Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya a regnálása nyolc éve alatt a maga visszafogott módján több alkalommal is jelezte: elég szűk a válogatási lehetősége. Az MLSZ évek óta honosítással – például Loic Nego –, külföldre költöző magyar családok más országokban futballszocializálódó gyerekeivel – Dárdai Palkó, Márton és Bence –, vagy külhonban született, magyar felmenőkkel rendelkező kész labdarúgók első válogatottbeli behívásával – Kerkez Milos, Callum Styles, Willi Orbán – próbálja orvosolni a hiányt.
A 2025 októberében megjelent A Szoboszlai-sztoriban, amelyben Szoboszlai Zsolt a fia, Szoboszlai Dominik fehérvári panellakásból induló és 2025 nyarára angol bajnoki címig vezető futballkarrierjéről mesél, e témával kapcsolatban óhatatlanul is megfogalmaz néhány kritikus megjegyzést. Példának okáért ilyet:
Hiába a futballreform, ha hiányzik az áttörés. Nincs elég topligás vagy egy szinttel alatta játszó, az európai futballpiacon is versenyképes játékosunk, és a magyar bajnokságban sincsenek olyan hazai focisták, akik segítségével szintet léphetne az NB I. Személyvonat sebességével haladunk előre, miközben a világelit gyorsvonaton utazik. Ennélfogva egyre nő a távolság a magyar labdarúgás és a topfutball között. Pedig, elméletileg, minden magyar focistagyerek a topfutballról álmodik, arról, hogy a Real Madrid, a Barcelona vagy a Liverpool játékosa lesz.

A miértet most hagyjuk, mert a magyar-ír, az újabb hamvába dőlt vb-álom után több tucat megmondóember fejtette ki a véleményét, köztük mi magunk is sokadjára bontottuk ki, miért táncol vékony jégen a magyar futball, hogyan szereli repülés közben Marco Rossi a gépet.
Ezért inkább maradjunk a tényeknél, a számoknál. Például nézzünk rá arra, hogy Magyarországon valójában hányan álmodnak topligák topcsapataiban végződő futballkarrierről, és közülük mennyien jutnak el, ha nem is Liverpoolig, de az NB I, az NB II vagy a külföldi ligák valamelyikébe, azaz
