Öngyújtóval öli Gyula a poloskát, azt mondja, vérszívóval nem piszkítja be a kezét. Alágyújt a nyomorultnak, s már izzik is az ízeltláb – soktucatnyi koromfolt őrzi a falon az inkvizíciók nyomát.
A képre kattintva galéria nyílik!
Fotók: Kummer János
Nyolc egész hetvenhatszázad négyzetméteres a lakás, egyetlen szoba, Gyula maga mérte le azután, hogy pár hónapja véletlenül fölgyújtotta otthonát. Parázsló csikket dobott a szemetesvödörbe, majd leballagott spenótozni a sarki étterembe, így lett a tűz. Nagy baj nem történt, mert a szomszédok az első füstjelekre berúgták az ajtót és szétporoltózták a pléhkukát, de persze megfeketedett a panelcella. Gyula nyugtázta, hogy odalett párszáz oldal kézirat, kipakolta a folyosóra a bútorokat, colstokot ragadott, s a felújítás első lépéseként lemérte a paramétereket – így jött ki az a nyolcegészhetvenhat.
Újpalotán vagyunk, hajléktalanok átmeneti szállóján, öt szint, szintenként tíz lakás, a csúcs tizenhárom és fél négyzetméteres, olyan a családosoknak jár. A vécé emeletenként közös, a zuhanyzó is, a konyha is; a folyosón cipők, minden talpalatnyi hely hasznosítva. Dohányfüst-lecsószag mix.
Gyula – Balog Gyula, írjuk már le a teljes nevét – kifestett tisztességesen. A kapualjban jókora szőnyeget talált, akkor úgy tetszett, nagy szerencse érte ezzel, fölcipelte, leterítette, visszavonszolta rá az ágyát, és elégedetten hajtotta nyugovóra a fejét. Éjjel szembesült azzal, hogy a szőnyeggel poloskatenyészetet telepített magához.
“Nekem már az gyanús volt, hogy a sajtófőnök vett fel” – A képre kattintva galéria nyílik!
Pedig nagyon is ad a külsőre, a higiéniára. Frissen mosott, befésült haj, ápolt szakáll, patent ruházat – ez a munkaruha a Dózsa György úti aluljáróban, ahol Fedél Nélkült árusít, és a minisztériumba is így járt dolgozni. Utóbbi meló pár hétig tartott csupán, „tapasztalati szakértőnek” vette föl őt a nemzeti erőforrás tárcája, de nem bizonyult rendszerkompatibilisnek. A hajléktalanok érdekét védte, pedig a politika fizette havi harmincezer forintos tiszteletdíját. Skandalum, lapát. “Nekem már az gyanús volt, hogy a sajtófőnök vett fel. A nevemet akarták használni, nem a munkámat. Arra kellettem, hogy körbemutogassanak a tévékben.”
Sherwood
Reggel kilenckor ébresztettük hősünket, hajnal ez neki, éjjel él, ír, novellákat, dél az ébredés, néha délután kettő. Sherwoodba indulunk, ezért a korai kelés, külvárosi kiserdőbe, bódévároskába, Gyula haverjához, Csorba Janiékhoz.
Tizennégy tagot számlál a kolónia, öt házaspár, négy szólista. Jani a főnök, Robin Hood a beceneve, mi más, apró romaférfi, szabolcsi. Tíz éve jött el otthonról, munkát keresett, talált, majd elbukta, egy darabig csövezett, padon aludt, aztán bevette magát a fák közé. Deszkából, fóliából, padlószőnyegből ácsolt házat. Ha akadt munka, dolgozott, feketén, más nem jutott, amúgy meg lomizni járt.
Szereti, ha csapat veszi körül, aluljárókból vett maga mellé sorstársakat. „Apródonként szedtem össze őket. Sanyi bácsi a legidősebb, betöltötte a hatvanötöt, zömök, erős, mint a filmben a pap, ezért hívjuk Litli Dzsoninak. A szomszédom Miki, pontosabban Meklód, pont úgy néz ki, mint a filmben.”
