Minél többet hoz létre effélékből egy társadalom, az annak a jele, hogy nagyjából jó a közérzete. Elengedhetetlenül szükség van operabálra? Nincs szükség elengedhetetlenül operabálra. És jó, hogy mégis van? Igen, jó, hogy van. Sivárabb lenne az életünk, ha nem volna (és nem csak azoké, akik megengedhetik maguknak, hogy ott legyenek). Az operabál kicsit szimbólum, a fölös jó szépségének a szimbóluma. Nem véletlen, hogy a zord diktatúrákban nincs operabál.
Nekem, érthető okból, a 2003-as a legemlékezetesebb. Még szinte ki sem hűlt a frakkom, ugyanis 2002 őszén kénytelen voltam csináltatni egyet. (Normális mezei írónak nincs otthon bármikor leakasztható frakkja.) Gyorsan csináltatni kellett, a Jóistennek hála, mivelhogy novemberben Stockholmba repültünk a miniszterelnökkel, a Nobel-díj átadás királyi ceremóniájára, Kertész Imrét, az első magyar irodalmi Nobel-díjast ünnepelni. És ha már itt tartunk, elmondom, hogy pár hónappal azelőtt, friss kulturális miniszterként, sok interjút készítettek velem, és az egyik lapnak a programpontjaim közt azt találtam mondani: „És szeretném látni végre az első magyar irodalmi Nobel-díjat!” Mit tesz Isten, megtörtént! Mondta is Medgyessy Péter később, hajlandó volnék-e még néhány rendelést felvenni tőle?
Ezt az újdonsült frakkot pár hónap múlva, 2003 farsangján, újra elő kellett vennem: Operabál! A franciák nemzeti filmbálványa, Catherine Deneuve volt a díszvendég. S a rendezők azt találták ki, hogy a kulturális miniszter nyissa meg vele egy keringővel a bált. A szorgos beszédírók réme voltam, mindig rögtönöztem, így most is. Valami ilyesmit mondtam: „Ha 1951-ben nekem, kitelepített és osztályidegen páriának azt mondja valaki, hogy 1990-ban felbomlik a megdönthetetlen szovjet birodalom, azt felelem, hogy ez majdnem lehetetlen, de vannak még csodák. És ha 1952-ben nekem, halálra kínzott fegyvertelen munkaszolgálatosnak azt mondja valaki, hogy 2002-ben miniszter leszek abban a kormányban, mely az értelmetlen katonai szolgálatot örökre eltörli, azt felelem, hogy ez ugyan lehetetlen, de vannak még csodák. Ám ha valaki bármikor azt mondja nekem, hogy 2003-ban én kérem fel az isteni Cahterine Deneuve-öt az Operában nyitótáncra, akkor azt felelem, hogy ez képtelenség, ilyen csodák nincsenek!” És meghajoltam és kezet csókoltam és felkértem és átkaroltam és ellejtettük a nyitóvalcert.
Frakkomat most vettem elő harmadszor, az idei Operabálra. Mint tudjuk, az eredeti sztárvendég Alain Delon lett volna, de lemondta a meghívást. Helyette Ornella Muti jött, akit mindig imádtam. Most különösen, mert ahogy belépett a Vörös Szalonba, még ismeretlenül odaszólt a feleségemnek, hogy gyönyörű a ruhája. Az énekes-táncos műsor alatt egy páholyban, utána a vacsoránál, egy asztalnál ültünk. Lehetett kicsit udvarolni (harminc évvel ezelőtt még jobb lett volna), az a világító szürkés-zöld szeme most is varázslatos.
A Gundel-vacsora immár hagyományosan mellőzte a melegételszagokat (az Operaházat tervező Ybl Miklósnak így is van mit megemésztenie), és mégis teljes értékű, többfogásos vacsorát varázsoltak. Felsorolni is költemény. Előételnek királyrák és harcsa cseresznyefán füstölve, körtés zellersalátával, mellette tokaji aszúval pácolt kacsamáj (részemről magasan vitte a pálmát), és pisztránghab kaviárjával. Főételnek pulykamell vörös áfonyával és póréval sütve (de hidegen), meg gombás szarvasgerinc borjúkarajban, zöldségpástétommal. Tökélyre vitt művészi tálalásban nem csupán felcicomázott műanyagot (ez a divat), hanem gazdag ízkavalkádot kaptunk. Az öttortás desszertfináléban is. Gundelék nagyon kitettek magukért. Akárcsak az Operabál gazdái-rendezői. Tánc rogyásig. Bergendyék jókedvű profizmusa. A burzsoázia mennybe ment. (Csakhogy megint van burzsoáziánk: szaporodjatok! De ne feledjétek azokat, akik még nem tartanak itt.)