Augusztus elsején elfogytak a Sziget Fesztiválra szóló elővételes hetijegyek. Aki tehát nem akar lemaradni minden idők bizonyára legsikeresebb, s a fellépők névsorát figyelembe véve a legnagyobb presztízs értékű Szigetéről, már csak napijegyet tud vásárolni. Máris komoly feketepiaci értékük lett a Sziget-hetijegyeknek. Akiről feltételezik, hogy a tűz körül van, lerohanják az ismerősök ismerőseinek ismerősei, hátha „leesett az íróasztal mögé” egy kóbor karszalag. E képzeletbeli tűz körül sokan sütögetik a pecsenyéjüket, a pólóárusoktól a bankokig, a prémiumhirdetőktől a taxisokig. Sőt, az idén először „sátrat verő” Tesco áruházlánc is ott van e körben. A romantikus megközelítés szerint legfőképpen azok járnak jól, akik csak arra koncentrálnak, hogy augusztus 9-e és 16-a között remekül érezzék magukat a Szigeten.
A Franz Ferdinand. Szerepeltetésük az idei legnagyobb húzás.
Megrajzolható-e egy fesztivál arculata a programjai alapján? Persze. Még annak is üzenetértéke van, hogy milyen helyszínt választanak a szervezők. A Sziget Fesztivál esetében mindenképpen. A város közepén, mégis egy „világtól elzárt”, ellen-kulturális terepviszonyoknak megfelelő szigeten található a helyszín.
Manapság már minden lázadó zsebében ott lapul egy bankkártya, a nonkonformizmus mára legfeljebb a jófejséggel egyenlő, azzal, hogy például görögdinnyehéjat hordunk sapka helyett. Elmúltak azok az idők, amikor már a divat is kiment a divatból. A Sziget – nagyon helyesen – nem szól másról, mint hogy kell egy hét együttlét. Egy jó buli, ahol szerelmek szövődnek, vagy mennek szét, ahol egymásra találnak a tíz éve nem látott egykori osztálytársak, ahol be lehet pótolni mindazt, amit egész évben kihagytunk.
A BIZONYTALAN SZAVAZÓK. A Sziget afféle szubkulturális paradicsom, amelynek a lakossága évről évre folyamatosan nőtt ugyan, mégis, sok költségtényező együttállásából jött össze a végeredmény, azaz kimondottan érzékeny volt a bevétel és a kiadás egyensúlya. Egy-egy esős nap veszélyeztette a fesztivál egészének a mérlegét. A félig a hetijegyekre épülő értékesítés csődöt mondott a masszív esőzések idején, így stratégiailag nem volt más választása a szervezőknek, mint hogy „tutira menjenek”. Azaz: elővételben kell értékesíteniük minél több hetijegyet, kiküszöbölve a „bizonytalan szavazókat”.
Tegyük hozzá, itt is, mint a nagypolitikában, részben a bizonytalanokkal lehetett versenyt nyerni. Számosan vannak ugyanis, akik nem rendelkeztek biztos „pártreferenciával”, azaz nem rajongók, vagy popzene-függők. Ez a tömeg csak a poén kedvéért jön ki, azért, mert a munkahelyéről, baráti köréből is rengetegen kilátogatnak a fesztiválra. Tehát kötelezően cool dolog a Sziget, olyan, mint mondjuk egy horvátországi nyaralás. Ez a célcsoport viszont csak akkor megy ki, ha együttállnak a feltételek: azaz jó az idő, és van legalább egy számukra is legalább közepesen érdekes program. A Morcheeba koncertjét sokan megnéznék, de ha esik az eső, vagy lehűl az idő, azt mondják: a zenekar már túl van pályája zenitjén, különben is, már kétszer voltak a Szigeten. Ha viszont jó az idő, és még Bambi is kapható, akkor a Morcheeba is cool dolog tud lenni.
