Váncsa István: Találkozásunk a civilizációval
Kormányzatunk eddig azért nem fejlesztette a vasutat, mert nem tudta, utazik-e a magyar ember egyáltalán vonaton.
E roppant fontos információ nyilvánosságra kerülése egyes-egyedül Lázár Jánosnak köszönhető. Ha ő nem volna, akkor bizonyára azt hinnénk, hogy a magyar ember vonatra sohase száll, már a szülei se vonatoztak, a nagyszülei pedig még annyira se, ők csakis telivér paripák által vont csengettyűs szánon szelték át a nagy magyar alföldet keresztbe-kasul, frusztrálva és szégyenbe hozva ily módon kései utódaikat, kormánypártunk érdemdús szavazóit, akik mostanában, pártunk és kormányunk nagyívű vasútfejlesztési koncepcióival szembesülvén látják be, hogy a Párt elvi-eszmei útmutatásait már megint helytelenül, hogy ne mondjam, fatökű módon sikerült desifrírozniuk.
Más kérdés, hogy némely beavatottak szerint ez a bizonyos nagyívű vasútfejlesztési koncepció valójában egyáltalán nem létezik, sőt nem is fog létezni, minthogy nincs rá szükség. Amire szükség volna, az annyi, hogy kiválóságaink a közvagyon gátlástalan fosztogatásával átmenetileg hagyjanak fel. Kéne továbbá néhány szakember, akik ezt a dolgot egymás között pár telefonnal lerendeznék. Az eredményt valamelyikük titkárnője beírná egy gépbe, szétküldené, a többi már menne magától. Egyébiránt pedig, ha jól értem, a vasútfejlesztés azt jelenti, hogy a vonat a menetrendben rögzített T1 időpontban induljon el A-ból, és a menetrendben ugyancsak rögzített T2 időpontban érkezzen meg B-be. Csak hát ez éppúgy nem fejlesztés, ahogy a kocsma klotyójának a kitakarítása sem az. Fejlesztésről akkor lehet szó, ha a bejárati ajtótól a vécécsészéig mindent lecseréltünk, az eredmény pedig kontinensünk boldogabbik felében se okvetlenül keltene megbotránkozást.
Balázs Péter: Külpolitikai kilátások 2025 küszöbén
Magyarország a külvilág szemében azzal a politikai aurával lépett át a 2025-ös esztendőbe, amely három szálból fonódott köré: a szilveszterkor véget ért EU-elnöksége, az ukrajnai orosz agresszióhoz és az amerikai elnökválasztáshoz való viszonya. Ám fogalmazzunk pontosabban, ez a kétes dicsfény nem hazánk képe körül ragyog, de még csak nem is a kormányát minősíti, hanem annak egyszemélyű vezetését, amely mind az itthoni, mind a nemzetközi megítélés tekintetében totálisan kitakarja a másik kettőt. A Süddeutsche Zeitung karácsonykor úgy értékelte, hogy Orbán Viktor az EU-elnökséget a maga jobboldali-populista céljaira használta ki és látványosan bizonyította, mekkora rombolásra képes, jó lesz vigyázni.
Egy rendkívüli nemzetközi szerep, még ha rövid ideig tart is, jelentősen kitágíthatja az ország mozgásterét. Számos szervezetben adódnak ilyen feladatok, de az Európai Unió Tanácsának féléves forgó elnöksége kiemelkedik közülük a magas szintű események sűrűsége és a rájuk irányuló figyelem szempontjából. Magyarország közel másfél évtizede változatlan miniszterelnöke már másodjára tölthette be ezt a funkciót és kapott esélyt, hogy a saját súlyánál messze nagyobb méretkategóriában mutassa meg kormányzati képességeit és politikai koncepcióját. Az unió hatalmas színpadán mindez élesebb fényben látszik, mint a hazai hétköznapokban. Ám a magyar kormányfő kezében ez a kivételes alkalom is visszafelé sült el.
Tóth Mihály: Vita az elévülés körül
Igazuk van persze nagy elődjeinknek, akik már kétszáz éve hangoztatták: az elévülés kérdése is (tehát hogy egyáltalán mi évülhet el, és mennyi idő után) nem annyira szakmai, inkább politikai – mai fogalomrendszerünk szerint jogpolitikai – kérdés. Ám a megfontolt és a tudományos alapokat sem nélkülöző jogpolitikai döntések (bizakodom, hogy lesznek majd megint ilyenek) helyes, egyértelmű, a jogbiztonsági igényeket kielégítő törvényi szabályozása, formába öntése mindig csak átgondolt, hozzáértő munka eredménye lehet. Egyes konkrét és aligha sűrűn megismétlődő, súlyos esetek kapcsán a „társadalmi felháborodás”, az „emberek jogos elvárásainak teljesítése” nem lényegtelen szempont ugyan, de nem is teszi mellőzhetővé, elhagyhatóvá a gondos szakmai munkát. Ha mégis, akkor gyakran populista igényeknek ugyan megfelelő és a választók felé látványosan kommunikálható, de a mindennapok jogi munkájában alkalmazhatatlan, az értelmezési vitákat nem megoldó, hanem prolongáló, sőt tovább nehezítő döntések, törvénymódosítások születhetnek. Erre az utóbbi évtizedekben számos példát láttunk. Tekintsük szerencsének, hogy most talán nem ez történt.
Feld István: A budavári Szent Zsigmond-templom feltámadása és halála
A középkori magyar főváros, Buda és testvérvárosai, Pest és Óbuda a városképet egykor meghatározó templomainak többsége elpusztult a török hódoltság, majd az azt követő barokk újjáépítés századaiban. Közöttük azonban kevés olyan épületet találunk, amelynek még a pontos helyét sem ismerjük. Ezek közé tartozott sokáig a mai budavári Szent György téren állt, egykor jelentős gótikus épület, a kisebb Szűz Mária, vagy ismertebb nevén Szent Zsigmond-templom. Maradványait csak 1988–89-ben volt lehetőségem meghatározni, majd 1994 és 1996 között teljesen feltárni. Ez követően a ránk maradt alapfalakra az egykori alaprajzát értelmező kiegészítés került, és az így „feltámadt” épület a karmelita kolostor és a Sándor-palota előtti zöldterület egyik látványelemévé vált. Úgy tűnik azonban, hogy nem fogja megérni a krisztusi kort – a tervek szerint 2025-ben eltűnik a térről, és helyét átveszi egy, a 19. század közepén (ugyan nem ide) tervezett, de akkor meg sem valósult emlékmű, körülötte egy Michelangelót idéző, térkövekkel borított, parknak nehezen nevezhető térséggel.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
