Tévedett Eperjes

Az első Orbán-kormány kurzusfilmjét, a Hídembert vetítették az Anno Filmklubban. A történész a rendező számos tévedésére mutatott rá.

Korábban a témában:

Széchenyi István alakját az 1998 és 2002 közti első Orbán-kormány választotta saját történelmi előképének: a katolikus és nemzeti konzervatív hagyományban már régóta kultusszal övezett, kapitalizmus- és modernizációpárti(!) nagycenki arisztokrata alkalmasnak tűnt az ún. polgári Magyarország emblematikus megjelenítésére. Nem hiába terelték az akkori kormány gazdaságpolitikai támogatási rendszerét a Széchenyi-terv elnevezésű kalap alá. És nem véletlenül időzítették a Hídember bemutatóját 2002 tavaszán a két választási forduló közé – igaz, a kormány erre az időszakra inkább diadalmenetet várt, semmint kétségbeesett küzdelmet.

Széchenyi bármennyire is őrzi eposzi jelzőként a legnagyobb magyar titulust, történelmi megítélése korántsem volt ennyire zavartalan a 20. században. A dualista időszakban Kossuth Lajosnak komoly kultusza alakult ki, a jobbágyfelszabadítás emigrációban élő hirdetője már életében népdalok ihletője lett a parasztság körében, a magyar parlament második legfontosabb pártja – a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt –, mint neve is mutatja, a Kossuthhoz kötött közjogi és politikai vívmányokat tekintette alapnak.

A hídember az Annóban

A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „Az én történelmi mozim” című évada ezúttal ismert művészek, közéleti személyiségek által választott történelmi filmeket mutat be 13 részben. A hatodik alkalommal Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója volt a filmklub vendége, aki Bereményi Géza: A hídember című, 2002-ben bemutatott filmjét követően beszélt az alkotásról.

Az első világháború után terjedt el a modern Széchenyi-kultusz, amelyben nagy szerepe volt Szekfű Gyula 1920-ban megjelent Három nemzedék című könyvének. A műben leírt három nemzedék három 19. századi értelemben vett liberális – azaz szabadelvű – politikusi generáció tevékenységét követi végig a háborús vereségig és országvesztésig, és jut arra a következtetésre, hogy azok tehetők felelőssé Magyarország meggyengüléséért és bukásáért. A történészi bűnbakkeresés egyúttal a fentiek ellenpontját, az elvetett alternatívát Széchenyi István programjában találta meg.

Érvelését támaszthatták alá többek közt a 19. század egyik legjelentősebb magyar író-újságírójának 1850-es és 1851-es röpiratai. Ezekben ugyanis Kemény Zsigmond arra az álláspontra helyezkedett, hogy hiba volt Kossuthot követni: a magyar nemzet nem értette meg Széchenyit, ami szerinte végzetes hibának bizonyult. Ámde ezen gondolatok aktuálpolitikai célokat szolgáltak, hiszen épp arról akarták Bécset meggyőzni, hogy Magyarországon immár nincs támogatottsága a forradalomnak, így a börtönajtók megnyílhatnak és az államtestet feldaraboló és beolvasztó abszolutista uralomra valójában már nincs is szükség.

A második világháború után a kommunista párt által képviselt történelemszemlélet ki akarta sajátítani az 1848-as forradalmi hagyományt, így Széchenyivel szemben Kossuthot emelte magasra, ő képviselte azt – persze jókora torzításokkal és hamisításokkal – a kormányzati szerep közelébe sem kerülő Petőfi és Táncsics mellett. Megmutatkozott ez például a Magyar Rádió csatornáinak elnevezésében: 1949 februárjában a Budapest 1 a Kossuth, a Budapest 2 a Petőfi nevet vette fel. Ám 1956-ban Nagy Imre Kossuth egy másik arcát, a demokratikus és függetlenségi politikust választotta a sztálinista diktatúra és a szovjet függés elleni küzdelem szimbólumának. Magyarország hivatalos jelképe egy rövid időre a Kossuth-címer lett, a Melbourne-be utazó magyar olimpikonok is azt viselték ruhájukon.

