Oda, ahol a tavasz közepi infók szerint Amy Winehouse is fellépett volna. Az eredetileg kétnaposra tervezett buli második napjának főfellépője lett volna az énekesnő, ám májusban lemondta fellépését. A szervezőknek nem volt mit tenniük, átszabták a programot és a második napot átrakták Bécsbe, az Arena nevű szórakozóhely szabadtéri színpadára, Amy nélkül. Azóta tudjuk, hogy Amy Winehouset soha többé nem láthatjuk színpadon. Ezt mi Erykah Badutól tudtuk meg, azon a fesztiválon, ahol Amynek kellett volna játszania másnap. Mi így búcsúztunk tőle:
A Soprontól mindösszesen 40 kilométernyire fekvő, lankás dombok között megbúvó kis falu, Wiesen melletti, legendás szabadtéri színpadhoz érkezésünkor épp a Mo’ Horizons lelkesítő zenéje dübörgött, amikor az időjárás egyszer csak elkezdett borúsabbra fordulni, majd pedig délután három körül megindult az eső és kisebb-nagyobb megszakításokkal két napig folyamatosan esett. Szerencsére azonban ezen a helyen fel vannak erre készülve, a közvetlenül a színpad előtti közel 6 ezer embert befogadó placc és maga a színpad is egy hatalmas sátor alatt található. Persze azon kívül is bőven van persze hely és a bátrabbak és találékonyabbak (lásd galéria) ezen kívül foglaltak helyet. A már említett buli után a bemelegítő program szerepét betöltő helyi Parov Stelar Band gondoskodott róla, hogy senki ne fázzon meg a hirtelen jött lehülésben. Swinges, jazzes, elketronikus zenéjük mellet képtelenség volt egy helyben álldogálni, például egy Charleston Butterfly alatt ki lenne erre képes? Senki, főleg nem egy osztrák fesztiválon. A jókedv tehát adott volt és ez az amúgy magyar pénztárcákhoz viszonyítva elég drágának mondható sörök elfogyasztása után még tovább gyűrűzött, bár hozzátenném anélkül is.
Köszönhető volt ez a többi fellépőnek is, először is a kameruni születésű, legendás szaxofonos Manu Dibangónak és zenekarának a Soul Makossa Gangnek, akik afrikai alapokkal bíró jazzfunkjukkal és fúziós jazz zenéjükkel varázsoltak még pár plusz fokot a sátor alá, hogy aztán színpadra jöjjön a szintén legendás Jestofunk, CeCe Rogersszel az élen. Na itt kezdődött aztán igazán a funky: már a beállás is felért egy fináléval, hiszen a zenekar minden tagja feljött és tolta az alapokat, amíg egy-egy társuk épp szólózott, miközben a hangmérnök varázsolt a keverőpulton. Kész lett a teljes hangzás, a közönség is felpörgött és akkor jött a fizimiskájában egyre inkább Barry Whitera hajazó CeCe Rogers, aztán a húsz perces Say it Again és a lüktetés. Poáá pop, poppop poáá popp… Mondanom sem kell, hogy a közönség-énekeltetés, táncoltatás alap volt. Az meg az igazi plusz, amikor az előző napon a kempingben CeCe által felfedezett 150 centis, szőke Willi nevű kongás srácot is felhívták a színpadra, aki a neki szánt percek alatt – kétméteres fekete társa mellett egy kis dobogón állva – , teljes értékű tagjává tudott válni a zenekarnak. Imádtuk a srácot.
Jöhetett a két főfellépő: először Jamie Cullum, majd Erykah Badu. Előbbiről tudni kell, hogy a 32 éves fiatalember jelenleg az egyik legkeresetebb jazzpop zongorista-énekes. Zseniális a srác. Az első pillanattól kezdve a tenyeréből etette a közönséget, és ripacskodott, és szórakoztatott. Zongorára ugrált, nekifutásból zongorázott, vetkőzött és mindeközben istenien zongorázott, dobolt a zongorán, énekelt. Saját számokat és a legelképesztőbb jazzre átírt feldolgozásokat Bealtestől, Rihannától , Justin Timberlaketől, Ray Charlestól, sőt még a Radioheadtől is. Egytől-egyig tökéletes darabok, mi pedig semmit nem tehettünk, csak tűrtük, ahogy a képünkbe mászik az ORF1 operatőre, miközben önkívületi állapotban énekeltünk, tapsoltunk, óóóóóztunk hatalmasakat. A színpadon volt egy zenekar is, akiket ugyan hallottunk és láttuk, hogy a szintis srác szaxizik is, meg a gitáros trombitázik, de Jamie annyira vitte az egész showt, hogy utána komolyan el kellett gondolkodnom azon az egyszerű kérdésen is, hogy hány tagú volt a zenekar. Ezt a srácot mindenkinek meg kell néznie egyszer, aki valamelyest is foglalkozik zenével, meg popkultúrával. Tényleg csak szuperlatívusz.
