A Fidesz április 12-én elfogadta választási vereségét a Tiszával szemben, és átadta a hatalmat. Ez sokakban felvetette a kérdést: nem tévedtek-e azok, akik a rendszert egyfajta diktatúraként, autokráciaként vagy hibrid rezsimként írták le? Nem éltünk-e egyfajta – talán nem alkotmányos, talán nem liberális, de mégis – demokráciában? Kováts Eszter és Körösényi András nemrég megjelent publicisztikájukban amellett érvelnek, hogy az Orbán-rezsim nem lehetett autokrácia, mint sokan vélik, ha egyszer választás útján bukott meg. Választással ugyanis csak demokráciát lehet leváltani.
A cikk Körösényi András két szerzőtársával, Illés Gáborral és Gyulai Attilával közösen írt könyvének tézisére támaszkodik, mely szerint az Orbán-rezsim: plebiszciter vezérdemokrácia. Mi ezzel szemben úgy gondoljuk, hogy a NER-t továbbra is a egyfajta autokráciaként, mégpedig választási autokráciaként érthetjük meg a legjobban.
A rezsim kategorizálásának, meghatározásának az az értelme, hogy ezáltal megértsük politikai jelenünk és múltunk kihívásait és hogy meghatározzuk az állampolgárokkal szemben támasztható elvárásokat. Vagyis a politikaelméleti fogalomalkotás és rezsimkategorizálás egyszerre tölt be magyarázó, megértést segítő, értékelő és cselekvésorientáló funkciót.
Most, hogy az Orbán-rezsim véget ért, a helyes megértés alapvető fontosságú abban, hogy meghatározzuk a ránk váró feladatokat. Ha a magyar társadalom nem másfél évtizednyi tökéletlen demokráciát, hanem ugyanennyi önkényuralmat készül maga mögött hagyni, az azt jelenti, hogy a hatalom birtokosai hosszú időn át olyan sérelmeket követtek el a társadalom tagjai kárára, melyek elégtételért kiáltanak.
Nem csupán a kormányváltás apró-cseprő bürokratikus kihívásai állnak előttünk – alkalmazkodás az új minisztériumok, új jogszabályok rendjéhez –, hanem a rendszerváltás, az igazságos átmenet az autokráciából a demokráciába.
