Az alkalmi szexet is a belügy biztosította

A mások élete remekül megkomponált film. Nagyszerűn – sokszor szívfacsaró humorral – viszi végig az egymásnak felelő párhuzamos motívumokat. Az egyes karaktereket, környezetüket és dilemmáikat valósnak érezzük. És mindezt annak ellenére, hogy a főhős magatartása olyan mértékben valószínűtlen, hogy a közönség kénytelen úgy felállni: ez nem történhetett meg sem az NDK-ban, sem a kádári Magyarországon.

Gerd Wiesler százados – a nyilvántartás szerinti HGW XX/7 – professzionális Stasi-tiszt. Az államvédelem kiváló dolgozója, aki céltudatosan alkalmazza a leghatékonyabb titkosszolgálati eszközöket a kívánatos információk megszerzése érdekében – legyen szó lehallgatásról vagy kihallgatásról. Bár benne bizonyos fokú szocialista meggyőződés is megvan, szaktudása csereszabatos más rendszerekhez is. Félig-meddig saját kezdeményezésére ráállítják az NDK legfurcsább írójára, Georg Dreymanra: az egyetlenre, aki „semmi gyanúsat nem ír, mégis olvassák Nyugaton”. Profi író, aki nem kritizálja a politikai irányvonalat, hiszen amit ír nem rendszerfüggő: az embert, az emberi problémákat állítja a középpontba.

Wiesler élete: a mások élete. Munkája mások életének nyomon követése – egyben ura mások életének. Él egy klisé, miszerint a titkosszolga apuci esténként rendre hazatér a mit sem sejtő családhoz. Wiesler ennél sokkal valóságosabb alak, akit sokadik emeleti 48 négyzetméteres panellakásán csak üres hűtőszekrénye várja. Párkapcsolata nincs, alkalmi szexet is a belügy biztosít számára. Az író lehallgatása során döbben rá arra, mennyire nincs élete, mennyire hiányzik belőle az, ami azt emberivé teheti: a baráti kapcsolatok, a szenvedély, a kultúra. Mindaz, ami a Dreymannak megadatott. És elköveti az első megbocsáthatatlan szakmai bűnt: elcsen egy Brecht-kötetet az író lakásáról.

Ám nemcsak ő sérti meg a szakma szabályait, hanem felettesei is. Az állambiztonsági szervek eleve hajlamosak voltak ügyek kreálására: érdekükben állt a veszély felmutatása, hiszen ez visszaigazolta szükségességüket, bizonyította a rájuk fordított anyagi erőforrások indokoltságát. Közvetlen főnöke, Anton Grubitz, azonban nem ezért viseli szívén a nyomozást, saját karrierjét másképp igyekszik egyengetni. Le akarja kötelezni a befolyásos, KB-tag Hempf minisztert, ezért igyekszik úgy bebizonyítani, hogy a miniszter által körülrajongott, és zsarolással szeretői szerepbe kényszerített színésznő élettársát, Dreyman államellenes tevékenységet folytat.

A filmben felbukkan egy cím, egy – valójában nem létező – zenemű, a Szonáta egy jó emberről. Miközben a filmet az teszi leginkább hitelessé, hogy senki se fekete vagy fehér: több emberről is szólhat a szonáta, de igazán senki sem annyira makulátlan, mint amit a cím sugall. A szonáta akkor bukkan fel először, amikor annak kottáját Jerska, Dreyman idős barátja, a színházi munkától eltiltott rendező átnyújtja azt az író születésnapján. Dreyman megpróbálja kijárni, hogy barátja újra rendezhessen, ám a miniszter hajthatatlan, sőt közli, az NDK-ban nincs tiltólista.

Természetesen tiltólista az NDK-ban is volt, ahogy Magyarországon is, persze konkrét lista valóban nem volt: de a szerkesztők, színházi vezetők nagyon is jól tudták, kinek az írásait nem ajánlatos közölni, darabjait nem szerencsés műsorra tűzni egy adott periódusban. Emellett a témáknak is megvolt a maguk tiltólistája, de az agitprop vezetés határozottan elutasította, hogy ezt bárki cenzúrának nevezze. Dreyman akkor törik meg, mikor a rendező öngyilkos lesz, és hosszabb alkotói válság után cikkírásba kezd, hogy az NDK álságos viszonyait az öngyilkosság témáján keresztül mutassa be. Ám vajon lehet-e ő az a címbéli jó ember, aki annyi éven keresztül a hatalommal való megalkuvást választotta, aki az első titkár – és felesége – jóindulatát bírta?

