Ma, amikor vita folyik arról, hogy építsünk-e új atomerőművi blokkot, és/vagy a megújuló energiaforrások hasznosítására költsünk, végig kell gondolni egy általános nemzeti energetikai stratégia kidolgozásának szükségességét. Mert ilyen hosszú távú stratégia ma nem létezik.
Az első és legfontosabb tény, amiből ki kell indulnunk, hogy az a legolcsóbb energia, amelyet nem használunk föl. Tehát először is az energiatakarékosság a legfőbb tartalék, és csak ha ezen a téren radikálisan sikerül javítani a hazai mutatókat, akkor kell és szabad új energetikai kapacitások létesítésében gondolkodnunk. Ma Magyarország fajlagos energiafelhasználása egységnyi GDP megtermelésére a háromszorosa Ausztriáénak, pedig az osztrák gazdasági makroszerekezet sem éppen energiatakarékos. Gondoljunk csak a Voest Alpin acélipari óriásra!
Eocén-program, liász-program, Bős-Nagymaros
A mai magyar helyzet sok tekintetben hasonlít a 20-25 évvel ezelőttihez. Mire gondolok? Arra, hogy az 1980-as években folyt a liász-program a mecseki liászkori feketeszén hasznosítására, és az eocén-program, a Dunántúli-középhegység eocénkori barnaszenének és az alatta húzódó karsztbauxitnak az „összekapcsolt” hasznosítására. (Tudjuk, ez utóbbi súlyosan veszélyeztette akkor Európa legnagyobb karsztvízvagyonát, és emiatt le is kellett állítani az eocén-programot.) És ugyancsak ekkor folyt a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer előkészítése, tervezése, sőt már megvalósítása is.
Épül a bõsi vízlépcsõ hajózsilipe és árvízkapuja (Fotó: MTI, 1986)
Ha ezt az irdatlan mennyiségű pénzt, erőforrást, amelyet akkor energetikai fejlesztésekbe öltünk, inkább a gazdasági makroszerkezet átalakítására, egy kevésbé energiaigényes szerkezet létrehozására, illetve az energiatakarékosság javítására fordítottuk volna, ma nem itt tartanánk.
Valójában akkor egy elavult, energiafaló makroszerkezet fönntartására, és az energiapazarlás folytatásának biztosítására, pontosabban ezek energetikai hátterének kiépítésére kötöttük le szűkös erőforrásainkat.
Ma ugyanez a dilemma: szerkezetváltásra, kevésbé energiaigényes makroszerkezet kialakítására, illetve energiatakarékossági programokra (például: panelházak szigetelése) koncentráljunk, vagy ennek az elavult szerkezetnek a működését és a pazarlás fönntartását biztosítsuk újabb energetikai beruházásokkal?
—-Takarékosság minden szinten—-
Először is egy általános prioritási sorrendet kellene felállítani hosszú távú energetikai stratégiánk kidolgozásában. És mindezt be kell ágyazni egy általános gazdaságszerkezeti és -fejlesztési stratégiába, mert ez is hiányzik a magyar gazdaságpolitikai gondolkodásból.
Itt nem szigorúan időbeli sorrendről van szó, tehát egyes elemeit párhuzamosan kell futtatni, csupán a súlypontok képzése a fontos: egy adott szakaszban melyik elemet tekintjük döntőnek a többivel szemben.
1. A gazdasági makroszerkezet radikális átalakítása
A rendszerváltás után súlyos tévedés volt a „majd a magántulajdon, majd a piacgazdaság megoldja” elv. A gazdasági makroszerkezet tudatos, egyszeri, lökésszerű átalakítása, kormányzati kézi vezérléssel, hosszú távú stratégia alapján, nem helyettesíthető a „piaccal”.
Minden nyugati országban így ment ez végbe, ezt nevezték világgazdasági korszakváltásnak az 1973 októberében kitört olajválság után. Leépült a gyárkéményes ipar, fölépült romjain a brain-igényes, fehérköpenyes modern gazdaság. Ez elmaradt Magyarországon, és a rendszerváltás után a külföldi tőke sem végezte el, csupán az elavult szerkezetet modernizálta mikroszinten. Továbbra is importenergiára, nyersanyagra és alkatrészre épülő szerkezet, alacsony transzformációs képességgel, kevés hozzáadottérték-tartalmú, tonnákban mért termékek: acéltermékek, nehézgépipar, nehézvegyipar, satöbbi, legföljebb modernebb kiadásban.
