Április 21-én az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy a 2021-es homofób propagandatörvénnyel a magyar állam uniós jogot sértett. De Orbán Viktor és a vele még szimpatizáló véleményformálók, úgy látszik, nem tudják elengedni az ügyet. A leköszönő miniszterelnök a történelmi vereség után is ragaszkodott ahhoz, hogy kommentálja a döntést. Ezt követően a megbízatásának lejárta előtt egy héttel a köztársasági elnököt is tájékoztatta, hogy a kormány a bíróság döntését nem hajtja végre. Az, hogy ez a gyűlölethadjárat még mindig ilyen fontos számára, ezen a ponton majdnem annyira dühítő, mint a törvény bevezetésének ténye volt. Orbán bejegyzésében agresszív LMBTQ-propagandáról ír, amely az első feldühödés után arra is fontos lehetőséget ad, hogy megvizsgáljuk, mit léphet erre a hazai LMBTQ-aktivizmus és az őket támogató nyilvánosság.
A bíróság döntését megelőző napon a Budapest Pride egy szöveges posztot tett közzé:
Üzend meg Magyar Péternek, hogy igazságos demokrácia nem létezik LMBTQ-jogok nélkül!
Ezzel nyílt levelüket hirdették meg, amelyhez bárki hozzáfűzheti személyes üzenetét, és elküldheti azt Magyar Péternek. Érdemes a poszt alatt elolvasni a kommenteket. Jelentős részük szól arról, hogy ennél sokkal égetőbb problémák várnak a leendő miniszterelnökre, a Pride várja ki a sorát. Érezhető indulattal reagálnak a petícióra és a poszt üzenetére. „Sokkal aggasztóbb, hogy a fizetésekből egyre nehezebb kijönni. Sokkal aggasztóbb az egészségügy […] az oktatás és egyebek. Ha erőszakoskodunk, nem leszünk népszerűbbek.” „Remélem, a hetero emberek nagy része nem gondolja azt, hogy amit ti kommunikáltok, az minden meleg véleménye.”
A tavalyi Büszkeség meneten tapasztalt felemelő kiállás hirtelen távoli emléknek tűnik. Hiba is lenne azt gondolni, hogy a budapesti meneten összegyűlt százezrek kizárólag a Budapest Pride vagy az LMBTQ-jogok miatt voltak jelen. Az azóta eltelt események fényében a menet sokkal inkább tekinthető egy Orbán-ellenes megmozdulásnak. A tömeggel azonban egy olyan lehetőség hullott akkor a hazai LMBTQ-aktivizmus ölébe, amelyet – úgy gondolom – nem sikerült megfelelően felhasználni, hiszen az alapvető üzenetekkel is komoly gondok vannak. A követelések ugyanis, akármennyire építő szándékúak, gyakran kuszák, következetlenek, túl nagyot markolnak, és
Ahogy a legtöbben, a választás estéjén én is hallottam Magyar Péter félmondatát a beszédében, amellyel a nem heteroszexuális magyarok támogatására utalt. Magamat is megleptem, hogy egy ennyire sorok közé bújtatott mondat mennyire meg tud hatni. Az az egyszerű tény, hogy egy megválasztott miniszterelnök elismeri ennek a kisebbségnek a legitimitását, már önmagában is mindeddig ismeretlenül felszabadító érzés volt. Sokunkban több évtized elnyomásának érzése kavarodott fel. Rengetegen vagyunk, akik a homofóbia ezer árnyalatát egész életünkben néha halkabb, néha hangosabb, de állandó jelenlétként tapasztaltuk meg. Napi szinten érhető tetten az intézményrendszerekben, a médiában, a kultúrában, valamint a pedagógusokkal, osztálytársakkal, orvosokkal, családtagokkal vagy egyszerű járókelőkkel való szociális kapcsolatainkban.
A választás után pár nappal éppen forgalmi vizsgát tettem, ahol az oktatóm a vizsga közepén negyedórás okfejtésbe kezdett a vizsgabiztosnak arról, mennyire utálja a buzikat. Elmondása szerint rögtön kidobja őket, ha hozzá mennek tanulni. (Én majdnem fél évet jártam hozzá.) Miközben igyekeztem nem elrontani a vizsgafeladatokat, úgy döntöttem, elég, ha nevetek azon, amit mond, és nem állok bele a kendőzetlen gyűlölködésbe. Persze nem biztos, hogy ez a higgadt távolságtartás sikerült volna, ha a Fidesz bukásának eufóriája nem él bennem annyira erősen.
Miközben a jobbkezes utcákat figyeltem, és az oktatóm már az anális szex témájánál tartott, arra gondoltam, hogy mennyire más ország lesz ez, amikor a hasonló helyzetekben érkező abúzus már talán nem lesz törvényi szinten és a kormányzati retorikában is legitimizálva. Mennyivel könnyebb lesz túllépni a hasonló bántalmazásokon akkor, ha azok már nem a magyar miniszterelnök által meghirdetett hadjárat részét képezik!
Persze az agresszorokra így is dühösek lehetünk, de indulatokban jelenleg nem szenvedünk hiányt, és a legtöbben a bukott hatalmat szeretnénk az igazságszolgáltatás kezében látni. A hazai aktivistákkal és közönségükkel szemben – beleértve a szivárványos profilképű „ally”-okat (támogatókat) – hatalmas elvárások fogalmazhatók meg. Ugyanakkor most, hogy a képzeletünkben egy radikálisan más jövőkép jelenhet meg, minden eddiginél erősebb lehet az aggodalom is, mert kétséget kizáróan látszik, hogy komoly szemlélettani és módszertani váltásra van szükség. Az emberi jogi civil szervezeteknek is rendszerváltáson kell keresztülmenniük, különben az „óellenzéki” pártok sorsára juthatnak, ahogy arról Kováts Eszter is írt a 24.hu-n: „Úgy tűnik, a Tisza az elmúlt két évben nemcsak a »levitézlett« óellenzéki pártokat tolta le a pályáról, hanem az óértelmiséget és az ócivileket is. Azokat, akik 16 évig nyeltek, önképük szerint őrizték a lángot, és most várják, hogy újra rájuk kerüljön a sor.”
Kováts kritikáját valószínűleg sokaknak nem esik jól elolvasni. A helyzet nyilván sokkal összetettebb, mint ami egy cikk terjedelmében kifejthető, de valóban önreflexióra van szükség. A hazai LMBTQ-aktivizmus személyes véleményem szerint évek óta rossz pályán halad.
