Kis János alkotmányelemző sorozatában 4 kérdést tett fel, amelyeket a tervezetben vizsgált: itt a harmadik és negyedik kerül sorra. Vagyis mit mond a tervezet a Szabadság és felelősség, illetve Az állam fejezetekben. „A szövegezők azt ígérték, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartáját illesztik be az alkotmányba. Nem gondolnám, hogy ez kívánatos lett volna”– veti fel Kis.
S nem azért utasítja el a módszert, mert a chartával elégedetlen volna, hanem mert úgy véli, annak más a funkciója. Az csak azt a közös minimumot írja le, amit elvár mindenkitől, de amelytől mindenütt el kell térni, mintegy a saját képre formálva azt. „Kívánatos, hogy nemzeti alkotmányunk legalább néhány ponton magasabbra emelje a mércét az általánosan kötelező minimumnál.” „Kívánatos, hogy nemzeti alkotmányunk kiemelt védelemben részesítse a nálunk kiváltképp sérülékeny jogokat, pontosabban azokat a – különösen sebezhető – kisebbségeket, melyek épp e jogok védelmére szorulnak.” Azt állítja itt Kis: „A „Szabadság és felelősség” c. fejezettel tehát nem az a baj, hogy eltér a Charta szövegétől, hanem az, hogy rossz irányban tér el tőle. Egyetlen esetben sem emeli meg, és több esetben lejjebb szállítja a mércét. Nemhogy különös gonddal bástyázná körül a sebezhető kisebbségek jogait, gyengíti – néhol egyenesen támadja – őket.”
Elsőként is azt teszi szóvá, hogy az egyén jogait összekapcsolja a közösséggel szemben viselt egyéni felelősséggel. Vagyis az „alapjogok egy részét úgy határozza meg, mint amelyek egyben kötelezettségekkel terhelik meg a birtokosukat, aki e kötelességek teljesítésétől függően válik érdemessé arra, hogy áldásaikból részesüljön”. Kis itt kihangsúlyozza: „A Charta azt a hagyományt folytatja, mely szerint alapvető jogaink pusztán azért illetnek meg bennünket, mert emberek és polgárok vagyunk.” Ezt pedig az állam – függetlenül a közösségnek tett szolgálatainktól, érdemeinktől és erényességünktől – köteles tiszteletben tartani: úgy kell bánnia velünk, mint alapjogok alanyaival. „A készülő Alaptörvény nem így gondolkodik.”
Példa rá ez: „Mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, valamint a vállalkozáshoz. Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához.” (XI. cikk (1) bekezdés.) A Charta nemhogy az egyén kötelességévé tenné a közgyarapodás szolgálatában végzett munkát, egyenesen tilalmasnak mondja ki a munkára való kötelezést – hívja fel a figyelmet Kis János.
Miért is baj ez itt? Van-e olyan erkölcsi kötelezettségünk, hogy tegyünk a közösség javáért? – kérdezi Kis. A válasz: igen. Alkotmányos norma rangjára emelhető-e ez az erkölcsi kívánalom? A válasz: nem. „A munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jog a személyi önrendelkezés jogának része.”
De ilyen kirívó példa a szülőtartásra kötelezés is. Kis János így érvel, idézve a szövegből: „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.” (XV. cikk (4) bekezdés.) Ilyen rendelkezést a Charta egyáltalán nem tartalmaz. Erkölcsi kötelessége vajon a nagykorú gyermeknek, hogy gondoskodjék rászoruló szülőjéről? A válasz: igen. Alkotmányos norma rangjára emelhető ez a kötelezettség? A válasz: nem. A külön háztartásban élő szülő és gyermek közti viszony az állam szempontjából két önálló magánszemély viszonya.
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
