A jenkinek van pénze…

Ez a szerfelett kínos esemény ad sajnálatos időszerűséget Harry Bellet Összeomlás fél hétkor című izgalmas és szórakoztató könyvének. A művészettörténész szerző – a tekintélyes Le Monde kiválóan tájékozott rovatvezetője – bemutatja e sajátos piac működését, s amennyire tudja (és elég jólértesülten tudja), feltárja annak titkait, rejtelmeit. Ám ennél még többet kapunk: jó humorú, élvezetes stílusú kultúrtörténeti ismereteket, szellemes történeteket.

MÁR A RÓMAIAK IS. Kezdjük a kezdeteknél: már a régi etruszkok, a görögök, a rómaiak is nagyra becsülték – és gyűjtötték – a műkincseket. A piacot tápláló egyik fő forrás, a vásárlás mellett, már akkor is a lopás volt. S mivel nincs új a Nap alatt, ugorjunk egy nagyot, és emlékeztessünk Göring közismert gyűjtő – és rabló – „kedvtelésére”, a szovjetek hadizsákmányszerzésére, avagy az amerikai katonák inkább mostanában nyilvánosságra került „gyűjtőakcióira”.

Maradjunk azonban könyvünknél, és talán a legérdekesebb témánál, a XX. századi műkincspiacnál. A szereplők az „indulásnál” a művészek, a műgyűjtők, a műkereskedők voltak, majd beléptek a nagy galériák, és megjelentek az óriási aukciósházak, mint a Christie’s, a Sotheby’s, a Phillips. Ma már ez utóbbiak gyakorolnak döntő hatást a kereskedelemre, mert „egyik pillanatról a másikra hatalmas összegeket mozgósíthatnak, a föld legtehetősebb műgyűjtőivel a legszívélyesebb viszonyban vannak, s ha kifizetődőnek találják, akár mesés ajánlatokat tehetnek a nagynevű művészeknek”.

Megkülönböztetett figyelemre méltó egy másik viszonylag új, jó száz éves jelenség: az amerikaiak feltűnése a műkincspiacon, ahol ma már – és ez aligha túlzás – ők diktálnak. Sikerük titkának nyitja: „a jenkinek van pénze, de nincsen múltja”. Ezen is lehet persze változtatni, mert (sok) pénzzel még múlt is megvásárolható. Segít hozzá a műkincspiac. Ma már oda jutottunk, hogy „Amerikában a kortárs műtárgy éppen olyan státusszimbólum, mint a (drága) európai kocsi vagy az Armani öltöny”. „A kép (pedig) éppen olyan fogyasztási cikk, mint a többi, ráadásul kulturális mázt is kölcsönöz tulajdonosának.” A New York-iak hajlandók is ezért áldozni: 2001 májusában például két hét alatt három nagy aukciósháznál 550 millió dollár folyt be kortárs művészek alkotásaiból. S említsünk egy bizarr esetet: vajon „mi késztethette az első látásra épeszű Arnold Schwarzeneggert, hogy 1996-ban a Kennedy hagyatékból 773 ezer dollárért (mintegy 170 millió forintért) megvegye a meggyilkolt elnök egyébiránt sportolásra alkalmatlan golfütőit? Szerzőnk válasza: az, hogy élete új dimenziót nyerjen, és a társadalmi rangsorban feljebb lépjen. S ebben lehet is valami. Mert ha például egy kezdő milliárdos, aki texasi farmját szeretné néhány műalkotással díszíteni, igénybe véve a helyi múzeum vezetőjének segítségét, kuratóriumi tagságot szerez, részt vesz néhány rangos műkincsvásáron, aukción, megismerkedik régi vagyonok uraival, valójában messzebb jut, mintha zárt golf- vagy pólóklubjaikba próbált volna – hasztalan – bejutni. Persze arról se feledkezzünk meg, hogy az óceánon túli műkincspiac sikereinek oka az amerikai adózási rendszer által nyújtott kedvezményekben is keresendő.

S hogy mik vannak ebben a fura világban. A világ legdrágább strucca – Mauricio Cattelan műve – potom 270 ezer dollárért kelt el. Ha ezt a „madarat” boldog tulajdonosa lakásában helyezi el, padlójában gödröt kell ásnia, mert miként az igazi, ez is homokba dugja a fejét. Szót érdemel az új Mekkában, Las Vegasban épült 1005 szobás csodahotel, a Bellagio, amely „nem annyira a játék, mint az esztétikai élvezet felé fordul”. Ez ugyanis „az egyetlen szálloda a világon, ahol a vendégek Gauguin, Renoir, Monet, Van Gogh, Matisse, Picasso képei előtt lazíthatnak”.

HASZNOS, DE RIZIKÓS. Ezek után marad a kérdés: hasznos befektetés-e a műkincsvásárlás? Ha azt olvassuk, hogy egy kentucky-i milliárdos az 1980-as években egy Picasso-önarcképet 5,3 millió dollárért vásárolt, majd néhány év múlva a Sotheby’s révén érte 47,9 milliót kasszírozott, azt mondanánk: feltétlenül jó üzlet. Szerzőnk véleménye mégis más. Állítja, hogy az államkötvények biztosabb, sőt nagyobb jövedelmet is kínálnak, mint a festmények. Persze vannak ezzel ellentétes álláspontot valló közgazdászok is. Mégis, a szakértő szerző véleménye feltétlen megfontolandó: „a műkincs mint befektetés nem rentábilis, nem családapáknak való”.

Ezek után mit is ajánlhatunk a magyar családoknak… Legfeljebb azt, hogy csakis nagy hozzáértéssel, speciális szakismerettel, kellő körültekintéssel kockáztassanak komoly összegeket a műkincspiacon. A szenvedélyes gyűjtő viszont, ha még pénze is van, az örömért, az élvezetért bátran kockáztasson. Még az sem lehetetlen, hogy merészsége bőségesen megtérül.