 |
 |
|
Szerfelett mozgalmas életet élt a most 84. évébe lépő egykori reformközgazdász, Kopátsy Sándor, aki még 1947-ben a Nemzeti Parasztpártban kóstolt bele a nagypolitikába. Ő a világ legszerencsésebb embere, mindig is annak tartotta magát, még akkor is, amikor üldözték – mondta 80. születésnapján. Merthogy volt ő fontos ember a Tervhivatalban, a Pénzügyminisztériumban, a Pénzügykutatóban és másutt is, amíg útilaput nem kötöttek a talpára. A közéleti aktivitástól sohasem idegenkedve irodalmi tevékenysége is tekintélyes: 14 változatos témájú munka szerepel a listán. S a rendszerváltás utáni folytatás sem akármilyen, mivel e könyveiben is jó néhány ellentétes érzelmeket felkavaró politikai – és történelmi – kérdésről fejtette ki közel sem szokványos véleményét. Ide sorolható a meglehetős vihart kavart Kádár és kora (2001), meg Az Orbán jelenség (2002), és a legújabb is, mármint a Kállai kettős. Ebben a Magyarország 1945-1990 alcímet viselő esszékötetben a szerző nem csupán a zivataros magyar történelem utóbbi fél évszázadáról, hanem a korábbi sikerekről és a kudarcokról is kifejti sajátságos véleményét.
Kopátsy korábbi munkáihoz híven ebben a könyvében is ostorozza a hazai uralkodó történelemfelfogás fonákságait, és mindeközben nem fukarkodik a „szentségtörő” megállapításokkal. Néhány példa: „a második világháborúba ugyan jó ügyért, jogos revízióért léptünk be, de máig sem látjuk be, hogy a Trianon előtti határok még igazságtalanabbak voltak az utániaknál”. Az ország szuverenitásáról szólva pedig hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy „Mohács óta az ország sorsának alakítása mindig is külső hatalmak által irányított volt”. Mégsem tartja helytállónak, hogy „minden bennünket ért kudarcért a külső erőket, a világpolitikát, az utóbbi fél évszázadban pedig a szovjet megszállást tesszük felelőssé”. Mert ha ezt valljuk, eljuthatunk ahhoz a népszerű vélekedéshez, hogy „minden, ami ötszáz éve jó történt, a mi érdemünk, és minden, ami rossz, külső hatalom ármánykodása”.
Ami pedig a háború utáni időszakot illeti, szerzőnk határozottan kijelenti: 1945 után az öröklött félfeudális úri társadalmat össze kellett törni. Ez viszont békésen, demokratikus eszközökkel, belső erővel nem volt végrehajtható. Miközben pedig a bolsevik megszállás minden bűnét igyekszünk feltárni, nem szólunk arról, hogy ugyan sok hibával, ázsiai módszerekkel, de sikerült társadalmunk idejétmúlt, a fejlődést fékező struktúráját szétzúzni, és mára társadalmunk szerkezetét modernizálni. S ezen a vélekedésen még akkor is érdemes eltűnődni, ha elfogadjuk a szerzőnk 80. születésnapján mondottakat: „Minket a Nyugat saját érdekétől vezettetve odadobott a kelet-európai terrornak. Ez csak a század végére módosult.”
A világháború során és utána elvesztettük a polgárosodást leginkább támogató zsidó és német kisebbséget. „A 20. században nem Trianon, hanem a zsidó és a német etnikum nagy többségének elvesztése a magyar társadalom legnagyobb tragédiája.”
E sok tragédia ellenére is Kopátsy bizton állítja: „Napjainkra a magyar társadalom demokratizálódott, és a félázsiai magyar társadalom struktúrája nyugat-európaivá vált. A demokrácia és a piacgazdaság pedig még akkor is kivirágzik, ha újra és újra felbukkannak, sőt átmenetileg felülkerekednek a korábbi történelmi viszonyokat restaurálni kívánó erők.”
