Az április 12-ei választás nemcsak a közvélemény-kutatásoknak, hanem a közéleti-politikai diskurzusban is megjelenő politikatudományi elméleteknek és értelmezéseknek is egyfajta tesztje volt.
A viták akörül forogtak, hogy demokrácia-e (még) az Orbán-rezsim, vagy (már) autokrácia. Vagy autokrácia – vagy egyenesen diktatúra – már a kezdetektől, azaz 2010–2011-től kezdődően? Le lehet-e győzni választáson? Ha legyőzik, elismeri-e a vereséget, vagy másnap rendkívüli állapotot jelentenek be (hiszen félig már évek óta abban élünk) – és Orbán Viktor uralma nyílt diktatúraként folytatódik?
A választást megelőző hónapok az ellenzéki oldal egy részében félelemben teltek, ami a Fidesz egyre szürreálisabbá váló kampánya következtében érthető. Számos megfigyelés, elmélet és konteó látott napvilágot arra vonatkozóan, hogy mi mindent tesz meg a rezsim azért, hogy megőrizze a hatalmát: az ukrán fenyegetésre, esetleg hamis zászlós hadműveletekre hivatkozva majd elhalasztják a választást; az utolsó pillanatban megváltoztatják a választási rendszert; a választás napján történik valami, ami miatt lefújják aznap; külföldi beavatkozásra hivatkozva majd nem fogadják el a vereséget, kivezénylik a fegyveres erőket; Magyar Péter kipotyog egy ablakból, és így tovább.
Ehhez képest a szavazatok 45 százalékos feldolgozottságánál Orbán Viktor felhívta Magyar Pétert, gratulált, majd egy rövid és egyértelmű beszédben – még az ukránozást és a brüsszelezést is mellőzve – elismerte a vereségét. Ha a hatalomátadás éppolyan zökkenőmentes lesz, mint volt a vereség elismerése, akkor az elemzőszakmának és a politikatudománynak érdemes lesz önreflexiót tartania. Mi ehhez próbálunk néhány szemponttal szolgálni.

A Fidesznek lejtett a pálya, ez nem kérdés: a fékek és ellensúlyok rendszerének kiüresítése, az állam erőforrásainak – beleértve a közmédiát és a titkosszolgálatokat – pártcélú felhasználása, a folyamatos lejáratókampányok és megfélemlítés, a gyűlöletpropaganda tizenegy éve, a dokumentált szavazatvásárlás pénzzel és fenyegetésekkel, a neofeudális vagy klientelista viszonyok kialakítása számos régióban és alrendszerben; ezek mind-mind annak jelei, hogy a vereség elismerésével nem válik az Orbán-rezsim visszamenőleg liberális demokráciává.
De mit mond el a választási eredmény és annak az Orbán általi demonstratív elfogadása a korábbi félelmekről – és ezektől nem függetlenül – a rendszer mibenlétére vonatkozó kurrens diagnózisokról? Tézisünk az, hogy a fokozódó félelmeknek a kormányzati kampány durvasága mellett volt egy tágabb, ha úgy tetszik, „elméleti” oka. Mégpedig az Orbán-rezsimnek a kormánykritikus politikai gondolkodásban jelen lévő félreértése.