Van asszonya is Janinak, stramm nőt szerzett magának, vidámat, életerőset. Röfi a beceneve. „A bolond Bantu nevezte el így.”
Hogyan kerül bantu Sherwoodba? „A mozgólépcsőnél feküdt, amikor rátaláltam, élőhalott volt, zombi. Megmentettem – mondja Jani. – Amúgy is járok ki az éjszakába, ha kell, hívom a Vörös Keresztet vagy a mentőket. Nem hagyok megfagyni senkit… Hogy miért Bantu? Hát a színe miatt. Jó fekete.”
És hogy teljes legyen a névesztrád, Liszt Ferenc is az erdőben él. „A haja miatt hívjuk így. Veszélyes csóka. Néha elkezd oroszul beszélni, olyankor tudvalévő, hogy be van szédülve.”
Sherwood 2. – A képre kattintva galéria nyílik!
Kint fagy, bent, Janiéknál plusz harminc fok. Apró a kalyiba, ez nyáron hátrány, télen viszont jó, gyorsan befűti a vaskályha. Franciaágy a sarokban, hat takaró rajta, a padlón szőnyeg, a komódon kistévé, aksi hajtja, odébb komplett kiskonyha, edények, konzervek, lavór, pipere. A falon fotó, alatta aranyérem lóg. „A keresztlányom küldte fel Szabolcsból, megnyerte az iskolai futóversenyt, és nekem ajándékozta a díjat. Büszke. Én is büszke vagyok rá.”
Igazából nem is Sherwoodban vagyunk, hanem Sherwood 2-ben. Az 1. párszáz méterrel odébb állt nyolc éven át, de idén nyáron bevásárlóközpont épült a helyére. Ha nincs Jani, az önkormányzat simán eldózerolja a bódékat. De jött Robin Hood, akiről tudni kell, hogy érdekvédő tanfolyamot végzett a Város Mindenkiért csoportban, és közölte az illetékes öltönyössel, hogy nekik jogaik vannak. Támadt is respekt, nincs az a hivatalnok, aki botrányt kockáztatna. Három hónap türelmi időt kaptak a hajléktalanok, sőt a hivatal teherautót ígért a költöztetéshez, amit persze nem küldött, de legalább úgy tett, mintha. Ami a legfontosabb, hogy a terület tulajdonosa, az erdőgazdaság kijelölte az új placcot a kolóniának.
„Félkész a ház – szabadkozik Robin Hood. – Idő, mire minden a helyére kerül. Pár évig még jó itt, aztán kitaláljuk, merre tovább. Sokáig nem lehet így élni.”
„Mit csinálsz helyette? – így Röfi. – Bemégy a szállóra? Ott két nap alatt megbolondulsz.”
Prednisolon
Szállóra indulunk Balog Gyulával, Zuglóba.
Érintjük Kispestet, aztán Kőbányát – ezen a környéken nőtt fel Gyula. „Zseninek tartottak. Az első emlékem másféléves koromból maradt meg. A névnapomat tartottuk, ettük a tortát, és közben hallgattuk a rádiót, ami Gagarin fellövéséről tudósított. A családi legendárium szerint attól fogva űrhajós akartam lenni.”
Tán farkasberci lett volna belőle, de hétéves korában egy sima influenzavírus az agyát támadta meg, elveszítette a látását. Tíz hónapon át tartott a vakság. „Szép időszak. Béke vett körül, még apám is szeretett, pedig amúgy hirtelen haragú ember, előtte állandóan ütött-vert. És az is jó volt, hogy édesanyám hordott be gyulai kolbászt, minden éjszaka megettem egy szálat.”