Ez a gazdasági makroszerkezet-váltás, vagyis a világgazdasági korszakváltás nemzeti szinten, egyszeri, lökésszerű mozzanat, körülbelül egy-másfél évtized alatt végrehajtható. És nem nélkülözheti a kormányzati vezérlést, egy tudatos, hosszú távú stratégia mentén.
2. Modernizáció mikroszinten
Ez az a szféra, amelynek modernizációját már valóban érdemes inkább a piacra bízni. Tehát vállalati szinten biztosítani a folyamatos modernizációt, a fajlagos energia- és nyersanyag-igényesség csökkentését.
3. Energiatakarékosság a fogyasztás szintjén
Ilyen lehet például az ország közel egymillió panellakásának megfelelő, komplex, minden elemre vonatkozó szigetelése. Itt nagyon fontos a komplexitás! Tapasztalatból tudom, hogy a panelek külső szigetelése nagy költséggel megvalósul, anélkül, hogy a nyílászárók cseréje végbemenne. Ezért aztán rendkívüli mértékben romlik a művelet végső hatásfoka.
A panelprogram eredménye Kaposváron
Hasonló feladat a hazai járműpark lecserélése, ami persze nem vonatkoztatható el a jövedelempolitikától. Amíg minden kormány a végső fogyasztáson, a személyes jövedelmeken, vagyis a humán tényezőn akar spórolni, addig e téren nem lesz előremozdulás. Alacsony jövedelműek kénytelenek „ragaszkodni” elavult, régi típusú, energiafaló, környezetszennyező járműveik minden határon túli üzemben tartásához.
Japánban érvényben van egy 1950-es évekből származó törvény, amely tiltja használt fogyasztási cikkek és termelő berendezések importját. Pedig, amikor ezt a törvényt hozták, még messze nem éltek ilyen jól, mint ma, és nem volt olyan az akkori technikai színvonal és tőkeellátottság sem. El kellene gondolkodni azon, hogy miért kellett országunkat a nyugati roncsautók, újabban roncstraktorok, satöbbi „lerakatává” tenni? Miért kellett Budapestnek Hannoverből használt villamosokat venni? Inkább vettünk volna ugyanabból a pénzből harmad-ötödannyit, de az vadonatúj lett volna.
Itt ki kell térnem az Európai Unió farizeus magatartására is, amikor követelik a használt autók importjának liberalizálását, miközben nagyon jól tudják, hogy ennek iránya csakis nyugat-kelet irányú lehet. Amit eddig a nyugati átlagpolgár a bontóba küldött, azt most jó pénzért (!) még el is sózhatja az Elbától és a Lajtától keletre. Ezt a gyakorlatot meg kellene szüntetni.
A kétütemű autók engedélyének bevonására is szükség lenne, hiszen ezek rendkívül környezetszennyezőek és elavultak is.
Úgy gondolom, hogy az első három pontban foglaltakat kellene megoldani először, és itt a sorrend egyben prioritási sorrend is. Döntően a makroszerkezet átalakítására kellene most koncentrálnunk, miközben persze érvényesülnie kell a kemény hatékonysági korlátoknak, amely kikényszeríti mikroszinten a folyamatos modernizációt, és közben folyhat a végső fogyasztás szintjén a pazarlás csökkentése.
Egy nem mellékes megjegyzés még: a kemény hatékonysági korlátok megteremtésének legegyszerűbb, legkézenfekvőbb és egyben leghatékonyabb módja a pénzstabilitás megteremtése, valamint a gazdaságnak nyújtott állami támogatás radikális és következetes megszüntetése. Gondolok itt a munkahelymegtartó támogatásokra, a multiknak adott teljesen érthetetlen támogatásokra (lásd: dél-koreai gumigyárnak adott húszmilliárd forint!) és hasonlókra. (Az agrártámogatások ez alól kivételt képeznek, de ott sem az életképtelen kisüzemeket kellene támogatni, hanem ellenkezőleg: a versenyképes üzemméret kialakítását, az ilyen üzemek feltőkésítését.)
