„Maga miatt szenvedtünk négy évig!” – kiáltották a miniszterelnök Hermina úti villájába belépő katonák. „Én éppúgy sajnálom, mint önök ezt a borzasztó katasztrófát, ami az országra szakadt, de ha jobban volnának informálva, nem vádolnának engem” – válaszolta Tisza István, és ezek voltak utolsó szavai.
Kétszer volt miniszterelnök, először 1903 és 1905, majd 1913 és 1917 között, összesen négy merényletet kíséreltek meg ellene. Nagy formátumú, de megosztó politikus volt, és ma is az. A legtöbb magyar ma saját aktuális pártszimpátiája alapján alkot véleményt. Teljes meggyőződéséből dualista politikus volt. Úgy vélte, az országot széthullással fenyegető nacionalista mozgalmak korában Magyarországnak csak a Habsburg Birodalomban van esélye az egység megtartására. Sőt, talán a túlélésre is. Másrészt Ausztria és Magyarország csak közösen képes ellenállni a többi nagyhatalom, főleg Oroszország balkáni terjeszkedésének.
Mai szemmel elképesztő, és már akkor is törvénysértő volt – ezt a miniszterelnök is elismerte – például, amikor Tisza több alkalommal is karhatalommal vezettette ki az ellenzéki képviselőket a Parlamentből. Oka az obstrukció volt, amivel hónapokig elhúzhatták, sőt megakadályozhatták egyes törvények elfogadását. Egy ilyen alkalommal, egy ellenzéki képviselő lőtt rá először a miniszterelnökre 1912 júniusában a Parlamentben. A golyónyomok máig látszanak a szószéken.
Nem volt demokrata, sőt a fogalom mai értelmezését kifejezetten károsnak tartotta. Az általános választójog megadása a nemzetiségi tömegek részére a magyar hegemónia elvesztésével fenyegetett, míg a szegények és műveletlenek bevonása a politikai életbe a demagógia, a populista pártok térnyerését eredményezte volna – vélte a kormányfő és a politikai elit többsége. Liberális volt, a szó XIX. századi értelmében: komolyan vette a szólás- és sajtószabadságot, a magántulajdon védelmét vagy a jogegyenlőséget. Ez utóbbi alapján például mindig visszautasította az antiszemitizmust.
A szociális problémákra az egyéni jótékonyságot, az egyházakat, a munkásegyletek, szakszervezetek önsegélyező köreit látta megoldásként. A liberálisokkal együtt vallotta: az állam biztosítja a szabad verseny feltételeit, megadja a vállalkozás szabadságát, senkit nem zár ki az oktatásból, de azzal már nem törődik, hogy a társadalom többsége szegénysége folytán eleve nem tud élni a lehetőségekkel. Ezek alapján szinte természetes módon sodródott feloldhatatlan ellentétbe a szocialistákkal. Miniszterelnöksége alatt többször dördült sortüzek egy-egy munkás- vagy parasztmegmozdulás elfojtására. Meg kell említeni, hogy ebben az időszakban a kormányok ugyanígy jártak el Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban és Németországban is.
Tisza István megítélését mégis az befolyásolja leginkább, Magyarország első világháborús részvételéért. Ugyan az utolsó pillanatig ellenezte a háborút, végül őt is sikerült meggyőzni, és „nevét adta” Magyarország hadba lépéséhez. A háttérben sok és gyakori kritikát fogalmazott meg a hadvezetéssel, Ausztriával vagy akár a németekkel szemben is, de ezeket nem osztotta meg a nyilvánossággal. Saját szerepét ugyanis úgy fogta fel, hogy minden eszközzel fokoznia kell a háborús erőfeszítéseket. Jól látta, a háború tétje Magyarország puszta létezése. A nép szemében ugyanakkor a hadüzenet idején hivatalban lévő miniszterelnök volt felelős a veszteségekért és szenvedésért, a politikai közbeszéd is könnyen megtalálta benne a bűnbakot.
A negyedik, immár sikeres merénylet ellene szervezett akció lehetett, ám még a Horthy-korszakban sem tudták bizonyítani, hogy politikai ellenfelei álltak volna a gyilkosság mögött. Szekfű Gyula szerint Tisza István nélkül hamarabb szétesett volna a monarchia és vele együtt a történelmi Magyarország. Személyében tiszteletre méltó, az ország állami egységét óvó politikusként jellemezte, akinek nevéhez nem fűződtek nagy alkotások, de sikerrel tartóztatta fel az összeomlást. Kortársai közül talán ő látta a legélesebben az ország nehéz helyzetét, ám végeredményben nem tudott megbirkózni a problémákkal.
