már persze ha bevezetik a co-paymentet, szűkítik az alapvető ellátások körét, és ha bevonják a magántőkét, ami tehermentesíti a közszférát. A szerző az államháztartás reformja alatt csak és kizárólag az államháztartás hiányának leszorításához szükséges kiadáscsökkenést érti, amit a pénzügyi kormányzat sem gondol másképpen. A Zöld könyv és az arról szóló társadalmi vita feladata, hogy a folyamatot egészségügyi szakmai (vagy annak látszó) érvek örve alatt vezényeljék le. A politikában számít a lejátszástechnika. Kincses Gyula (Nincs ingyenebéd – Figyelő, 2006/32. szám) szerint a társadalmi vita arra is választ ad, hogy „akarunk-e reális és számon kérhető viszonyokat”. Sinkó Eszterrel (Tovább – de hová? – Figyelő, 2006/31. szám) együtt bukunk a miniszteri kvízen: irreális és számon nem kérhető viszonyok mellett érvelünk.
A Zöld könyv a központi költségvetésnek a tb-alapokhoz történő hozzájárulásáról közöl ábrát, amely azzal rémiszti az olvasót, hogy ennek mértéke ma már meghaladja a GDP 4 százalékát. Azonban egy szót nem ír arról, hogy a Nyugdíjbiztosítási Alapnak „jár” a nyugdíjreform miatti járulékkiesés pótlása, 2003-től pedig a politika ötletéből lett fokozatosan 13. havi nyugdíj, az Egészségbiztosítási Alap hiánya pedig az egészségügyi hozzájárulás fokozatos eltörlése miatt nőtt meg (2002-ben e tétel adta a források negyedét!). Ami elhangzik, az a potyautasok és a minimálbéresek kárhoztatása. A kormány félmillió krőzus-potyautast sejtett, de inkább társadalmunk nyomorultjaira lelne, ha venné a fáradságot e tárgyban statisztikai vizsgálódást folytatni, s annak eredményét nyilvánosságra hozni. S mi a garancia arra, hogy amennyiben a potyautasoktól mégis ömlene a pénz, a kormány újabb járulékcsökkentéssel ne állítson elő újabb hiányt?
A munkaviszonnyal rendelkezők közel fele csak minimálbér után fizet járulékot – panaszkodik a Zöld könyv, de ezen állítás hitelességét hivatalos forrásból nincs mód ellenőrizni. Viszont az APEH honlapján rátalálhatunk a 2004. évi szja-adatokra; ezek szerint a közel 4,4 millió bevalló kevesebb mint 18 százaléka vallott be 500 ezer és 1 millió forint közötti jövedelmet, ahová a minimálbért keresők (ez évben havi 53 ezer, évi 636 ezer forint) esnek. Tévedés ne essék, nemzetközi összehasonlításban nagyon magas a minimálbéresek száma/aránya – de harmada annak, amit a kormány állít.
De a potyautasok, minimálbéresek ellenére nincs is okunk panaszra: a Zöld könyv az OECD-re hivatkozva 2004-ben a GDP 8,3 százalékára teszi az egészségügyi kiadások részarányát, akárcsak Nagy-Britanniáét, ami az európai átlag, középmezőny. Nem igaz hát, hogy keveset költünk az egészségügyre. Csakhogy magam jobban szeretném, ha a Zöld könyv az egészségügyi közkiadások adatait osztaná meg velünk (lévén a magánkiadások mértéke manipulálható), ami nálunk 6 százalék, az briteknél 7,1 százalék. S még ennél is jobb lenne, ha az OECD statisztikájánál jóval pontosabb, feszesebb IMF-Világbank kormányzati pénzügyi statisztikáját (GFS) használnánk, amely az államháztartás konszolidált egészségügyi kiadásaira 2004-re 4,75 százalékot mond (ezt a számot a kormány tette közzé a 2006. évi költségvetés háttéranyagaként). A nemzetközi pénzügyi intézmények legfrissebb statisztikáiból Nagy-Britannia 2004. évi adata 7,2 százalék, ez évre magyar adat még nincs, az utolsó – 2002. évi – szerint az 4,8 százalék. Nyilvánvaló: az OECD magyar adatai manipuláltak, méghozzá azért, mert a kormánynak érdeke fűződött azt a ténylegesnél magasabbnak láttatni. E magyar GFS adatok nem tartoznak az európai középmezőnyhöz, attól legalább 1, de inkább több százalékponttal elmaradnak.
Lehet-e úgy az egészségügy reformjáról diskurzust folytatni, ha az egyik fél cinkelt lapokkal játszik? Létezhet teljes körű és magas színvonalú közfinanszírozott ellátás, de megvalósításának feltétele leszámolni néhány mítosszal. Például azzal, hogy a közjavak elmélete releváns közgazdasági keret az egészségügyről való gondolkodáshoz. (Ha leszámolunk, nincs többé szó „ingyenességről”.) Azzal, hogy a gyógyulni vágyó beteg lehet érték- és költségtudatos vásárló – ilyennek az orvosnak és az őt alkalmazó intézménynek kell lennie, ez a betegtől nem elvárható. Azzal, hogy embereket a vizitdíjjal nevelni kell, mert e nélkül azt hiszik, hogy ingyen jár ebéd. Hogy a cél annak elérése: „diktál a beteg, írja a doktor”. S végül, de nem utolsósorban, le kell számolni azzal a mítosszal, hogy a hálapénz megszüntetése lehetséges az ország és az orvosok között köttetendő társadalmi szerződés nélkül.
NÉMETH GYÖRGY
szociológus-közgazdász
*
Az egészségügyi reformmal kapcsolatosan lásd még írásainkat a lap 20-21., a 22. a 62-63. és a 64-65. oldalán.
• Felhívás
Az Európai Generációs Pakitum a fiatalabb rétegek ötleteit kívánja összegyűjteni olyan társadalmi kérdésekben, amelyek közvetlenül befolyásolják életüket. Magyarország és Európa versenyképessége, az egészségügyi rendszerünk, a nyugdíjrendszerünk átalakítása mind olyan kérdés, amelyről a mi generációnknak is el kell mondania a véleményét. Az Európai Generációs Paktumban résztvevő fiatalok neves szakértők, így például Csillag István, Mihályi Péter vagy Augusztinovics Mária segítségével mélyebben megismerkedhetnek egy-egy problémakörrel. Bővebb információ a projekt internetes oldalán (www.generaciospaktum.hu) található.