A szervezők rájöttek, hogy a bizonytalankodók helyett a „biztos pártreferenciával” rendelkezőket kell mozgósítani. Erre a mozgósításra az 1,8 milliárd forintos költségvetésből 500 milliót költöttek. Nem lehet ugyanis a kardiológia és a könyvelő között ingázni, tudni kell, hogy rentábilis lesz-e a buli. Biztosra kellett menni, kész tények elé állítani az ifjúságot. Olyan ajánlattal kellett előállni, amelynek nem lehet ellenállni, s a műsortervre külföldön is felkapják a fejüket, és megindul a fesztiválturizmus Magyarországra. Ez történt 2005-ben. A hetijegyet vásárlók igen nagy hányada külföldről érkezett, akiknek ezúttal nemcsak a fesztivál nyugati árakhoz viszonyított olcsósága volt a mézesmadzag, hanem a kínált portéka is.
A Korn, a The Hives, a Franz Ferdinand, a Good Charlotte, Nick Cave, Natalie Imbruglia olyan „headliner” fellépők, akik biztosították az idei fesztivál prémium kategóriás jellegét. Állítólag sokáig tartotta magát az a vélemény a Sziget Szervezőirodán belül, hogy a nagyon drága sztárokra se mennek el többen, mint a közepesen nagy vadakra. Sokan hivatkoztak arra, hogy David Bowie felléptetésébe majdnem beleroppant az 1997-es Sziget. Ez bizonyára így is volt, viszont ahogy egy házibulit is a meghívottak minősítenek, ugyanúgy igaz ez erre a némileg nagyobb házibulira is. A Sziget renoméja a kilencvenes évek közepén az égig nőtt, a Music Television rendszeresen járt hozzánk tudósítani, de közben a környező országok (Ausztria, Csehország, Szlovákia, Szerbia és Montenegró) is feljöttek, és már-már a Glastonbury fesztivál műsorával felérő programokkal csalogatták Kelet-Európa apraját-nagyját. A Szigetnek lépnie kellett. Kétségtelen, hogy sehol a világon nincs olyan színes multikulturális kavalkád, mint Óbudán, hogy máshol nincs ennyi irodalmi, színházi és komolyzenei rendezvény egy helyszínen, de 2005-ben egy újbóli HIM-koncert olyan lett volna, mint egy Stallonéba oltott Paudits Béla. Kamu.
Tavaly, amikor az ausztriai Aerodrome fesztiválra a két legjobban áhított világsztárt, a Metallicát és a Red Hot Chilli Pepperst is elhozták, világos volt: 2005-ben a Szigetnek is fel kell mutatnia a legmagasabb árfolyamon jegyzett formációkat. Kérem tisztelettel, ez sikerült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy soha ennyi külföldi nem vett hetijegyet, és a 25 ezer hetijegy 95 százaléka már a fesztivál kezdete előtt két héttel elfogyott.
Nézzük, milyen koncepciót fedezhetünk fel a Szigetet leginkább reprezentáló Nagyszínpad műsor-összeállításában! Meglepő, hogy az első három napon a 21.30-as „kiemelt sávban” a tánczene (Sean Paul, Underworld, Basement Jaxx) kapta a főszerepet. Szemmel látható a nyitó napok könnyedebb karaktere, hiszen sem Natalie Imbruglia, sem a The Brand New Heavies, de még csak az Eminem istállójába tartozó hiphop sztár, Game sem „népművelni” akar, hanem elsősorban szórakoztatni.
Szinte minden szubkultúra kapott megmutatkozási lehetőséget a legértékesebb műsorsávban – nincs kétségünk afelől, hogy ez tudatos tervezés eredménye. A krízis-metált játszó Korn, a nu-metálos fiatalokat és a heavy metálos érdeklődőket hivatott a Nagyszínpad elé csalni. Azoknak a metálra fogékony kamaszoknak, akik most szöktek csak meg a rövidnadrágból, nem kell otthon maradniuk, nekik a Good Charlotte nevű, sötét tónusú tini-punk formáció lesz a csali.
