Le sem folytatták a felvételi interjút a munkaerő-kölcsönző cég irodájában a csomagolási munkára jelentkező, az állás feltételeinek egyébként megfelelő roma munkavállalókkal, s nem töltettek ki velük jelentkezési lapot sem. Később megüzenték az álláskeresőknek, hogy „cigányok nem kellenek” a megbízónak. A három elutasított az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz (EBH) fordult, amely a vizsgálat után eddigi legnagyobb bírságát, 1 millió, illetve 2 millió forintot rótt ki az egyenlő bánásmód elvét megsértő munkaerő-kölcsönzőnek, illetve az azt megbízó vállalkozásnak, amely a romák kizárását kérte. Nem állapított meg viszont jogsértést a hatóság annak az ötven feletti hölgynek a panaszára, aki úgy vélte: életkora miatt nem vették fel a megpályázott állásra, egy szupermarket pénztárosának. Az áruház igazolta, hogy több mint 130 jelentkezés érkezett a hirdetésre, s a pályázók jó része meg is felelt a munkakör követelményeinek, így nem lehetett megállapítani, hogy a cég diszkriminációt alkalmazott volna.
Az EBH az esélyegyenlőségről és az egyenlő bánásmódról szóló 2003-as törvény alapján az utóbbi betartása fölött őrködik. Fontos megkülönböztetni a kettőt. Az egyenlő bánásmód a diszkrimináció tilalma. Azaz például munkavállalóként, ügyfélként, vevőként tilos kor, nem, származás, családi állapot és a törvényben felsorolt számos egyéb tulajdonság alapján bárkit hátrányosan megkülönböztetni. Ezt minden gazdálkodó és költségvetési szervezetnek be kell tartania. Az esélyegyenlőség megteremtése ezzel szemben a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal szembeni pozitív intézkedéseket jelenti, ami viszont elsősorban az állam és az önkormányzatok feladata.
DISZKRIMINÁLT CSOPORTOK. Az EBH a leggyakrabban foglalkoztatással kapcsolatos panaszokat kap: az álláshirdetések megszövegezésétől kezdve az elbocsátásig. „Magyarországon a leggyakoribb a fogyatékkal élők, a romák, az idősebbek és a nők diszkriminációja” – számol be Demeter Judit, az EBH elnöke. A hozzájuk fordulók 80 százalékának azonban, mivel nem a hatóság jogkörébe tartozó panaszokról számolnak be, csak azzal tudnak segíteni, hogy tájékoztatják őket a jogaikról. Az állásügyek mellett tipikusak a szolgáltatásokhoz való hozzáféréssel kapcsolatos panaszok, amikor a romákat szórakozó- és vendéglátóhelyekre nem engedik be, a fogyatékkal élők pedig nem tudnak bejutni üzletekbe, hivatalokba. Visszavonni tipikusan a szexuális és egyéb zaklatási ügyeket szokták: ilyenkor a panaszos menet közben rájön, kellemetlen lenne az eljárás során újraélnie a megalázó szituációt, vagy a munkatársait nem akarja kínos helyzetbe hozni azzal, hogy tanúskodniuk kell. A két fél egyezségével zárult ügyek között gyakoriak azok, amikor roma kérelmezők tesznek panaszt, hogy valahol nem szolgálták ki őket.
Az eddig megbüntetett társaságok többsége érdekes módon középvállalat. „A cégek diszkriminatív gyakorlatában egyrészt az össztársadalmi előítéletek tükröződnek – például a romákkal, hajléktalanokkal szemben -, másrészt viszont a cég saját anyagi érdekei” – mutat rá Demeter Judit. Az utóbbira példa, ha egy cég azért vesz fel fiatalokat, mert ők alacsonyabb fizetéssel beérik, vagy ha kényelemből, spórolásból nem végzik el az üzletek akadálymentesítését. Az 50 körüliek Demeter Judit tapasztalata szerint tömegesen panaszkodnak hátrányos megkülönböztetésre a munkahelyeken. Előfordul, hogy „maga ezt nem fogja bírni” vagy „itt csupa fiatal dolgozik, maga nem illene bele a csapatba” típusú megjegyzések közepette utasítják el felvételüket. Az idősek kirekesztésében „élen járunk” az Európai Unióban: az Eurobarometer tavalyi megkérdezésén a legnagyobb arányban a magyar válaszadók vélték úgy, hogy az életkor alapján való diszkrimináció elterjedt az országukban.