1956 után azonban egy csendes átrendeződés következett be a hatalom történelemszemléletében: a lázas forradalmisággal asszociált Kossuth helyett megint a kormányzattal együttműködő, békésen építkező Széchenyi került előtérbe. Ekkoriban újították fel a nagycenki kastélyt és engedélyezték a kultusz újraindítását, amely azonban idővel túlnőtte a pártközpontban megszabott kereteket. Jellemző módon még a szocialista brigádmozgalom is segítette a gróf legalizálását, így történhetett, hogy 1975-ben Széchenyi István Szocialista Brigádtalálkozót rendeztek a nagycenki kastélyban.

Széchenyi és Kossuth szembeállítása a filmben is hangsúlyt kapott, hiszen hiszen egyfelől történelmi tényről van szó, másfelől olyan dramaturgiai elemről, amelyet nem hagyhat ki a róluk szóló irodalmi alkotás, még a tankönyvek sem. Persze a kor maga jóval összetettebb volt, nemcsak Széchenyi és Kossuth nem jött ki egymással, de Kossuth és Petőfi is nehezen viselték egymást, amiként a féltékenykedő Szemere Bertalannal is, aki ugyancsak tagja volt Széchenyi és Kossuth mellett az 1848 márciusában megalakuló magyar kormánynak, majd Kossuth kormányzósága alatt miniszterelnök lett. Ezen ellentétek azonban nem ragadták meg az utókor fantáziáját.

A Hídembernek rengeteg kritikusa vonta kétségbe történelmi hitelességét. Egy majd hetven éves életút bemutatása természetesen csak leegyszerűsítések révén sűríthető be egy monumentálisnak szánt filmbe is. A Széchenyi életét meghatározó mintegy 200 emberi kapcsolatból jó, ha tucatnyit be lehet mutatni. Ezért belátható, hogy szükség volt néhány karakter „kiterjesztésére” is, vagyis arra, hogy már ismerős arcok legyenek a hasonló konfliktusok hordozói az életút későbbi szakaszaiban is. Így például a gróf életét végigkísérő Karl Clam-Martinitz, a vele együtt katonáskodó, majd a reformkorban Széchenyivel ellentétben a katonai karrierjét felépítő tábornok valójában 1840-ben meghalt, mégis ott látjuk 1849 októberében Batthyány Lajos kivégzésekor, végül virágcsokorral érkezik Széchenyi temetésére. A másik ilyen osztrák szereplő a Széchenyit ártalmatlan figurának tartó Metternich kancellár, aki bár 1859 nyarán 86 évesen elhunyt, Széchenyi 1860-as döblingi házkutatásakor mégis ő inti nyugalomra a császárt és az akkori belügyi vezetőket. Minderre azért volt szükség, hogy ne kelljen újabb és újabb szereplők bemutatásával elvenni a filmidőt a valódi konfliktusok ábrázolása elől.

Azonban a magyar fő karakterek – elsősorban Kossuth és Wesselényi – ábrázolása is megkérdőjelezhető. Előbbi a forrófejű ifjú sztereotip szerepébe szorult Széchenyivel szemben, míg utóbbi a „magyar őserőt” volt hivatott megjeleníteni. És igaz ugyan, hogy a környező falvakban legalább három tucat gyereket nemző, a lópatkót puszta kézzel eltörő Wesselényi 1836-ban a bécsi udvar által kitervelt párbajban még félvakon is olyan erővel vívott, hogy ellenfele – bár kivédte az irtózatos vágást – négy ujját vesztette el, a filmben nem látjuk sehol a báró kivételes intellektusát és európai műveltségét. Márpedig Wesselényi kora egyik legkiválóbb elméje volt, Széchenyi gondolatai jelentős részben a vele folytatott vitákban kristályosodtak ki.

A filmnek a történelmi hűség szempontjából az egyik legproblémásabb jelenete a halál eseményeinek bemutatása. A sajtó annak idején azt szellőztette meg, hogy a főszereplőt alakító Eperjes Károly kifejezett kérésére sugallja azt a rendezés, mintha gyilkosság történt volna. A titkosrendőrök kivégzési paranccsal érkeznek Döblingbe, felrohannak a lépcsőn (ez tiszta fikció, minderre semmilyen forrás és bizonyíték nem utal) – és csak ezután látjuk a csukott ajtót és halljuk meg mögötte a dörrenést. Mindez azt a benyomást kelti a nézőben, mintha megölték volna, majd megpróbálták öngyilkosságnak álcázni a bűntettet.

