Az ember alapvető vonásának tűnik, hogy egyéntől függő mértékben, más népekkel szemben hajlamosak vagyunk előítéleteket gyártani. Az előítéletesség durvább változata a rasszizmus, mely szerint az emberiség biológiai alapon, értékbeli különbségekkel rendelkező csoportokra osztható: kevésbé intelligensek, gonoszak, nem megbízhatóak, vagy vérükből fakadóan csalók, tolvajok, esetleg agresszív rablók, vagy éppen terroristák.
Szélsőséges esetben a rasszizmus egy koherens eszmerendszert alkot, melynek alapját az a hit alkotja, hogy a saját „fajtánk” felsőbbrendű, s ebből következően, más népek alsóbbrendűek nálunk. A felsőbbrendűségen, még ha nem is mindig fogalmazódik meg explicit módon, elsősorban genetikailag kódolt intelligenciabeli fölényt értenek.
Geoffrew Wright: Romper Stomper, 1992 (Russel Crowe)
A modern genetika még ma sem képes kiolvasni az emberi DNS-ből, hogy van-e az egyének között öröklött különbség az intelligenciát illetően, s ha igen, akkor ezért milyen biológiai tényezők felelősek. Az egypetéjű ikrek vizsgálata azonban egyértelműen arra mutat, hogy léteznek genetikai alapok, de azt nem tudjuk, hogy megfelelő oktatással e különbség kompenzálható-e, s azt sem, hogy a különféle népek és rasszok mért különbségei elsősorban szociális alapúak, vagy öröklöttek. A teszteken alapuló intelligencia vizsgálatok azt az eredményt hozták, hogy a szélsőségesen rasszista álláspontot képviselők jelentősen alacsonyabb IQ-val rendelkeznek a társadalom átlagától (Carney és munkatársai).
A rasszizmus agyi lenyomatai
Az úgynevezett nem-invazív technikák (fMRI, PET) segítségével belekukkanthatunk az agy működésébe. A rasszista emberek agyában az amygdala (félelem központ) fokozott és a mediális prefrontális kéreg (a dehumanizálásban játszik szerepet) csökkent működését tapasztalták. Bár vannak, akik szerint e vizsgálatok értelmezése helytelen, mivel nem az eltérő rasszokra, hanem a normaszegésre adott agyi válaszokat mérték.
Az agy szerkezetére és működésére a gének mellett a környezetnek is jelentős hatása van, ezért e vizsgálatok nem adnak választ arra a kérdésre, hogy mi a rasszista gondolatok kialakulásának fő tényezője. Különféle pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy már az empátiánk is rassz-függő. Például a kézbe való tű szúrása nagyobb együttérzést alakít a figyelőkben, ha a szenvedő alanyok ugyanabba a rasszba tartoznak. A genetikai tényezők szerepére utalhat az a megfigyelés, hogy már a gyerekek is szívesebben játszanak az azonos rasszhoz tartozó társaikkal.
A felforrt békák esete
A mai magyar viszonyokra a felforrt béka esete illik rá. Ha bedobunk egy békát a forró vízbe, azonnal kiugrik onnan, ha viszont fokozatosan melegítjük a vizet, akkor belefő a fortyogó lébe. Ha az ember külföldre megy (kilép a hazai vízből), akár a szomszédos országok valamelyikébe, hazatérvén azt veszi észre, hogy a közélet levese már nagyon forró, de a honi „békák” még gyanútlanul lubickolnak benne, nem érezvén a kritikus hőmérséklet közeledtét. Ha belelapozunk bizonyos sajtóorgánumok förmedvényeibe, elolvassuk normális lapok kommentjeit, átmegyünk a zebrán, vagy éppen autóval közlekedünk, az a benyomásunk támad, hogy az utóbbi években idehaza valami nagyon elromlott. A társadalom minden szegletében érződik a feszültség. A politika a rendszerváltás óta felelőtlenül megosztja az embereket, elhitetvén velük, hogy személyes identitásuk legfőbb jellemzője az, hogy milyen pártcsaládhoz tartoznak. Persze az ideológia szerint a társadalom természetes értékek mentén hasad. Ezek az értékek azonban mára napi érdekek szerint változó, eklektikus, filozófia nélküli jelszavakká váltak.
