Olli Rehn, az Európai Unió következetességéről ismert bővítési biztosa újabban nagy rajongója Orhan Pamuk török író műveinek. Környezete szerint Pamuk írásai nagy segítségére vannak a finn nemzetiségű politikusnak abban, hogy jobban megértse azt a hatalmas eurázsiai muzulmán államot, amely néhány napon belül – egészen pontosan október 3-án – megkezdi a csatlakozási tárgyalásait az EU-val.
A törökök több mint 40 éves álmukhoz kerülnek egy lépéssel közelebb azáltal, hogy tárgyalóasztalhoz ülhetnek a finnyás európai klubbal. Ennek ellenére a jelek szerint a Boszporusz partján sem mindenki örül a nagy pillanatnak. Egy túlbuzgó helyi ügyész nemrég a török identitás megtagadása miatt vádat emelt a felvilágosult Pamuk ellen, aki egy svájci lapban arról beszélt, hogy Törökországnak szembe kellene néznie múltjának egy sötét fejezetével, az örmények elleni népirtással. Egy török bíróság azóta betiltott egy, az örmény témának szentelt nagyszabású konferenciát, amivel az Európai Bizottság, és az ankarai kormány rosszallását is kiváltotta. Brüsszelben nyílt provokációnak minősítik a történteket, amelyek azt is jól illusztrálják, hogy hiába az imponáló jogharmonizációs mérleg, ha a török igazságszolgáltatás a gyakorlatban még fényévnyire van az európai szabványoktól.
FRANCIA AGGÁLYOK. A demokratikus normákat sértő eljárások természetesen csak újabb muníciót szolgáltatnak azoknak, akik szerint Törökországnak nincs helye az EU-ban, és a felvételi tárgyalások megkezdése súlyos hiba. A török csatlakozás elleni hangok különösen az unió alkotmányos szerződéséről tartott, negatív eredménnyel zárult francia és holland népszavazások után erősödtek fel. Történt mindez annak ellenére, hogy – mint közvélemény-kutatások is igazolták – a török kérdés, és általában a bővítés, inkább marginális szempont volt a szavazók döntésében. Az ország polgáraitól jókora pofont kapott francia vezetők ettől függetlenül „vették a lapot” és a korábbi támogató álláspont helyett egyre szkeptikusabb nyilatkozatokat tettek a török tagság kapcsán, ezáltal fokozatosan közös nevezőre helyezkedve a Jacques Chirac államfő valószínű utódjának tartott Nicholas Sarkozyvel, aki kezdettől fogva az ellenzők sorait gyarapította.
Párizsnál is határozottabban támadták Ankara uniós felvételét – elemzők szerint alapvetően ugyancsak belpolitikai megfontolásból – a német kereszténydemokraták és keresztényszocialisták. A minapi németországi választásokon, ha hajszállal is, de nyertes CDU és a CSU a kockázatos „házasság” helyett egyfajta privilegizált partnerséget ajánlana fel a törököknek.
Dacára minden ádáz ellenzésnek, végül egyetlen kétkedő ország sem jutott el annak a tavaly decemberi európai tanácsi döntésnek a megkérdőjelezéséig, amely zöld utat adott Ankarának. Ugyanakkor a nagyobb tagországok, s különösen az alapító tagok az EU döntéshozatali képességét is féltik a török tagságtól. Mindemellett Cagla Aykac, az Európai Politikai Tanulmányok Központja (CEPS) nevű brüsszeli kutatóintézet török szakértője identitási problémát is lát az Ankara csatlakozását ellenzők hozzáállásában: az európaiak többségének lassan meggyőződésévé válik, hogy a muszlim lakosság képtelen a beilleszkedésre. Az osztrák elutasításban viszont az elemző szerint nem csupán ez a megközelítés, hanem a történelmi örökség is szerepet játszik, továbbá azok a mai politikai és államszervezeti hagyományok, amelyekben a multikulturális tényezők sokkal gyengébben vannak jelen, mint például Nagy-Britanniában.
