A szerző ma már nem ismeretlen a hazai közgazdászok előtt. Szerzőtársával, Obstfelddel írt könyve a nemzetközi gazdaságtanról nemrég jelent meg a KJK-nál, és rögtön tananyaggá is vált egyetemünkön.
ANDOR LÁSZLÓ, a BKÁE gazdaságpolitikai tanszékének docense
KEYNES, GALBRAITH… Krugman kiváló előadó (egyszer magam is hallottam Londonban), aki ért ahhoz, hogy a tudományos érvelést közérthetőséggel és jó stílussal vegyítse írásaiban is. A két könyv közül az egyik borítóján azt írják: John Maynard Keynes óta nem volt ilyen kitűnő író a közgazdászok között. Egy másik ajánló John Kenneth Galbraith nyilvánvaló utódjaként aposztrofálja. Egy szó, mint száz, Paul Krugman nevét Amerikában nemcsak a közgazdászok ismerik, különösen azóta, hogy a The New York Times főállású kolumnistája lett, és az elmúlt év folyamán egyebek mellett keményen bírálta Bush elnök iraki politikáját is.
A két felkínált kötet közül az egyik címe (Accidental Theorist) egy másfél évtizeddel ezelőtt készült mozifilmre (Accidental Tourist) rímel, amelyre csakis azért emlékszem, mert kétszer aludtam el rajta: először a wisconsini egyetem vetítőjében, majd pedig hazafelé a repülőgépen. A film igen széles rétegeket tudott megszólítani – engem kivéve.
Az Accidental Theorist (a magyar fordítóknak rossz tanácsot adva: esetleges elmélkedő) a filmmel éppen ellentétes hatást váltott ki nálam. Egészen izgalmas könyvről van szó, noha a benne összeggyűjtött szövegek 1995 és 1998 között íródtak, és témáit mások is többszörösen feldolgozták azóta. Azt kell, hogy mondjam azonban: a Krugman által képviselt nézőpont fájóan hiányzik a hazai palettáról.
Az itt összegyűjtött írásokban a szerző érdeklődésének két fő áramlata mutatható ki. Az egyik a Ronald Reagan által meggyökereztetett, s a kilencvenes években utóvédharcait folytató neokonzervatív felfogással folytatott polémia. A másik fő téma, amely szerzőnket elemzésre és közhasznú érvelésre inspirálja, a globalizáció.
Krugman olyképpen bírálja a kor világgazdasági folyamatait és az Egyesült Államok divatos közgazdasági doktrínáit, hogy közben szóba sem kerülhet, hogy a közgazdaságtan eddigi produktumait általában elvesse. Egyes irányzatokról (például kínálati gazdaságtan) a tárgyilagosságot és a maró gúnyt vegyítő kritikát tud írni, de a bírálat célja éppen az, hogy a tudomány tekintélyét állítsa helyre az olvasó szemében. A kötetben külön fejezetet alkotnak azok az írások, amelyek a piaci rendszer határterületeit – az egészségügyet, a közlekedést, a környezetvédelmet és a politikai intézményrendszert – vizsgálják közgazdasági szempontból.
A mai magyar gazdasági helyzetből kitekintve roppant tanulságosak Krugmannak a spekulációról, illetőleg az 1990-es évek nagy valutaválságairól írott eszmefuttatásai. Egy ifjúkori tanulmánya alapján Krugman e téma sokat idézett klasszikusának számít. Krugman elmondja: ha egy nemzetgazdaság fundamentális mutatói a valuta gyengülését vetítik előre, és a nemzeti bank rögzített árfolyam iránti kötelezettségvállalása nem tűnik száz százalékig őszintének, úgy kellően tőkeerős spekulánsok összehangolt akcióval maguk is elő tudják idézni a valutaválságot, és azon – tegyünk engedményt a szakmai szlengnek – nagyot tudnak kaszálni. Soros Györgyöt e tevékenység nemzetközileg ismert mintapéldányaként említi, bár meglátása szerint egyetlen válság esetében bizonyítható Soros meghatározó szerepe: az 1992-es szeptemberi fontválság előidézésénél. Más érdekes történeti adalékokat is találunk a könyvben. Megtudjuk például, hogy Malajzia kormánya, amely az 1997-es válság után nyomban a külföldi spekulánsokat hibáztatta a történtekért, a megelőző években maga is aktívan bekapcsolódott a devizaspekulációba.
ÁTHÚZÓDÓ HATÁSOK. Egy ismeretterjesztő szakkönyv erénye a frissesség. Sajnálkoznunk kell tehát, hogy ebből a kötetből nem tudjuk meg, mit mondott Krugman a 2001-től kialakult recesszióról, az informatikai buborék kipukkadásáról vagy az argentin válságról. Remélhetőleg a kiadó vállalja majd, hogy ezeket a témákat egy második Krugman-kötetben adja közre a magyar olvasók számára. A kilencvenes évek fő témáit elemző összeállításra azonban azért lenne nagy szükség, mert nem tudunk eleget arról az időszakról sem, miközben hatásai – a globalizációs kihívások, a foglalkoztatási feszültségek, a növekedési illúziók vagy a valutaválságok – a XXI. századra is áthúzódtak, és valószínűleg még sokáig okoznak fejtörést a gazdaságpolitikusoknak.