Most jöhet az a kérdés, hogy ha mindezek után még marad kielégítetlen energiaigény, akkor milyen formát preferáljunk. Itt megint prioritási sorrendet kellene felállítani.
—-Új beruházások: a biomasszát kéne hasznosítani—-
A szélenergia és a biomassza energetikai hasznosítása látszik komolyabb tényezőnek, míg a napenergia hasznosítása közvetlenül ma még túl drágának mondható. Ez nem jelenti azt, hogy ne fejlesszük, csupán mindenki érzékelje a nagyságrendi lehetőségeket!
Európában az utóbbi években a szélenergia hasznosítása rohamos ütemben fejlődik és terjed. A másik lehetőség a biomassza energetikai hasznosítása, amelynek nálunk kedvezőbbek az adottságai. Úgy gondolom, hogy először a már egyébként is minden évben képződő mező- és erdőgazdasági, valamint faipari melléktermékek összegyűjtése és hasznosítása lenne a fontosabb az energetikai célú növénytermeléssel szemben. Nem vagyok ez utóbbi ellen, csupán a prioritási sorrendet kellene így kialakítanunk.
Ma Magyarországon megterem szántóföldjeinken és erdeinkben, gyümölcsöseinkben mintegy 22-24 millió tonna melléktermék, melynek energiatartama átlagosan 13-14 Gj/t. Összehasonlításként: a toronyi és a bükkábrányi lignit energiatartalma ennek a fele: 6-7 Gj/t. Ráadásul ez a biomassza évről évre megterem, és kéntartalma gyakorlatilag nulla, míg a lignit és a szén kéntartalma magas.
Itthon ezért a 95 MW teljesítményű erőműtől (Dániában láttam ilyet) az egy megawatt alatti szalmabála tüzelő berendezésekig mindenfajta méret és kombináció szóba jöhet. Dániában hatvanezer szalmabála tüzelő berendezés üzemel a farmokon.
A gusszingi biomassza erõmû (Forrás: terbezoltan.hu)
Azt is tudni kell, hogy évente 5,5 millió tonna gyökérmaradvány marad a talajban, szerves anyagként. A modern fajták és hibridek tőszáma igen magas, nagy gyökértömeget hagynak vissza, így a gyökértömeg önmagában biztosítja a talaj szervesanyag-szükségletének jelentős részét. És persze hasznosítani kell az állattenyésztés szerves trágyáját is.
Az állattenyésztés szalmaigényének kielégítését, a gazdaságos összegyűjtés- és feldolgozás feltételeit számba véve, nagyjából 12-14 millió tonna szalma és szár energetikai hasznosítása lenne megoldható. Ezután kellene csak gondolkodnunk az energetikai célú növénytermelésben.
Ha mindezeket a lehetőséget számba vettük, azután jöhet egy új atomerőműblokk, vagy más energetikai beruházás megfontolása.
Az import földgázfüggőség lazítása
Energetikai szempontból igen elhibázott volt a földgázimportra való túlzott átállás az 1980-as években. A Tengiz-, Jamburg-, Orenburg-programokban való részvételünk gazdaságossága eleve katasztrofális volt, egy rubel kitermelése több mint 500 forintba került. Még súlyosabb a következmény, ha azt nézzük, hogy a veszélyes földgáz lakásokba való bevezetése egy párhuzamos infrastruktúra kiépítését tette szükségessé az áramellátási, és sok helyen a távfűtési infrastruktúra mellett, iszonyú költségek árán. E sorok írója olyan lakásban lakik, ahol van áram, van távfűtés, ugyanakkor, csak a főzésre bevezették valamikor a gázt is. Mi szükség volt erre?
Most nem óriási gáztározókra meg új vezetékekre kellene költenünk az ország szűkös erőforrásait, hanem éppen a gázfüggőség csökkentésére, aminek azonban semmi köze a tranzitcélú gázvezetékrendszerekhez való csatlakozás kérdéséhez.
Az alapkérdés azonban az: pótoljuk-e a várhatóan kieső kapacitásokat új beruházások révén, vagy csökkentsük a gazdaság energiaigényességét, illetve csökkentsük a végső fogyasztást, főként a pazarlás megszüntetése útján?
(A szerző közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem docense)