Az ebben a félévben az EU soros elnöki tisztét betöltő London részéről tehát érthető, hogy az unión belül Törökország európai törekvésének leglelkesebb támogatója, más kérdés, hogy ennek nem csupán a szigetország soknemzetiségű kultúrája az oka. A britek a „klub” bővítését hagyományosan egy általuk nem kívánt föderális Európa hatásos ellenszerének tartják, ráadásul a török tagság geopolitikai előnyeinek nagyobb jelentőséget is tulajdonítanak, mint legtöbb uniós partnerük. Ezeken kívül persze vannak egyéb megfontolások is, amelyek másokat állítanak Ankara oldalára. Az Európa keresztény gyökereire egyébként roppant büszke lengyeleknek például már csak azért sem lehet ellenére a törökök befogadása, mert azt követően kevés ellenérvet lehetne felhozni a szomszédos Ukrajna uniós tagságával szemben. Ám talán egyetlen jelenlegi tagállamnak sem fűződik nagyobb érdeke Törökország integrációjához, mint a nagy ellenlábas Görögországnak és a Ciprusi (görög) Köztársaságnak. A csatlakozási tárgyalások folyamata ugyanis a legbiztosabb garancia arra, hogy a görög-török enyhülés folytatódjon és egy nap az utolsó török katona is elhagyja Aphrodité szépséges szigetét.
 |
|
Magyar szemérmesség
Első pillantásra úgy tűnhet, a magyar diplomácia Törökország uniós csatlakozása ügyében is szemérmesen – vagy inkább realistán? – a háttérbe húzódott. Budapest azonban valójában kezdettől fogva támogatta az ügyet, abból a praktikus megközelítésből kiindulva: Ankarának is meg kell adni az esélyt, hogy teljesítse a tagsághoz szükséges feltételeket. Ráadásul magyar diplomaták állítják, hogy ha kellett, Budapest azért a sarkára állt. Így volt ez például akkor is, amikor Ciprussal kellett szolidaritást mutatni, egy uniós nyilatkozatban figyelmeztetve Törökországot arra, hogy még a csatlakozási tárgyalások során – és nem csak közvetlenül a taggá válás előtt – diplomáciailag el kell ismernie a Ciprusi Köztársaságot. |
|
|
|
|
KIVÁRÁS. Az EU tagállamainak többsége azonban, mondhatni, csendesen asszisztál a török meneteléshez. Nem mintha száz százalékig meg lenne győződve arról, hogy a felvétel jót tesz az uniónak, hanem inkább azzal nyugtatgatva magát, hogy ha lesznek is komoly problémák, azok legfeljebb úgyis csak hosszú távon jelentkeznek. „Nem biztos, hogy tagja szeretnék lenni annak az EU-nak, amelyben Törökországnak is klubkártyája van” – erősítette meg egy, Ankara tagságát hivatalosan támogató ország diplomatája a fenti vélekedést. Ami Magyarországot illeti, Budapest, ha nem is látványosan, kezdettől fogva támogatta a felvételi tárgyalások megkezdését (lásd keretes írásunkat).
A török tagsággal szemben érezhető uniós fenntartások tehát zömmel a mai helyzetnek szólnak, azaz kevéssé számolnak azzal, hogy a hatalmas országnak ahhoz hasonló forradalmon kell átesnie a következő 10-15 évben, mint amilyet Kemal Atatürk a múlt század elején végrehajtott, máskülönben sosem nyílnak meg előtte az EU kapui. És bár a felvételi tárgyalások meghirdetett célja a teljes jogú tagság, egyáltalán nem biztos, hogy a törökök képesek lesznek végigmenni a göröngyös úton. „Hosszú és nehéz út vár Törökországra. És az út maga legalább olyan fontos, mint a célállomás” – hangsúlyozza Olli Rehn, az unió bővítési biztosa. Rehn részben arra célzott, hogy az EU olyan szigorú feltételeket szabott a törököknek a tárgyalásokon, amelyekkel egyetlen korábban csatlakozó államnak sem kellett szembenéznie. Ankarának már az egyes tárgyalási fejezetek megnyitásához is konkrét elvárásoknak kell megfelelnie, és ha akár csak „milliméterekkel” is letér a demokratikus útról, az EU azonnal felfüggesztheti a tárgyalásokat.
Ennek fényében a tárgyalások megkezdése, miközben kétségkívül óriási jelentőségű esemény, önmagában még nem sok mindent dönt el. A folyamat legalább másfél évtizedig is eltart, és előre megjósolhatóan nagy válságokon keresztül bukdácsol majd.
