 |
Kanadában vagy Új-Zélandon érdemes leginkább kipróbálni az úgynevezett helisízést – amikor a kalandvágyókat helikopterrel viszik fel a szűz hóval borított kiindulópontra -, mert e két vidéken Európában ismeretlen könnyűségű porhó, úgynevezett „vadhó” várja a síelőket. A tenger, valamint az egyéb éghajlati viszonyok miatt az ottani hegyekre az európainál nagyságrenddel hosszabb „szárú” hókristályok hullnak, és miközben mondjuk a svájci Zermatt környékén, ahol szintén lehetséges a helisízés, egy köbméter hó súlya nagyjából 300 kilogramm, addig Új-Zélandon ugyanekkora térfogat 8 és 20 kiló között nyom. Ilyen paraméterek mellett úszni lehet a hóban, az ember nem érez semmi ellenállást – mondják a tapasztaltak.
A helisízés egyik bázisa Kanadában Revelstok. Itt a szervezők, azon túl, hogy minden szükséges felszereléssel ellátják a résztvevőket, komoly „agymosásnak” is alávetik őket. Így a kötelező reggeli tornát követően öltözködési tanácsokat adnak, majd alaposan elmagyarázzák a helikopter megközelítésének mikéntjét, a kiszállás módszerét, a csoportsízés szabályait, de mindennél fontosabb téma a lavina, a veszély elkerülése, vagy a követendő magatartás, amennyiben a baj bekövetkezik. De ezután jöhetnek a gyönyörök, az első „S” betű beírása az érintetlen hómezőbe, vagy az élvezeteket fokozandó, sízés az erdőben, ahol a veszély talán még nagyobb, hiszen senki sem tudja, mi jön a következő fa után: újabb fa, szakadék, vagy netán grizzly medve. A helyiek ugyan állítják, hogy a macik téli álmukat alusszák, a hegyről alászálló csapat viszont nem egyszer friss nyomokat talált…
Mindez forintban számolva több mint félmillióért – igaz, az ellátás kitűnő, még a hegytetőre is kerül ebéd, amelyet egy szervizhelikopterrel szállítanak fel a megfáradt sízőknek. Az esték pedig, a közös vacsorák, amelyeken a világ minden tájáról öszszesereglett társaság tagjai ki nem fogynak a történetekből, felejthetetlenek.
