Habent sua fata… Igen, de nem csak a könyveknek van meg a maguk sorsa, ahogyan a latin mondás említi, hanem minden leírt szónak. Még az ilyen szerénynek is, mint ez a heti krónika. Szándék szerint ez lett volna „Az Abu Graib dosszié V.” A téma: az iraki háború hogyan gyorsította meg Szaúd-Arábia – Washington legfontosabb arab szövetségese – politikai széthullását, annak minden félelmetes stratégiai kockázatával.
Ám ekkor beütött George Tenet CIA-főnök lemondása. A krónika kényszerű átírása közben pedig meghalt Ronald Reagan, akit ma úgy gyászol Amerika, mint az utóbbi fél évszázad egyik legsikeresebb elnökét. (Holott két hét híján 70 éves korában tette le az esküt, és az intellektuális és politikai elit mindvégig lebecsülte és megvetette. Való igaz, gyakran elbóbiskolt a kormány ülésein, nem tudott sokáig egy dologra koncentrálni, és utálta, ha politikai vitára szorították.) Ez a haláleset már szétfeszítette egy Abu Graib doszszié kereteit.
BELSŐ ERŐK. Annál is inkább, mert az 1981 és 1989 között nyolc évet a Fehér Házban töltő, s most 93 évesen elhunyt ex-elnök tíz utolsó évét az Alzheimer kór sötétjében vegetálta végig. És sikerének legmélyebb titka éppen akkor tárult fel. Amikor az orvosi ítélet 1994-ben elhangzott, Reagan odaállt a nyilvánosság elé. Elmondta, hogy milyen sors vár rá, elbúcsúzott az emberektől, szerencsét kívánt Amerikának, és szinte „besétált” az Alzheimer egyre abszolútabb magányába. Az Economist, amely szinte kérkedően intellektuális, most így írt erről: „Az értelmiségi elitnek be kell látnia, hogy vannak olyan rejtett belső erők, amelyek felülírják a mégoly látványos gyengeségeket is.”
Ezek többször is a felszínre törtek és meghozták a Reagan-elnökség legsötétebb epizódjait. A mélypont az „Irán-kontrák” néven hírhedtté vált ügy volt. (Titkos fegyverszállítás Teheránnak és az így szerzett illegális pénzzel a kommunistának nyilvánított nicaraguai kormány ellen harcoló jobboldali gerillák, a kontrák finanszírozása.) Az ilyen akciók hajtóereje Reagan szinte már irracionális kommunista- és szovjetellenessége volt. Ez fejeződött ki abban is, hogy a – már posztsztálinista – szovjet állam az ő szemében „a modern világban a gonoszság erőinek középpontja” volt. Részben ez a nézet volt az oka a kor erőszakolt amerikai fegyverkezési kurzusának, középpontjában a „csillagháborús terv” néven emlegetett, ballisztikus rakétákat elhárító űrpajzs máig vitatott elképzelésével.
ZSIGERI MEGÉRZÉS. Volt azonban az irracionalitás mögött egy racionális felismerés is, amely Reagan esetében (az ő szavait használva) inkább zsigeri megérzés volt. Az, hogy a szovjet állam – különösen a Brezsnyev-kurzus idején – stratégiailag oly mértékben túlterjeszkedett, hogy annak nem lehet gazdasági fedezete egy olyan országban, ahol nincs egyetlen tudományos szuperkomputer sem, s ahol a legjobb berendezések hússzor lassabbak a megfelelő amerikai modelleknél. Reagan 1982 nyarán a brit parlamentben tartott beszédében kijelentette, hogy ezért a Szovjetunió „egy mély forradalmi válság kellős közepén van” és évről évre újratermeli saját bukásának feltételeit. Ezt a szovjet hatalmi piramis csúcsán is kezdték érzékelni. Cselekvési lehetőség azonban csak 1985 májusa, Gorbacsov hivatalba lépése után adódott. Egy évvel később Reykjavíkban, Izland fővárosában Reagan már találkozott Gorbacsovval. Ez még nem hozott konkrét eredményt, de már előkészítette az 1987-es megállapodást a közepes hatótávolságú nukleáris rakéták ügyében.
Ez volt az első tényleges fegyverzetcsökkentési alku, amely a nukleáris fegyverek egy kategóriáját „kivonta a fogalomból”. Ettől kezdve Reagan kemény ellenfél maradt, de egyben kemény partnerré is vált. Nyolc év után, 1989-ben távozott a hatalomból. Alig egy évvel később ledőlt a berlini fal, majd összeomlott a szovjet rendszer. Mindennek sok, alapvető rendszerspecifikus oka volt. Ám a járulékos okok egyikét, a külső nyomást igen tekintélyes arányban Ronald Reagan „szállította”. És ez már elég a történelmi jelenléthez. De… (Mert mindig akad egy de…) Az egyébként is komplex Reagan-örökség része az is, hogy ma az Egyesült Államok kezd stratégiailag túlterjeszkedővé válni. És ezért (Irakról már nem is beszélve) igen súlyos felelősséget visel az a neokonzervatív „rohamosztag”, amelynek vezetői a Reagan-korszakban léphettek át az egyetemi magányból a hatalom világába.
