Különös név ez a Franges.
A bácsié volt.
Miféle bácsié?
Akihez később férjhez mentem, miután 1991-ben úgy döntöttem, hogy kilépek a szovjet katonai kötelékből, és civilként Magyarországon maradok.
Mi az, hogy kilép?
Majd elmesélem, ha odajutunk. Zűrzavaros időszak volt, és ez egy hosszú, bonyolult történet.
Nagyon kíváncsi lennék rá. De, ha már a neveknél tartunk, hogy hívták magát azelőtt, Zója?
Csernobáj Zoja Valentyinának. Én ukránnak születtem. De lehettem volna orosz, illetve, ha visszamegyünk a nagyapámig, akkor lengyel is. Hogy az ember ki vagy mi éppen, az a határok változásától, szóval a mindenkori politikai helyzettől függ. A nagyapám, ahogy a dédapám is, valamikor galíciai nemes volt, gróf Aleszander Radzinszkynek hívták. Csak később helyet és nevet kellett változtatnia, hogy ne keltsen feltűnést, és ne nyírják ki, mint sok más arisztokratát. Ez is egy elég komplikált történet.
Annak tűnik már első hallásra is. Azért elmesélné?
Hol kezdjem? Büszke vagyok a családom múltjára, bármilyen tragikusan alakult is. Alekszander nagyapám még a múlt század elején kadettiskolát végzett Galíciában, és aztán magas rangú tisztként Odesszában szolgálta II. Miklós cárt. Csak aztán, amikor ’17-ben győzött a lenini forradalom, és a cárt, a családját meg az összes gyerekét legyilkolták, a nagyapám visszament a szülőhelyére. És mi az első, amit ott meglát? Hogy az öccse, Nikoláj, aki meg pap volt, ott lóg a főtéren szegény, felakasztva a templomkapura. Képzelheti, min ment keresztül a családunk. A nagyapámnak volt egy kúriája Kamjanec-Pogyilszkijban a mai Ukrajna területén, oda menekült, hogy ne jusson hasonló sorsra. Akkor változtatta meg a nevét meg az identitását is. De valaki mégis feldobta, mire elhurcolták Kolimába. Tudja milyen hely volt az?
Nem igazán.
Az akkor még nem létező Gulag elődje. De még annál is szörnyűbb. Kolimából csak elvétve kerültek elő élve emberek. Alekszander kivétel volt. Igaz, kemény áron, mert három év kínzás után megcsonkította magát, amit aztán balesetnek tüntetett fel. És valahogy kiengedték. A menyasszonya, Marina, az én későbbi nagymamám megvárta őt. Így született meg aztán az én apám, később meg, ötvennégyben én. Majd utánam az öcsém.
Ez egy tipikus, tragikus kelet-európai történet. A történelem és a magánsorsok kibogozhatatlan összefonódása. És a szülei mivel foglalkoztak?
Csupa orvos – az apám és az anyám is. Apám a cserkaszi központi kórház vezető sebésze volt. Én is Cserkasziban születtem. Az öcsémből, Anatolijból is orvosprofesszor lett később.
Ön miért nem követte ezt a családi hagyományt?
Engem inkább a műszaki dolgok érdekeltek. Miután befejeztem a kereskedelmi főiskolát, apám segített elhelyezkedni egy helyi gyárban. Speciális üzem volt, szigorúan ellenőrzött hely, hivatalosan rádiógyárnak hívták, de valójában ott gyártották az alkatrészeket a szputnyikokhoz.
Hogy tudott oda bejutni egy ilyen „gyanús” családi hátterű lány?
Ja, drágám, addigra már mi mind kommunisták voltunk. A szüleim is, én is. Megbízhatóak.
És ezt össze lehetett rakni azzal, amit a kommunizmus forradalmi eszméjének a nevében a családjukkal korábban műveltek?
Össze. Ilyen idők voltak. Átformálódtunk.
Hogyan került aztán az ukrán meg a szovjet hadseregbe, Zója? Ez az eddigiekből nehezen érthető.
Hát úgy, hogy azt a bizonyos gyárat felszámolták, és áthelyezték máshová. Ez már az apám halála után történt, és akkor a családunk egyik barátja azt tanácsolta, tanuljak katonának, az jó egzisztencia lesz nekem. Felajánlotta, hogy segít bejutni. Gondoltam, miért ne? 24 éves voltam, már anya, a gyerekemet is el kellett tartanom.
Ó, ezek szerint időközben férjhez ment ?
Igen, bár ne tettem volna. 19 éves voltam, amikor összeházasodtunk a fiúval. Együtt jártunk még a kereskedelmi iskolába, onnan ismertem. Már megvolt a kislányunk is, amikor egyszer „rosszkor” mentem haza. Az a szemét ott feküdt az ágyunkban egy idegen nővel.
Mire maga mit tett?
