Teátrálisan hangzik, de a 2000-es évek harmadik évtizedében az emberiség olyan kihívások előtt áll, amelyekre a civilizációnk történetében nem volt példa. Ma már nem kérdéses, hogy az emberi tevékenységnek meghatározó szerepe van a bolygónk minden részét érintő, egyre negatívabb hatásokkal járó felmelegedésben, és ennek felismerése vezetett egy évtizeddel ezelőtt a párizsi klímaegyezményhez.
A dokumentumot aláíró országok vállalták, hogy a globális átlaghőmérséklet-emelkedést az ipari forradalom előtti szinthez képest jóval 2 °C alatt, lehetőség szerint 1,5 °C-on belül tartják, méghozzá a klímaváltozást „fűtő”, a fosszilis energiahordozók égetéséből származó kibocsátás csökkentésével, és a fenntartható fejlődést biztosító technológiák finanszírozásával. A helyzetet bonyolítja, hogy a fenntarthatósági célokat úgy kellene elérni, hogy a technológiai fejlődés hatására az emberiség energiaigénye exponenciálisan növekszik, és lassulás nem is várható.
– hogy ez miért aggasztó, arról az ENSZ 26. klímakonferenciája (COP26) kapcsán írtunk részletesebben. A 1,5 °C-os célt a jelenlegi adatok alapján a közeljövőben megközelíteni sem fogjuk, és egyelőre az is kétséges, hogy az évszázad második felére sikerül-e elérni a nettó zéró kibocsátást, vagyis, hogy az elfüstölt és elnyelt üvegházhatású gázok mennyisége egyensúlyban legyen.
A helyzetet súlyosbítja, hogy 2025 januárjában Donald Trump amerikai elnök másodszor is kiléptette az egyik legnagyobb kibocsátónak számító Egyesült Államokat az említett egyezményből, ráadásul az USA első embere a második ciklusában is olyan energiapolitikát folytat, amely támogatja a fosszilis energiahordozók használatát, és gátolja a megújuló energia térnyerését.
Ez a hozzáállás szerencsére nem ragadós, hiszen Kína november 3-án új vállalásokat fogalmazott meg, melynek értelmében az ország 2035-ig 7-10 százalékkal fogja csökkenteni a kibocsátásait, november 5-én pedig az Európai Unió fogadott el új klímacélokat és nemzetközi vállalásokat.