Azok a szülők, akik kihozzák csemetéjüket a Good Charlotte-ra, jövőre már el merik engedni őket a barátaikkal is bulizni. Az Illés-koncert kicsit olyan, mintha nyílt nap lenne a suliban, afféle pop-kulturális szülői értekezlet elé nézünk. A szülők, akik összeborulnak a „nagy csapattal”, azt fogják érezni, hogy a fesztivál helyszíne békés és barátságos hely, így a csemetéiket is bátran elengedhetik. A koncert helyszínének megválasztását még egy praktikus megfontolás előzte meg: nem kell milliókért felépíteni egy gigászi színpadot, ugyanakkor más nem lép fel aznap, így a koncertnek megmarad az exkluzivitása.
A Franz Ferdinand szerepeltetése a fesztiválszervezők legnagyobb húzása, hiszen a dekadens retro new wave-et játszó skót csapatot a legmagasabban jegyzik a popzene képzeletbeli tőzsdéjén, ugyanakkor igazi házibuli-zenekarként sem nehéz eladni őket. Valószínűleg a legjobb hangulatú buli lesz az övék. Ebben a szervezők is bíznak, nem véletlen, hogy a szombat este lett a glasgow-i művészettörténész-hallgató srácoké. És ezzel még nem pipálták ki a New Musical Express nevű trendteremtő magazinon szocializálódott sznob örökifjak ízlését, ugyanis az utolsó napon a hasonlóan „öltönyös” svéd The Hives is szereplehetőséghez jut.
De nézzünk egy másik célcsoportot! A Nick Cave & The Bad Seeds, bár korosztály-független zene, elsősorban azért mégis a későharmincas generáció kultiválja őket. A minőségi underground kipipálva.
A SZIMPATIKUS SZÍNPADOSOK. A Nagyszínpad a fesztivál kirakata, jól nyomon lehet követni rajta, hogyan rendeződik át évről évre például a hazai popzenei elit. Illetve nem rendeződik át, hiszen a „magyar sávban” (amelybe bekerült Game, az amerikai rapper is) évről évre ugyanazok a zenekarok (Kispál és a Borz, Anima Sound System, Tankcsapda és hasonlók) oszthatnak áldást. A tematikus színpadok nézői a Sziget törzsgárda tagságához tartoznak, ugyanakkor sok esetben elszeparálódnak, és külön kolóniát alkotnak. A Hammer World Színpad metálos rajongói csak akkor merészkednek el a Nagyszínpad közelébe, ha ott szintén metálkoncert lesz. Egészen más a helyzet az „anyaölhöz” hasonlító Pannon GSM Világzenei Nagyszínpaddal. A hallgatóság jó része nem vásárol etno-albumokat (ezt a közelben árusító world musicra szakosodott lemezboltosok is alátámasztják), egyszeri és megismételhetetlen élménynek fogják fel a muzsikát.
A WAN2 színpad a legcoo-labb hely, a hazai és a nemzetközi indie-pop zenekarok évi legfontosabb seregszemléje. Ezen az alternatív szpartakiádon ugyanolyan presztízst jelent fellépni, mint a Nagyszínpadon, ugyanakkor mégis egymás között vannak azok, akik kedvenceiket talán féltenék a 30 ezres tömegtől.
Rendre elátkozzák a Szigetet az antiglobalista, Che-pólóban feszítő tizenévesek, mert „elüzletisedett” (az idén nemcsak a Tesco és a bankautomaták települnek ki, de egy igazi K&H bankfiók is), ugyanakkor felhívnánk a figyelmüket arra, hogy a szervezők még idáig sosem mondtak le a például a meglehetősen szerény látogatottságú irodalmi sátrak szervezéséről. Egy író néhány éve arról számolt be, hogy miközben magyarul felolvasott, a sátor nagy részében magyarul nem tudó rajzszakkörös német turisták festettek unottan Miska kancsókat. Akarva-akaratlanul is performance lett a dologból. És ez a jó a Szigetben. Hogy bármelyik élethelyzetből lehet performance.
