Politológusok között konszenzusos volt az a megállapítás, hogy Orbán Viktor 2010 után kiépített rendszere autoriter természetű volt. Saját munkáinkban a patronális autokrácia fogalmát dolgoztuk ki: olyan rendszerként írtuk le, amely függőségek sűrű hálóját hozza létre, az uralmi elithez láncolva a politikán túl a gazdaság és a társadalom széles rétegeit is. A politikai monopolhatalomra támaszkodva, amit a kétharmados parlamenti többség jelent, a rezsim felszámolja a formális intézmények oltalmában létező autonóm pozíciókat, és azokat informális patrónus–kliens-viszonyokkal váltja fel. Így jön létre az egypiramisos uralmi rend, amely a csúcspatrónus, Orbán riválisait – legyenek azok a hálón belül vagy kívül – ellehetetleníti, aláveti vagy felszámolja.
A magyar esetet ezen túl a patronális autokrácia egyik altípusaként, maffiaállamként azonosítottuk, amelyben az említett uralmi hierarchia klánszerű, családi természetű. A „fogadott politikai család” az állam valamennyi – papíron független – intézményét két célnak: a hatalomkoncentrációnak és a személyi vagyonosodásnak rendeli alá. A parlamenttől az adóhivatalon át az ügyészségig a teljes államgépezet koordináltan, egy bűnszervezetként működik az autokrata,
Ehhez képest Orbán bukásának története első ránézésre olyan, mintha csak egy demokráciában történt volna. A kormány az infláció, a gazdasági stagnálás és a ránehezedő botrányok súlya alatt elveszítette a támogatottságát. Egy új ellenzéki erő, a Magyar Péter vezette Tisza Párt képes volt az elégedetlenséget politikai tőkévé kovácsolni, és egy az elődeinél hatékonyabb kampánnyal mozgósítani új választói rétegeket, elsősorban a fiatalokat. Míg a Fidesz a magszavazóira koncentrált, a Tisza kibővítette a szavazói bázist. Az eredmény: rekordrészvétel és ellenzéki győzelem április 12-én, ami után Orbán elismerte a vereségét. A történet nem egy autokráciára, hanem egy szokásos politikai váltógazdaság forgatókönyvére emlékeztet: a kormányok népszerűtlenek lesznek, a náluk népszerűbb kihívók pedig leváltják őket egy békés választási versenyben.
A Tisza győzelme visszamenőleg érvényteleníti az Orbán-rezsim strukturális leírását? Nem is volt autokrácia, csupán egy domináns pártrendszer, amely hiteles kihívóra várt? Körösényi András és Kováts Eszter elemzése ezt látszik sugallni, amivel számos szerző vitába szállt a 24.hu, a Telex és a Válasz Online hasábjain. Ebben a cikkben az utóbbiak táborához csatlakozunk: szerintünk is súlyos félreértés Orbán bukásából arra következtetni, hogy itt demokrácia lett volna.
A maffiaállam védtelenül állt a választási forradalommal szemben. Ez az, ami magyarázatot igényel: miért nem tudta megvédeni magát az orbáni autokrácia, és mi különbözteti meg más, hasonló maffiaállamokat működtető patronális rendszerektől – például Oroszországtól –, amelyek eddig sikerrel fojtották el a belső demokratikus kihívásaikat?
