Különös augusztusa van az idén Párizsnak. Általában nem csak a város ürül ki félig, hanem a politika is. Szereplői ilyenkor pihenik ki a tavaszi parlamenti csetepaték fáradalmait, s készülnek az őszi csatákra.
Ezúttal más a helyzet.
A politikai hatalom csúcsain most is tartanak azok az összecsapások, amelyek nagy belső feszültség jelei, és talán elővédharcai is egy igazi politikai háborúnak. Ott végül – több hosszú menet után – a győztes jutalma Franciaország elnöki tisztsége lenne. Elnökség, de más, mint a mostani.
A mai francia elnöki rendszer az amerikainál is jóval erősebb pozícióba emeli az államfőt. Annyiban csaknem azonosak, hogy az elnököt az amerikai modell is a végrehajtó hatalom csúcsára helyezi, és kezébe adja a katonai és külpolitikai irányvonal meghatározásának jogát. A franciák azonban ezen túlléptek. Az amerikai szisztémától eltérve, teljesen függetlenítették az elnökválasztást a parlamentitől, és nem négy, hanem eredetileg hét, majd a legutóbbi voksolás óta öt évet adnak egy elnöki periódusra. Újraválasztás esetén ez egészen 2002-ig 14 esztendős elnöki megbízatást jelentett, de két mandátum még ma is 10 évre szóló „beutaló” az Elysée-palotába. Csaknem függetlenül attól, hogy közben ki nyeri a parlamenti erőpróbát, és mi történik a világban.
DE GAULLE-RA SZABVA. Ezt a szisztémát De Gaulle tábornok a maga impozáns alakjára szabta. Méghozzá feltételezve, hogy a jaltai rendszert – szovjet birodalom, két részre szakított Európa, és mindenekfelett két Németország – nem lehet megváltoztatni. Tévedett. De Gaulle tábornok egyenruháját a mai Európára már nem lehet ráhúzni. A francia elnöki rendszer a maga hatalmi illúzióival együtt ma is érvényben van. Ez a belső feszültség fő oka. Ezért az izgatott csatazaj, pedig a 2002-ben újra megválasztott Chirac elnöki széke 2007-ig (79 éves koráig) – azaz még három esztendeig – biztonságban van.
Azért a személyes indulatokkal terhes kavargás, mert az alapfeszültség felszínre dobott egy másik embert, aki majd az ő, Chirac székébe ülhet. Talán még 2007 előtt is, ha a helyzet kikényszeríti a De Gaulle-i modell megváltoztatását. Ez a másik ember pedig (mint a magyar mesékben) a mindig sikeres harmadik fiú. Méghozzá egy Nagy-Bocsai Sárközy Pál nevű nemesemberé, aki 1951-ben, a magyar sztálinizmus csúcsévében menekült francia földre. Harmadik gyermeke, Miklós franciaként és egyértelműen francia tudattal nevelkedett, s ma Nicolas Sarkozy, 49 éves francia miniszter számára az a tudat, hogy bevándoroltak sarjadéka, csak epizód, amelynek – jó magyar szokás – csak itthon tulajdonítanak bármilyen jelentőséget.
Párizsban olyan francia politikus, mint a többi. Csak éppen furcsa neve van és ezért rövidítve, Sarko néven emlegeti a közbeszéd. A nagy világlapok pedig róla szólván következetesen a „becsvágyó” jelzőt használják. Jogosan. Ám ez nem magyarázat arra, hogy miért oly heves a Chirac-Sarko konfliktus, amikor még három év van hátra az elnökválasztásig.
KI LESZ A PÁRTELNÖK? A válasz: november 18. Akkor szavaz a két gaulle-ista típusú párt egyesítésével létrehozott jobbközép kormánypárt (UMP) az új pártelnök személyéről. Sarko, aki húszéves kora óta, mintegy három évtized alatt felverekedte magát a párt vezetésébe, egyike a legesélyesebb elnökjelölteknek. A tények pedig arról vallanak, hogy vagy a miniszterelnök, vagy a pártelnök válik az Elysée-palota urává, Franciaország elnökévé.
A kormányfőt Chirac jelölheti ki, és ettől a poszttól távol is tartja riválisát. Ám az UMP elnökét választják és ott hiteles információk szerint Sarkozy akár kétharmados többséget is elérhet. Chirac amiatt küzd oly hevesen azért, hogy novemberben Sarko ne lehessen a párt elnöke, mert így akar már a hosszú viaskodás első menetében torlaszt emelni becsvágyának végső célja, az államelnöki tisztség elérésének útjába.
Eddig sem elvi, sem mélynek tekinthető gyakorlati politikai nézetkülönbség nem fordította szembe egymással a két politikust. Évtizedes, hullámzó kapcsolatuk egy hosszabb, hűvös szakasza után Sarkozy 2002-ben ismét Chirac oldalán kampányolt, majd a győzelem után belügyminiszter lett. Méghozzá példátlanul népszerű belügyminiszter. Ettől kezdve számított első vonalbeli politikai erőnek, és Chirac legnagyobb riválisának. A legutóbbi kormányátalakítás során a pénzügyi tárcát már azért kapta meg Chiractól, hogy ne kerülhessen a kormány élére. Ma az a döntő kérdés, hogy novemberben a várható szervezett ellenállással szemben megválasztják-e az UMP vezetőjévé. Ha igen, akkor aligha lehet feltartóztatni az előretörését.
Maradna ideje is a hatalom csúcsán: 2007-ben ötvenkét éves lesz.