Ez is mutatja, hogy az előítélet nem azonos a tényleges diszkriminációval: az idősek nem tartoznak a társadalmilag elítélt csoportok közé. Bár a felmérések szerint hazánkban a melegekkel kapcsolatos toleranciaszint Európán belül kifejezetten alacsony, az Eurobarometer szerint a nemi orientáció alapú megkülönböztetést jóval ritkábban tapasztalták nálunk, mint az unióban általában. (Igaz, a homoszexuálisok a munkahelyükön többnyire nem tárják elő nemi beállítottságukat…)
Mind az előítélet, mind a diszkrimináció alapja a sztereotípia. „Ezek csoportokra aggatott címkék, kulturálisan rögzült, általánosított vélekedések” – magyarázza Erős Ferenc, az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének főmunkatársa. Ezek lehetnek pozitívak és negatívak egyaránt, ide sorolhatók azon nemzeti tipológiák, mint hogy „az olaszok szenvedélyesek”, „a magyarok vendégszeretőek”, „a németek precízek”. Céljuk a világban való gyors (de szükségszerűen felszínes) eligazodás. Az előítéletek súlyosabb vélekedések (bár vannak pozitív előítéletek is, a kutatások általában a veszélyesebb negatívakkal foglalkoznak), amelyek ellenállnak az azokat megcáfoló tapasztalatoknak is. A „milyen rendes ember, pedig cigány” típusú megjegyzésekben tetten érhető, hogy még a kivételek is képesek erősíteni az előítélet szabályát. „A nem racionális megismerés és tudás leghathatósabb eszköze az előítélet, mind társadalmi, mind lélektani szempontból. Az előítélet saját tárgyáról a vakhit biztonságával megtámogatott egészleges képet ad, a társadalom tagjai számára olyan közös értelmezési, tudásszervező kereteket nyújt, mint a nyelv” – írja Szociálpszichológia című kötetében Csepeli György. Azaz: összetartja a közösséget, segít bebizonyítani, hogy a „mi csoportunk” miért jobb, mint „ők”. Az előítéletről szóló klasszikus művében Gordon W. Allport amerikai kutató három fokozatot különít el: egy csoport szóban történő elutasítása (szóbeli előítéletesség); hátrányos megkülönböztetés; fizikai erőszak. A hátrányos megkülönböztetés, azaz a diszkrimináció, ha valaki valamely tulajdonsága, bizonyos csoporthoz tartozása miatt kedvezőtlenebb bánásmódban részesül.
PIRÉZEK HAZA! „A posztkommunista társadalmak előítéletesebbek, mint a nyugat-európaiak, mert itt évtizedekig elfojtották a létező előítéleteket” – magyarázza Erős Ferenc. A társadalmi változások, a migráció pedig új jelenségeket, csoportokat dobnak be a köztudatba, amelyek megteremtik a velük kapcsolatos előítéleteket: ilyenek a szinglik, vagy a hozzánk pár éve betelepült kínaiak.
Megvannak persze a hagyományos, „jól bevált” előítéleteink is. Egy 2003-as megkérdezés szerint például a válaszadók harmada betegségnek, 15 százaléka „a társadalmi normáktól eltérő viselkedésnek” tartotta a homoszexualitást. Az idegenellenesség és a romákkal szembeni ellenérzések még erősödtek is a kö-
zelmúltban: 2005 végén a magyarok 62 százaléka értett egyet azzal, hogy „a bűnözési hajlam a cigányok vérében van”. Idén februárban a Tárki kérdésére válaszadók 29 százaléka felelte azt, hogy semmilyen országból érkező menekültet nem kellene befogadni Magyarországon (szemben a tavalyi 24 százalékkal). Érdekes módon, míg a menekültekkel és a melegekkel kapcsolatos előítéleteket csökkenti, ha a válaszadónak van ismerőse körükből, a romákra ez nem érvényes. Az előítélethez és a diszkriminációhoz persze nem kell ismerni az adott csoportot, sőt, annak akár léteznie sem kell. A Tárki megkérdezésén egy fiktív népcsoportot, a pirézeket is feltüntettek a menedéket kérő nációk (arab, kínai, orosz) között. Ám az derült ki, hogy egy év alatt 59-ről 68 százalékra emelkedett azok aránya, akik még a pirézeket sem fogadnák be hazánkba.