Egy nyugati alapítvány felkínálta, svédországi műtétet finanszíroz neki. „Ötven százalékot adtak arra, hogy túlélem a beavatkozást, az ötvennek az ötven százalékát arra, hogy visszatér a látásom, és az ötven ötven százalékának az ötven százalékát, hogy ép ésszel vészelem túl ezt az egészet.” Már megvolt a vonatjegy, amikor új amerikai orvosság került be Magyarországra, a Prednisolon. „Én lettem az első európai gyerek, akin kipróbálták a szert. Annak is volt kockázata, de kisebb, mint az operációnak. A látásom szerencsésen visszatért, de elbutultam, és a memóriám javarészt odalett, számokat megjegyzek, de az idegen szavak áthullanak az agyamon. Időnként fordítok angolból. Az összes kifejezés ismerős, de képtelen vagyok megjegyezni őket, akad, amit több százszor kiszótáraztam.”
Négyszázötvegy fő eddig – A képre kattintva galéria nyílik!
Vezeti az űrhajóskiképzésen átesettek listáját, “világviszonylatban”, ahhoz kell az angol. Négyszázötvenegy főnél tart, születési adatokat rögzít, végzettséget, meg azt is, járt-e odafönt az illető, s ha igen, hányszor, mikor. Ez maradt neki az álomból: magyaribélaság.
Hagyott meg agysejtet bőségesen a szteroidkúra, így ítélhette Gyula, aki alig múlt tíz, amikor inni kezdett. „Az általános végéig csak a szüleimmel piáltam, ötödiktől keményen söröztem. Apám ivott. Anyám is, amennyit apám engedett neki. Ha nem ütött, jó fej volt az öreg, sokat jártunk rexezni. Közben persze szittyóztunk.”
Érettségit kereskedelmi szakközépben szerzett Gyula. „Elsőtől felessel indult a nap, sosem léptem józanul az iskolába.” A budai Skála lett az első munkahelye, a híradástechnikai osztályra került, s a dumája meg némi hátszél a kisfőnöki posztig röpítette. „Magyarországon én árusítottam először számítógépet. A szocializmus, a hiánycikk-kereskedelem volt az én világom. A nyolcvanas évek elején gyakran összejött napi húsz-harmincezer forint jatt, miközben egy tanár havi bére úgy ötezer forint lehetett. Elmulattam, csak egy-egy műszak alatt tíz fehér Havanna rumot dobtam be a híradástechnika alatti Havanna bárban.”
Verseket, novellákat ír – A képre kattintva galéria nyílik!
A karriert nyolc év után egy új igazgató érkezése törte derékba – két szondás fegyelmi, és repült Gyula. Máshol lett eladó, kirúgták, raktáros állást kapott, kirúgták, rakodónak állt egy tüzépre, kirúgták, hórukkolt zöldséges mellett, onnan is kirúgták. Közben megnősült, de öt év után az asszony is kirúgta. Mindenhol azzal köszöntek el tőle: jó ember vagy, Gyula, szeretünk, de egy piással nincs mit kezdeni.
„Amikor a nő is kirakott, visszaköltöztem a szüleimhez, de nem becsültem meg magam: ezerkilencszázkilencvennégy június huszonkettedikén megloptam őket, befeküdtem a kőbányai kiserdőbe, és három hétig csak piáért jártam ki, három üveg vilmoskörte volt az adagom. Kis híján beledöglöttem, véreset vizeltem, de az utolsó pillanatban szerencsére elfogyott a pénzem. Július tizedén kijózanodtam, és hazasomfordáltam, de anyámék nem engedtek be, pár napra rá hivatalosan, ügyvéd előtt kitagadtak. Július tizenegyedike óta hajléktalan vagyok, az azóta eltelt tizenhét és fél év alatt egyetlen csepp alkoholt se fogyasztottam.”
Pitt
Itt tartunk a karrierben, amikor megérkezünk a szállóhoz. Kaszárnyányi tömb, benne cellányi szobák, az egyik Lakatos Andrásé. Ő is Gyula barátja. Amúgy hajógépész és betontechnológus, valamint szociális ápoló. Másfél évet állt sorba a maga négy négyzetméteréért. Ez itt a homleszelit elvileg ideiglenes otthona. Aki itt él, mind regisztráltan munkát keres, néha talál is.
