Az első szovjet páncélos 1944. november 3-án jelent meg Budapest határában, a harcok 102 napig folytak. Sztálingrád és Leningrád után ezzel fővárosunk ostroma volt a leghosszabb városostrom a II. világháború történetében, hazánk múltjának pedig az egyik legnagyobb tragédia. A Magyarországon harcoló szovjet 2. és 3. Ukrán Front csapatai Esztergomnál egyesültek 1944. december 26-án, amivel teljessé vált az ostromgyűrű.
Háztól házig kell védeni
A bentrekedt magyar és német egységek létszáma nem haladta meg a 90 ezer főt, közülük is csupán 60 ezer számított tényleges harcoló alakulatnak. Szemben a hat szovjet és egy román hadtest 160 ezer katonát vonultatott fel. A teljesen esélytelen küzdelem és a felesleges pusztítás elkerülése érdekében a magyar vezetés nyílt várossá akarta nyilvánítani Budapestet, ám december elején Hitler közölte: a város egy erőd, amelyet háztól házig kell védeni.
Amikor 1945. február 13-án eldördült a Vörös Hadsereg győzelmét hirdető sortűz, fővárosunk nem volt más, mint egy romhalmaz. A hidak a Dunában feküdtek, az utcákat lótetemek borították, a parkok és terek ideiglenes temetőkké váltak. A közel 40 ezer épület 27 százaléka elpusztult vagy súlyos sérüléseket szenvedett, 32 ezer lakás megsemmisült, történelmi épületek szenvedtek komoly károkat. Német és magyar részről a halottak és a sebesültek száma elérte a 100 ezret, a szovjetek 80 ezer embert veszítettek és 240 ezer sebesültjük volt.
Felszabadítás vagy megszállás?
Ezen a napon nem lehet megkerülni a felszabadítás vagy megszállás kérdését. Sztálin Budapest elfoglalására adott parancsot, míg más városok esetében a felszabadítást használta. Ugyanez a “kettősség” megjelenik a városostromok után osztogatott emlékérmeken is. A város és az ország lakossága adott pillanatban nyilván fellélegzett, hiszen megszabadult a náci megszállóktól, a nyilas terroristáktól és véget értek a harcok.
Hosszabb távon viszont a felszabadítás azt jelenti, hogy a külső beavatkozás után az ország visszanyeri szabadságát, az önrendelkezés lehetőségét. A megszállás során viszont a belépő hatalom saját államformáját, társadalmi rendjét és akaratát is rákényszeríti a katonailag megszállt területre. Sztálin már 1945 tavaszán kijelentette: amelyik országból a Vörös Hadsereg űzi ki a németeket, ott bevezetik a kommunista államrendet.
Ez történt azokban a “baráti” államokban is, ahová a szovjetek valóban felszabadítóként érkeztek. Furcsa helyzet, de felszabadítás-megszállás kérdésében igaz: a magyarok azt kapták “büntetésként”, amit például a lengyelek “baráti gesztusként”. A felszabadítás tehát egybeesett egy újabb megszállással…
Szabadrablás
Erőszak, rablás, gyilkosság jutott barátnak és ellenségnek is, ám azért eltérő módon. A katonának joga van elvenni, ami jár neki – válaszolta Sztálin, amikor jugoszlávok reklamálták a Vörös Hadsereg brutalitását a baráti államban. A propaganda sem fogta vissza magát: „Ha megöltél egy németet, ölj meg még egyet!”, „Tegyétek magatokévá a büszke német asszonyokat!”. A felszabadítók ugyanakkor tömegesen becstelenítették meg a lengyel asszonyokat is, legfeljebb utána nem lőtték agyon őket, mint a német nőket.
Működött egyfajta rejtett propaganda is, ami a szabadrablást támogatta. A katonák rendszeresen küldhettek haza néhány kilós csomagokat, amelyeket a Generalissimus fent idézett “engedélye” segített megtölteni. Az áldozatok persze panaszt tehettek az illetékes szovjet parancsnokságon, és – főleg a front elvonulása után – előfordult, hogy főbenjárő bűnök elkövetéséért akár ki is végezték a bűnös katonát. Ám a reakció annyira kiszámíthatatlan volt, hogy nem igazán érte meg feljelentést tenni: gyakori volt, hogy a panaszost még össze is verték, vagy malenkij robotra vitték.
