Ha a kitörést is választhatta, német védősereg soha nem adta meg magát a Vörös Hadseregnek a II. világháború során. A parancs és kötelességteljesítés mellett ennek elsősorban a félelem volt az oka. A náci propaganda tudatosan demonizálta a vörösöket, az egyszerű katona inkább választotta a menekülés picinyke esélyét, mint a rettegett Szibériát. Így volt Budapest ostromakor is.
Csak az erőseknek volt esélye
Hitler megtiltotta a magyar főváros feladását, a védősereg német főparancsnoka pedig több kedvező alkalmat is elszalasztott a kitörésre. Az utolsó utáni pillanatban szánta rá magát a cselekvésre, ami 1944. február 11-én jött el, amikor már csak a Várnegyed és a Víziváros volt német-magyar kézen. .
A német csapatok parancsnokaival február 11-én, délután ismertették a kitörés tervét, ami cseppet sem bizonyult egyszerűnek. A védelmi vonal nem volt összefüggő, több helyütt majdnem két hónapig állt a front. A Postapalota például az ostrom végére már szinte naponta cserélt gazdát. A kitörésben csak azok a katonák vehettek részt, akik képesek voltak éjszaka, folyamatos harcok közepette 24 kilométert megtenni. A cél a Mány-Szomor-Máriahalom térségében húzódó saját frontvonal elérése volt.
Az ostrom képe Budapesten (Wikipedia)
700-an élték túl
A magyarokat este hatkor tájékoztatták, a hadmozdulat 20 órakor vette kezdetét. Eredetileg két irányban, három hullámban zajlott volna le, ám már rögtön az elején teljes anarchiába fulladt. A kitörő csoportokat erőteljes szovjet össztűz fogadta a nehéztüzérségtől kezdve a gránátokon át a géppuskákig, a Széll Kálmán téren pedig szinte nappali fényben úszott a fényjelző lövedékektől és robbanásoktól.
Az első hullámoknak még megállni sem volt lehetőségük, az utánuk érkezők idő előtt megindultak, és átnyomták őket a szovjet zárótűzön. A kitörés első része sikeresnek mondható, hiszen a budai hegyekbe még több mint tízezren kijutottak. Számukra a neheze ekkor kezdődött: két-három napos éhezés és alváshiány után a zsámbéki sík térségen kellett átvágniuk, miközben szovjet őrjáratokba és tankokba botlottak mindenhol. Buda 70 ezer védőjéből 700 katonának sikerült elérnie a nyugat-magyarországi német vonalakat.
A gyász napja
Budapest ostroma mára szinte kikopott a köztudatból, pedig a XX. század legnagyobb tragédiái között tarthatjuk számon. Az emlékezést nagyban nehezíti, hogy a hírek ilyenkor leginkább a kitörésben részt vett honvédeket, német katonákat, nácikat és nyilasokat hősként ünneplő szélsőjobbos csoportok “megemlékezéseiről” szólnak.
Harc közben, hazájuk védelmében elesett katonákról van szó. Hősi halottakról. Nagyon fontos az emlékezés, de ennek a napnak azonban nem a “hősgyártásról”, hanem a gyászról kellene szólnia. A XX. század által átvert, megzavart, csapdába csalt, rettegésben tartott és végül kegyetlenül meggyilkolt emberekről, országokról.