Lakatos úr rosszul nősült, kétszer is rosszul, és rosszul vált el, azt is kétszer. Albérletbe kényszerült, de a munkahelye is odalett. Ahogy elkopott a tartalék, maradt az utca. Pontosabban a reptéri váró. Lakatos úr mázlija, hogy a hajógépész egyenruha a pilótauniformis kiköpött mása. Felöltözött hát, mintha az óceánra indulna, majd beköltözött extracsövesnek az indulási oldalra. Jó pár hónapot húzott itt ki, de meghűlt, kórházba került, aztán tüdőszanatóriumba, ahol addig húzta a gyógyulást, míg kiutalódott a Dózsa György úti lak.
A víz a mindene. Utoljára tolóhajón dolgozott, folyón, most tengerre szállna, német hajós papírra vár. Ötvenhét éves, azt mondja, négy-öt év meló kirántaná a nyomorból. De addig is, míg megjön a dokument, hulladékgyűjtésből hozza nullára a kesflót. „A vörösréz a legjobb, aztán jön a sárga, utána a tiszta alumínium, majd a vegyes, így megy lefelé, az alja az újság meg a papír… Mind azonnali pénz.” Akad a lomizásnál elegánsabb meló is: statisztál. Ott még a társaság is menőbb. A Sorstalanságban kápót alakított Lakatos úr, egy teljes tőmondata került be a filmbe, legutóbb pedig Brad Pitt zombis mozijában szerepelt. „A kiürített kőbányai konzervgyárban forgattuk, én nem zombit, hanem szovjet fémmunkást alakítottam.” Hétszáz forintos órabérért plusz kétszeri forró teáért szobrozott, az éjszakai műszak után pirkadatkor süti is járt.
Mosolyog Gyula a kolléga sztoriján, már csak azért is, mert együtt fagyoskodtak azon a forgatáson. Gyula régi statiszta, „csomó impresszárió noteszében benne van a nevem, telefonszámom”. Neki is volt pár „hajlékony” munkahelye. Már józan időszakában bekerült az Anonim Alkoholisták közé, újságot hordott ki, közértben dolgozott, majd a pszichiátriai intézetben ápolt idős embereket. Utóbbi helyen négy évet húzott le, de egyszer megemelte magát, roppant a gerince. „Pedig ott igazán jó sorom volt. Imádott mindenki, mert a betegekhez is úgy álltam hozzá, mint a kereskedelemhez: szeretettel. Kaptam jattot szépen a rokonoktól, sőt a főorvos asszony is visszaosztott a paraszolvenciából.”
Miután leszázalékolták, Pécsre költözött, a helyi drogrehabilitációs központba lett terapeuta. „Az olyan, hogy végzettsége nincs az embernek, csak tapasztalata. Részt vettem a csoportos foglalkozásokon, aztán a szakmai megbeszélésen elmondtam a véleményemet, plusz elkísértem a betegeket az anonim alkoholisták gyűlésére.”
Amolyan kilépő dohányos. “Ahogy kilépek az utcára rá kell hogy gyújtsak.”
Két év múltán, 2003-ban költözött vissza Budapestre, szállóra. Írni kezdett, novellákat, a saját életéből. Valahogy elkeveredett a Fedél Nélkül szerkesztőségébe, a Menhely Alapítványhoz. Oda autózunk át mi is Lakatos mestertől. Aki hajléktalan, intézheti itt a papírügyeit, kérhet segélyt, új személyit az elveszett régi helyett, melegedhet, tisztálkodhat, kap enni, inni: lehetőséget túlélni a napot. Gyulának is van itt egy asztala, az irodai részen. Leadja a kéziratot, kap egy pakk lapot, darabját harminc forintért, s mehet „terjeszteni”. A Dózsa György úti metróállomás az ő placca, javasolja, zárjuk ott a napot.
