Test és szellem. Van-e méltóbb találkozási pontjuk, mint egy megrakott asztal, melyet író-barátok ülnek körül, s akik a múlt időkről diskurálnak étel és ital mellett, minthogy nem csak igével él az ember. Például múlt héten Konrád Gyurival, aki azt állítja, először 1955-ben találkoztunk, az Új Hang szerkesztőségében, sosem felejti, mert amikor elmentem, azt mondta neki a szerkesztő: „Képzeld, ez a fiú virágkölteményeket hozott nekem. Most, 1955-ben!” Úgy látszik, annyira el volt képedve ezen, hogy közölte is. Ez volt az első versem, ami megjelent a kitelepítés után. Én viszont arra emlékszem, hogy a hatvanas évek elején a Pipacsban futottunk össze éjszaka. Valakivel ketten épp bűvöltük az egyik legnépszerűbb színésznőt, akinek vesztünkre bemutattuk Konrádot, és a művésznő e pillanattól valósággal megőrült érte, elég látványosan. Amikor ezt most elmeséltem Schwabachban, Konrád éktelenül dühös lett, hogy ő ezt észre sem vette, meg hogy mért nem akkor szóltam?
 |
 |
|
|
A másik régi barát az asztalnál a német író-mindenes, Wolf Peter Schnetz, három évtizeden át a hugenotta egyetemi városban, Erlangenban kulturális totumfactum, 1982-ben pompás magyar hetek rendezője. Ő meg azon morfondírozott, hogy amikor harminc éve először találkoztunk egy írókonferencián a svédországi álmatag fürdőhelyen, Möllében, 50 vagy 70 féle halat számoltunk meg a svédasztalon? Ott ült velünk még Zsuzsanna Gahse, magyar származású kiváló német prózaíró, egykor a magyar próza legnagyszerűbb fordítója (például Esterházy), sajnos ma már nem fordít, csak ír. Mi, három magyar író (Schnetz volt fellépéseink moderátora) a magyar kulturális napok zárásaképpen meghívottak voltunk Schwabachban, egy vasárnap délelőtti nyilvános diskurzusra az 1990-es és a 2004-es történelmi fordulatokról, majd este mindhárman regényeinkből olvastunk három órán át, fantasztikusan kitartó közönség előtt. Végül dedikálás.
Az alig 40 ezres, Nürnberg közeli Schwabach kisváros, de 600 éve kapta város-jogait. Az óváros gyönyörű, nagy becsben és karban tartva. Karcsú tornyú gótikus templom, benne hatalmas aranyozott főoltár (Dürer mesterének műhelyéből), 15 méter magas szentségtartó szintén a XVI. század elejéről. Itt van a Fogadó a Fehér Bárányhoz, ahol Goethe is megszállt (hol nem szállt meg Goethe?). Itt a Fogadó az Arany Csillaghoz (erről még szót ejtünk).
A szép késő-középkori Városháza aranyterméről híres. Itt minden aranyoznak, amit csak lehetséges. Ugyanis Schwabachnak 300 éven át pénzverdéje volt, és ebből máig megmaradt vert arany készítő hagyománya. Itt verik, dögönyözik, préselik, vagdalják ősi módszerrel a híres, leheletvékony aranylapocskákat, melyeket a bearanyozáson kívül kulináris célokra is használnak.
Ám előbb elmondom, hogy első este szálláshelyünkön (ahol kivételesen nem szállt meg Goethe, jegyezzük meg: Landhotel Raab) Schnetz barátom rábeszélésére mind egy helyi specialitást ettünk, „Schaeufele” a neve. A pincér érdeklődésünkre a vállát mutogatta, hogy a süldőnek melyik részéről van szó. Disznóváll? Ja persze, lapocka! De sajátosan, mintegy keresztmetszetben vágva, a (később pompásan ropogósra sütött) bőrétől a lapockacsontig, fantasztikusan elkészítve: ha valaki arra jár, melegen ajánlom.
Másnap, szerepléseink után jó fáradtan, irány a „Gasthof Zum Goldenen Stran” a főtéren. Ahol minden aranyozott. Vacsoránál kiderül, hogy az étel is. Bizonyos ételeket hagyományosan aranyporral szórnak meg, húsfélét is, de például azt már szinte természetesnek vettük, hogy az alma pongyolában vaníliafagylalttal – csillog az aranytól. Egyszóval csak úgy zabáltuk az aranyat. Állítólag jót tesz az emésztésnek. Egy vitrinből pedig válogathattunk kisebb-nagyobb üveg likőröket, snapszokat, amelyekben aranylemezkék libegnek. Rémlik, hogy Schwabachban egykor világhírű tű-ipar is működött. Tiszta szerencse, hogy az aranyon kívül ételben és italban a tű nem vált hagyománnyá.