Aztán jött Erykah Badu, a díva. Az amerikai soul iskola showműsoraira jellemző – filmekből jól ismert – minden körítéssel: először csak a zenekar jelent meg, aztán megérkezett csinos kis kalapjában, decens ám mégis kihívó kockás ruhájában és furcsa rojtos nem is tudom miben (sál? felöltő? mellény?) a nap sztárja. Elkezdett énekelni, mi meg elakadt lélegzettel figyeltük, ahogy a Happy To See U Again, a The Healer, az Otherside of the Game alatt árad az a varázslatos, simogató, ringató és megrázó hang az énekesnő torkából. A hideg futkosott a hátunkon és nem a front miatt. Ezt már csak az élet tudta tovább fokozni: mi ugyanis ekkor értesültünk róla, hogy Amy Winehouse ezen a napon délután elhunyt. Erykah Badutól tudtuk meg, aki a Liberation című OutKasttel közös szerzeményt Amynek ajánlotta. Elég felkavaró élmény volt. Persze a shownak folytatódnia kellett és ez így is volt rendjén. Humble Mumble (szintén OutKast), majd még vagy hét másik csodás dal és a végén két ráadás a Bag Lady és a Window Seat. Tökéletes lezárása egy ilyen intenzív napnak.
Másnap már Bécsben találtuk magunkat szemerkélő, majd folyamatosan szakadó esőben, tofuwursttal és meleg citromos teával a kezünkben (igen itt már a wurstosok is gondolnak a vegákra!). A bejáratnál esőkabátokat osztogattak, így aztán a végére majd mindenki egyenruhában élvezte végig a bulit. A kezdő francia Ben L’Oncle Soul tökéletesen felépített műsorával, a húszas-harmincas éveket idéző swinges jazz zenéjével, a két rövidnadrágos fekete táncos/vokalista sráccal, valamint a Fly and the Family Stones / White Stripes bootlegjével azonnal levett minket a lábunkról (a zenekar amúgy idén a Szigeten is fellép). Amikor pedig Amy tiszteletére eljátszották a Valerie-t, azzal aztán mindenki elismerését elnyerték egy pillanat alatt.
A publikum láthatóan azért sokkal kíváncsibb volt az őket követő francia énekeslány Zaz és zenekarának koncertjére. A hölgy egy utcazenés youtube videóval, meg a szája elé tartott kezével való trombitálással és elképesztően jó hangjával vált igazán ismertté legalábbis tőlünk nyugatabbra biztosan. Az Edith Paifot idéző rekedtes hangú lánynak még az is borzasztóan jól állt, hogy egy kevéske németet leszámítva, csak franciául beszélt a számok között, ő csak mondta és mondta és például mi (és még rajtunk kívül néhányan) akik sajnos nem bírjuk e nyelvet ismerni, mindent tökéletesen értettünk. Ügyes. Mindenesetre sanzonos jazzes, itt-ott rockos zenéjét mindenkinek csak ajánlani tudjuk, garantáltan kisüt mindenhol a nap, legalábbis legbelül.
Itt Bécsben sajnos még tovább esett (kívül) és ezen Keziah Jones mérhetetlenül laza gitárjátéka esőűző tánca sem tudott változtatni, pedig ő már félmeztelenül tolta a pimaszabbnál pimaszabb gitártémákat Jimi Hendrix-stílusban. A basszus, dob, gitár trió igazán jazzesre vette a figurát, és még amikor a már említett legendás gitáros – az Amyhez hasonlóan szintén 27 évesen elhunyt – Hendrix egyik slágerét az All Along The Watchtowert vették elő, azt is annyira pimaszul és lazán tették, amennyire még sohasem tapasztaltuk (pedig jó néhány zenekartól hallottuk már).
Az este főfellépője Aloe Blacc következett, de előtte még a szervezők magnóról lejátszották nekünk Amy Winehouse Back to Black című slágerét, pont amikor neki kellett volna színpadra állnia még az eredeti tervek szerint. Gyúltak az öngyújtók, énekelt a közönség, az eső rákezdett, majd elállt. Hihetetlenül megható pillanat volt. Fura, de megint pont egy igazi amerikai showműsor adta a keretet a megemlékezésnek, ugyanis az I Need a Dollarral világhírűvé vált Aloe jó nagy felvezetés után robbant be a színpadra, majd bemutatta a zenekart és elkezdte hihetetlenül profi műsorát. Énekeltette a közönséget, ha kellett finom volt, ha kellett erőteljes, vagy épp bluesos, szomorkás, vidám, diszkótáncos, hiphopos, a közönséget szomszéd ölelésre rávevős. A ráadásban Jacko Billy Jean-jét és a másik hatalmas slágerét a Loving You is Killing Me-t is előadó énekes természetesen szintén búcsút vett Amy Winehousetól, és rábeszélte a tisztelt nagyérdeműt egy hatalmas közös integetésre is, miközben God Bless Amyt énekelt!
Hát valahogy így búcsúztunk, és köszönünk most el a már említett Back to Blackkel mi is, az elmúlt évek legtehetségesebb énekesnőjétől, Amy Winehousetól. Nyugodjon békében!