Rendben, de előbb egy késői ebéd a Király utcai kifőzdében. Gyula minden nap itt eszik, és mindig ugyanazt: kis adag húsleves, kis adag spenót, egész rántott borda – ez a Popeye menü. A leves jó meleg, a főzelék jó fokhagymás, a borda pont jó, a csálinger korrekt, a fizetőpincér rémes – ezresből kijön a koszt. Gyula annyit mond: „A szokásosat, legyen szíves.” Aztán, hogy nem kell tovább magyarázkodnia, olyan büszke lesz hirtelen, mint sherwoodi János a keresztlány érmére.
Ez nála a nap fénypontja, a főétkezés. Előtte-utána szerény a kalóriabevitel: a reggeli mákos pite, néha túrós, a vacsora, ha rosszul megy a bolt, semmi, ha pörög, doboznyi tejszínhabos puding. Az ital is évek óta állandó: másfél literes pillepalackba két deci bolti jegestea, három cent citromlé, és vízzel színültig tölteni. „Savanyúbb, mint a rizlingszilváni, kiválóan oltja a szomjat.”
Fél órát ülünk a zöld tányér felett, de aztán sietni kell, mert közben beesett Gyulának egy késői megbeszélés. A puccos Váci utca egy irodájában ül össze néhány szocmunkás aktivista. Osztja Gyula az észt, ha épp rákerül a sor. Lassan áll össze a program, aztán hosszú az út a Dózsa György útig – lemaradunk az esti csúcsról a metró aluljáróban. Azért így is van kapás. Tíz perc se telik, és háromszáz forintot hagy egy törzsvevő Gyulánál. Még tíz perc, és még háromszáz a bevétel, szintén egy régi kuncsafttól.
Rokkantnyugdíja havi huszonhétezer forint, ebből huszonnégyezret elvisz a szobadíj
Tanárosan áll Gyula a metrókijáratnál. „Forgok, de nem megyek. Én nem koldulok, nem erőszakoskodom, nem emelem a hangomat, nem vagyok harsány. Szolgáltatást kínálok: a Fedél Nélkült. Plusz minden példányhoz a saját kinyomtatott novelláim közül egyet.” Akad pár vásárlója, aki Balog-összesre hajt.
„A többség pénzt ad, de én még a harapott szendvicset is elfogadom, Isten nevében. Olykor étkezési jegy is beesik. Egyszer huszonhatezer forint értékű tömböt nyomott valaki a kezembe, mire felnéztem, hogy megköszönjem, nem volt sehol.”
Gyula rokkantnyugdíja havi huszonhétezer forint, ebből huszonnégyezret elvisz a szobadíj. A kaján kívül napi három doboz cigire kell még a pénz föltétlenül. „Ezerhétszáztíz forint. Ennyibe kerül három pakli. Haza nem megyek, míg össze nem hozok ennyit.”
“Kell ez nekem nagyon, táplálja az egómat.”
Pénzt is, időt is be kell osztani. „Heti harminc órában aktivista munkát végzek. Tüntetést, közösségi programot szervezek, petíciót fogalmazok… Kell ez nekem nagyon, táplálja az egómat.” Amúgy meg tanórákat tart alkoholizmusról és hajléktalanságról. „Úgy kezdődött, hogy az aluljáróban beszédbe elegyedtem egy középkorú férfival, visszajárt, vásárolt is mindig. Kiderült, tanár az Árpád Gimnáziumban, egyszer behívott az osztályfőnökijére. Elvállaltam. Magam is meglepődtem, mennyire figyelnek rám a diákok.”
Gyula azóta túl van a századik fellépésén, hívják még Pannonhalmára is. És az írást sem hanyagolja, most természetesen karácsonyra készül novella. Ajándék lesz belőle, ugyanis hősünk az árpádos tanárkolléga családjánál tölti a szentestét. Dübörög az alternatív karrier.