A Szonáta egy jó emberről egyben egy szintén fiktív könyv címe, amely már a rendszerváltás után született Dreyman megfigyeléséről. Az ügynökmúlttal való szembenézés a Németországban jóval egyértelműbben történt, mint a térség más országaiban. Itt ugyanis, ahogy a filmben a postázóban a magánleveleket gőzzel bontogató Stasi-munkatársak fogják magukat és kisétálnak az utcára, a keletnémet titkosszolgálatok valóban máról holnapra – jogutód nélkül – szűntek meg. Így itt két évvel a rendszer összeomlása után már valóban bemehetett az egykori megfigyelt a levéltárba, hogy a róla szóló dossziékat átböngéssze, és azokat akár publikálja. Nálunk Esterházy Péter a filmben szereplőhöz nagyon hasonló, valós állambiztonsági jelentéseken alapuló tematikájú későbbi regényéhez, a Javított kiadáshoz csak 1999 őszén kezdte meg a tapogatózást, hogyan férhetne hozzá a családjával kapcsolatos anyagokhoz. Ráadásul Magyarországon még 1989 őszén is folyt megfigyelés, 1989-1990 telén pedig beindult az iratmegsemmisítés, illetve az dokumentumok „elemelése” is.

Dreyman regényének a főhőse HGW XX/7, aki lehetővé tette, hogy a cikk megszülessen és a Spiegel szerkesztője átcsempészhesse azt Nyugat-Berlinbe, ami az ún. kettős publikálás szabályának durva megsértésének számított. Magyarországon is élő gyakorlat volt az 1980-as években, hogy a hatalom nem tűrte, hogy a hazai első nyilvánosságban megjelenő írók, publicisták a nyugati sajtóban, vagy a szamizdatban, azaz az ottani magyar nyelvű kiadványokban szerepeljenek. Mindezért – és ez a történet igazán valószínűtlen szála – Wiesler százados hajlandó volt az író cinkosává válni, a cikkírást rendszerhű jubileumi darabnak hazudni a jelentésben, a döntő bizonyítékot, a Nyugat-Berlinből hozott írógépet eltüntetni. Ám Wiesler ettől nem lesz pozitív hős – még ha nem is ugyanaz már, mint aki volt. Az akció után – mikor felettese szemében szerepe nyilvánvalóvá válik – mégsem azt választja, hogy kilép a szervezettől, hanem a rendszer bukásáig privát leveleket bontogat egy belügyi épület alagsorában.

Ám nem pozitív karakter az író élettársa, az ünnepelt színésznő, Christa-Maria Sieland sem, aki szó szerint lefekszik a – kulturális miniszterben megtestesülő – hatalomnak karrierje védelmében, majd mivel zsarolható – illegális nyugtatókat szed –, a Stasi behálózza, és végül szerelme ellen vall.

Ezzel együtt nem a gyakran túldimenzionált ügynökkérdés áll a film központjában, hanem a titkosszolgálatok más, gyakori módszerei, a lehallgatás, megfigyelés. Szerepelnek besúgók, de a rendező Stasit mégiscsak az állambiztonsági tisztek tevékenységén keresztül látjuk. A film hitelességét tehát másrészt az adja, hogy nem a jó és a gonosz küzdelmét látjuk, hanem sokszor belső konfliktusokat, emberek vergődését a lelkiismeretük, érzelmeik, illetve a hatalmi- és érdekviszonyok, intézményi kényszerek hálójában. Persze némileg eleve torzít az, hogy a történet értelmiségi közegben játszódik, hiszen az értelmiség az államszocializmusban kiemelt figyelmet élvezett – annak előnyeivel és hátrányaival. Így az értelmiségi alkotók – amennyiben betartották a hatalom játékszabályait – különböző kiváltságokat élvezhettek a tisztes honoráriumoktól kezdve a külföldi utazások lehetőségéig. Alkotásaiknak – azok egy-egy mondatának – a kultúrpolitika jelentőséget tulajdonított, ellentétben a művészeteket teljesen más módon „beárazó” kapitalista piaccal. Ugyanakkor az értelmiséget szinte teljesen behálózta az állambiztonság is, így teljesen valóságos, hogy a Stasi Dreyman minden barátjáról aktát vezetett.

A VÉGÉRE