Pedig a család anno nem kételkedett abban, hogy Széchenyi István öngyilkos lett, amit a gróf egyházi temetése sem kérdőjelezhet meg. 1860 körül ugyanis a kánonjog szerint az engedélyt, amire az öngyilkosság miatt volt szükség, a helyi plébános is megadhatta – például pillanatnyi elmezavarra hivatkozva. Tolnay Antal nagycenki plébános az új templom építésével kapcsolatos feljegyzései között azt is megörökítette, hogy a gróf többször beszélt arról, mi az öngyilkosság legbiztosabb módszere. Eszerint bal kezünket a bal szemünk gödrébe kell betámasztani és odafogni a pisztoly csövét, majd jobb kézzel meghúzni a ravaszt. A csövet tartó bal kéz nem engedi a pisztoly elbillenését. A pap arra is utalt, amit a történészek a kérdést eldöntő bizonyítéknak tekintenek: a boncolási jegyzőkönyv szerint a gróf bal tenyere fekete volt a puskaportól – ez pedig csakis úgy lehetséges, ha az elsütés pillanatában ezzel szorította a szemei közé a pisztoly csövét. A film azonban e kétségtelen tényeket teljesen figyelmen kívül hagyja és azáltal, hogy a gyilkosság lehetőségét lebegteti, komoly téveszmét, káros illúziót terjeszt. Ez lehet legfőbb oka annak, hogy komoly történész nem adta nevét a film szakértői stábjához.

Ez az epizód azonban kevéssé változtat a nagyközönség Széchenyi-képén. Annál inkább a gróf személyiségének megformálása. A források szerint a gróf igazi társasági lény volt, sármos, humoros, aki remekül színészkedett, miközben már korán megvolt személyiségében egyfajta kettősség: a nappal élettel teli, dinamikus és sikeres gróf az éjszaka sötétjében hajlamos volt mindent a negatív oldaláról látni. Ám a vásznon mindebből csupán valamiféle örökös, idegesítő nyugtalanság jelenik meg; az intellektuális nagyságot a haza üdvéért élő nagy ember állandó, ideges vibrálása helyettesíti. Ez talán kevéssé lenne baj, ha azt a célt szolgálná, hogy már az 1820-as évek elején is érzékelhessük a gróf fokozatosan kifejlődő, majd 1848 őszén rohamban kicsúcsosodó elmebetegségét. Ám nem erről van szó sajnos, hanem inkább egy fajta színészi manírról, mert nincs kikapcsolás, nincs hangulatingadozás, ami pedig a naplók szerint Széchenyi egyik legfőbb jellemvonása volt.

A reformkori személyiséget azonban ezzel inkább meghamisították – miközben ugyanez a beteges túlfeszültség remekül a helyén van a döblingi jelenetekben, ahol már a valódi elmebeteget kellett ábrázolni. A művészet „csele” tehát, hogy épp a téves okból kitalált szerepmanír miatt „hozza” Eperjes lényegében hitelesen a döblingi állapotokat, miközben nyilatkozatai szerint ő „csak” idegösszeroppanást akart ábrázolni, nem valódi elmebetegséget. Ma már persze az nem vitakérdés, hogy a gróf beteg volt, csakhogy a kór nem a logikáját és a memóriáját, hanem az érzelmi életét befolyásolta patologikusan. A hídember ellentmondásai közé tartozik, hogy miközben készítői deklaráltan mellőzték az orvostudomány eredményeit, a döblingi jelenetekben akaratlanul mégis ennek szellemében dolgoztak – kivéve az öngyilkosság már említett problematikáját.

Manapság kialakulóban van Széchenyinek mint a nemzet modern szentjének kvázi vallásos kultusza, amely kiindulásként tagadja az elmebetegség és az öngyilkosság tényeit. Pedig többek között éppen ezek ismeretében értékelhető igazán az emberi és államférfiúi teljesítmény valóban rendkívüli nagysága. A hídember úgy járt, miként a 14. századi skolasztikus filozófus, Jean Buridan szamara: nem tudott választani e két interpretációs szalmacsomó között és művészileg éhen halt.

Jön A mások élete

A következő vetítés alkalmával – 2013. január 9-én – Lackfi János író, költő, műfordító lesz a Filmklub vendége, akivel Florian Henckel von Donnersmarck: A mások élete című, 2006-ben bemutatott filmdrámáját tekinthetik meg az érdeklődők.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.