Tony Kaye: Amerikai história X, 1998 (Edward Norton)
A társadalom biológiája
Egy kutató nem csupán tagja egy társadalomnak, hanem képes kívülről, a tudománya szemüvegén keresztül is szemlélni azt. A társadalom és az egyén lelkülete a biológia és a társadalom kettős kontrollja alatt áll. A DNS-ünk több párhuzamos programot is tartalmaz. Egy hasonlattal élve, a genom olyan, mint egy kísérőautomatikás szintetizátor. Ez a zenei eszköz különféle ritmus sablonokat tartalmaz, amelyek a különböző beépített genetikai programoknak feleltethetőek meg. A ritmusok, a genetikai programokhoz hasonlóan előhívhatóak a társadalom zongoristái által.
Az emberi viselkedés egyik legalapvetőbb meghatározója a törzsi ösztön. Ez az agyunkba égetett genetikai mechanizmus elvakítja az ésszerű gondolkodást, relativizálja az igazságot, csak a törzsi hovatartozás létezik számára. A törzsi ösztön egy leegyszerűsített világképet generál: ha közénk tartozol, igaz ember vagy, s helyesek a nézeteid; ha viszont ellenünk vagy, akkor alávaló vagy, s bármit mondasz, hamis igét hirdetsz. Az ősi közösségekben ez egy rendkívül fontos ösztön volt, hiszen az ellenséges környezetben az egyéni és a csoportszintű túlélés a mindennapok része volt. A nyugati civilizáció azonban mára békés idegeneket hozott létre, akikkel célszerűbb az együttműködés, mint az állandósult viszály.
Az evolúció egy lassú folyamat, azért a gének nem képesek követni a társadalmi változásokat. Más szóval, a törzsi ösztön bennünk rekedt, s kőkorszaki viselkedésre sarkall bennünket. A nyugati társadalmak az ész, a modern erkölcs és a jog erejével tartják féken ezt a vak mechanizmust. Az emberi élet szentségként való tisztelete, a destruktív eszmék karanténba zárása, a más népekkel és kultúrákkal szembeni tolerancia, sőt maga az össznépi demokrácia is, mind e harc eszközei. A jóléti társadalmak átlagemberei egyre szelídebbek lesznek, az agresszió bennrekedt a bűnözők, a laktanyák és futballpályák világában.
Shane Meadows: Ez itt Anglia, 2006 (Stephen Graham)
A viszály ösztöne azonban bennünk él, s fellobbanhat, ha nem folytatjuk folytonosan e harcot velük szemben. Ennek eszköze lehet az ember egy másik fontos sajátságának, az együttműködésre és a koalícióalkotásra való hajlamának erősítése. Steven Pinker neves amerikai pszichológus szerint a viselkedést irányító ösztönök nem automatikusan nyilvánulnak meg, hanem a megfelelő agyi „kapcsoló” segítségével aktiválni kell őket. Figyeljünk tehát odafenn, hogy milyen kapcsolókat nyomkodunk.
Nemzeti büszkeség
Éles demarkációs vonalat szokás húzni a hazafiság és a nacionalizmus közé, mondván, hogy az első építő, míg a másik egy romboló attitűd. A különbségtétel valóban indokolt, az a kérdés azonban, hogy a biológiai mechanizmusok szintjén is éles-e e szétválás, egy másik lapra tartozik. Természetesnek tűnik, hogy magyar versenyzőknek szurkolunk az olimpián, a világ- és Európa bajnokságokon, valamint az Eurovíziós Dalfesztiválokon.
Kutatóként érdemes elgondolkodni a dolgok hátterén. Vajon miért számít az, hogy ha egy szlovák tulajdonú, olasz zsoké által megült angol telivér magyar színekben arat diadalt, hiszen „csak” egy lóról van szó. Mi vajon magának a nemzeti büszkeségnek a biológia értelme? Lehetséges, hogy jó arra gondolni, hogy mi magyarok, mint nép többek vagyunk másoknál? Vagy az egyes szám első személynek van itt primátusa, egy dicső nép tagjaként büszkén tarthatom magasra az állam? Vagy a hazafias érzelmeknek nem funkcionális, hanem valamilyen nemes, biológián túli, transzcendentális értelme lenne?
Fotó: Neményi Márton
Büszkék vagyunk a számos Nobel-díjasunkra is. E dolognak azonban kétféle olvasata van. Egyrészt gondolhatjuk azt, hogy jól állunk az intelligencia gének dolgában és/vagy a magyar oktatási rendszer felsőfokon teljesít(ett). Egy másik olvasatban azonban feltehetjük a kérdést, hogy vajon Szent-Györgyi Albert kivételével e zseniális elmék miért mind külhonban értek el sikereket? Nincs-e vajon ennek a ténynek a mai társadalomra nézve is üzenete, amit ha megértünk, akkor annak javításán kellene fáradoznunk?
A szerző a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Orvosi Biológiai Intézetének igazgatója.
