1957 bonyolult év lehetett. Ottlik Géza regénye, az Iskola a határon a Lukács fürdő tetőteraszán kezdődik, ’57 nyarán. Egy évvel sem vagyunk a forradalom után, a strandoló tömegről az elbeszélő mégis azt írja: „Csupa jóakaratot éreztünk egymás iránt. Mintha szinte a szeretetünket akarnánk szégyenlősen álcázni ezzel a túlzott, nagyvilági udvariassággal”. Az ellentmondásos 1957-ből mit szerettél volna felszínre hozni az Árvában?
Nem akartam túlzsúfolni a filmet. Azt szerettem volna beletenni, amit a főhősünk, egy gyerek prizmáján keresztül láttam magam előtt. Egyedül egy gyerek a városban – ez volt az alapvető érzés a film mögött. 1956-ot én a második világháború utórengésének látom. A felszín alatt forrongó ellentétek, a föld alá temetett, félholt elemek mozognak. Mit érzékelünk ebből az elnyomás közepén? Az elnyomó rendszer logikáját akartam megmutatni, hogy milyen hatása lehet az elnyomásnak az emberre, pontosabban egy gyerekre.
Már éppen nincs benne a filmben az 1957. május 1-i felvonulás, amikor – fél évvel a levert forradalom után – több százezer ember ünnepli Kádár Jánost. Van itt egy történelmi párhuzam: egy egész társadalom döntött úgy, hogy megtagadja a múltját a túlélés érdekében, némileg hasonlóan ahhoz, ahogy egy évtizeddel korábban az életben maradt magyar zsidók úgy döntöttek, leszámolnak a múltjukkal, hogy élhessenek az új jelenben. Te a Kádár-rendszer végén voltál gyerek. Mi tudatosodott benned azokból az ellentmondásokból és alkukból, amelyek a saját családod életét is meghatározták?
Hat-hétéves koromban már ki voltam téve ezeknek. Korunk és történelmünk nagy eseményei meghagyták a lenyomatukat az én gyerekkoromon is.
A szüleim, a nagyanyám átadták nekem a nagy tragédiák sebeit. A magaménak éreztem az összes egymásra rakódott sebet, és vittem azokat tovább.
Nem haragudtál emiatt rájuk?
Haragszom, de közben hasznosnak is gondolom, ami történt. Valakinek ezekről a tragédiákról beszélnie kell. Ezt küldetésnek élem meg.
Mi az a szorongás vagy félelem, amit te apaként biztosan nem akarsz továbbadni?
