Ha épnek születek, ha egészségesen fejlődik a jobb kezem, ki tudja, képes lettem volna-e nemzetközi szinten is sikeres úszó lenni. Bajnokká válni.
Micsoda furcsa fintora ez az életnek: nekem mégis azért lehet három paralimpiáról három arany-, három ezüst- és egy bronzérmem, világ- és Európa-bajnoki címeim, mert édesanyám méhében a köldökzsinór rátekeredett a kezemre.
„Abban, hogy ma itt tartok, óriási szerepe van anyának és apának”
A sportsikereimet úgy értem el, hogy egy, a családomat sokkoló történést tudtunk hosszú évek alatt pozitív irányba fordítani. Azért a többes szám, mert nekem sok közöm eleinte nem lehetett semmihez. Hiszen egy gyerek az első éveiben mit sem sejt semmiről. Fogalma sincs arról, ő ép-e vagy sérült, pláne ritkán dönt arról, mivel szeretne behatóbban foglalkozni. Eleinte a szüleid terelgetnek, és csak úgy megtörténnek veled a dolgok. Engem is a szociális segítő édesanyám és a kőműves édesapám, továbbá a véletlenek sora terelt hatéves koromban a pécsi Hullám uszodába.
Amikor a szüleim a bátyámat úszásoktatásra hordták, egyszer engem is magukkal vittek. Az ügyesen úszó gyerekek lufit kaptak, ami nagyon megtetszett nekem, én is akartam egyet. Ez terelt az úszás irányába.
Annyira azért nem szerettem bele a Hullámba, hogy amikor 10–11 évesen Szamek Katalin edzőnő azt javasolta, hogy – már a PSN igazolt úszójaként – reggel hatra is menjek edzésre, akkor ne tiltakozzak. Baromira nem akaródzott az a hajnali tortúra. Ekkor is a szüleim segítettek, löktek át a holtponton azzal, hogy „ha már valamit elkezdtél, és évek alatt annyi energiát tettél bele, aminek láthatóan kezd eredménye lenni, akkor ne add fel! Majd mi viszünk, hozunk.”
Innen kezdve anyu szinte az egész életét rátette arra, hogy nekünk segítsen. Reggel hatra levitt minket a tesómmal edzésre, megvárta, hogy véget érjen, nyolcra átért velünk az iskolába, a tanítás végére ebédet hozott, amit vagy ott, vagy már újra a Hullámban ettünk meg, még mielőtt 14 órától elkezdődött a délutáni edzés. Négyig úsztunk, akkor megint megjelent és hazavitt minket. Mai fejemmel nem is tudom, hogy ezt így be tudnám-e vállalni. Főleg úgy, hogy a gyereksportolók többségének csak álom marad a nagy eredmény, pár kiválasztottnak, a legkitartóbbaknak és a legtehetségesebbnek sikerül felérniük a csúcsra. Mégis nagyon sok szülő megteszi ezt a gyerekéért.
Abban, hogy ma itt tartok, óriási szerepe van anyának és apának, a családi támogatásnak.
Kati néni csoportjában nyolc évet úsztam. Ő nevelt úszóvá. Eleinte az épekkel együtt edzettem, versenyeztem, semmiféle kedvezményben, pozitív megkülönböztetésben nem részesültem. Kati néni egyszer elvitt egy felmérésre is, ahol kiderült, hogy a jobb kezem erősebb, mint az ép bal. Mivel egyáltalán nem okozott hátrányt a kezem, teljesen egyenrangúnak éreztem magam az úszótársaimmal. Kicsiként még simán tartottam velük a tempót, sőt, előfordult, hogy még dobogóra is felértem, érmeket nyertem.
Persze, ahogyan idősödtem, ahogy mindannyian erősödtünk, úgy domborodott ki a víz alatti karmunkám óhatatlan hiányossága. Lelassultam hozzájuk képest. De ezt tökre természetesnek láttam, és elfogadtam, mert nagyon szeretem ott lenni, az egész közeg arra motivált, hogy jobb és jobb legyek.
„Nem önsajnálatra, hanem életre neveltek”
Anyuék úgy tanítottak meg mindenre, mintha ép lennék. Bár jobbkezesnek születtem, mindent ugyanúgy elvégeztettek velem ballal, mintha nem lenne semmi hendikepem. Nem hiszem, hogy ez tudatos lett volna részükről, egyszerűen csak úgy vélték: „mindent, amire képes vagy, azt csináld meg, kislányom! Ha meg nem vagy rá képes, akkor tanuld meg! És bármibe is fogsz bele, azt ne csak csinálgasd, hanem adjál bele apait-anyait!” Nem önsajnálatra, hanem életre neveltek. Ezért sem kértem engedményt az edzéseken.
Kisebb koromban biztosan elő-előfordult, hogy csúfoltak a kezem miatt, de az emberi agy csak a nagyon rosszat és a nagyon jót jegyzi meg, az apró örömöket, bánatokat törli a memória. Ezért csak egyetlen konkrét esetre emlékszem, ami még az általános alsó tagozatában történt. Az egyik osztálytársam szállt rám. Rendszeresen csúnya szavakkal illetett, ami nem volt túl kedves. Rosszul esett, mégsem fájt, egyszerűen nem vettem magamra. Azt mutattam, hogy lepereg rólam. Az élet semmilyen területén sem normális, ha bárkit a kinézete miatt csúfolnak, illetnek negatív jelzővel. Szerencsére az osztályfőnököm is gyorsan levette a helyzetet, és az egész osztály előtt tartott egy beszélgetést, ahol rendbe rakta a dolgokat. Elmondta, hogy mi számít és mi nem az életben. Értékrendet mutatott. A beszélgetés után többet nem hallottam senkitől negatív jelzőt. Célba ért a tanárnő pedagógiája.
A lelkem legmélyén arra, hogy másképp születtem, másképp nézek ki, mint a társaim, még később, kamaszkoromban ébredtem rá. Ez a tudat akkor csavart egyet a szívemen. Rio után.
Nehéz visszaemlékezni, megfogalmazni, hogy mit éltem meg a csapongó középiskolás éveim alatt. Egyszerűen úgy éreztem, minden összejött. Új gimnáziumba kezdtem járni, új barátokat kellett szereznem, új közösségbe kellett beilleszkednem úgy, hogy elég látványosan másképp nézek ki, mint a többiek. Hogyan fognak hozzám viszonyulni? Azért közelednek, mert sajnálnak – miközben kifejezetten utálom, ha bárki is sajnálkozik rajtam, mert nincs miért sajnálni –, vagy valóban érdeklődnek irántam?
Tinédzserként megkérdőjeleztem a megkérdőjelezhetetlent, gyakran dacoltam a szüleimmel, a tesómmal is, amit nyilván nehezen éltek meg. Elég sokat veszekedtünk abban az időben.
Ekkor kezdtem el azon gondolkozni,
hogyan lettem én én? Miért lettem ilyen? Mi lenne, ha más lennék? Ekkor kérdeztem meg anyát: »mi történt valójában, miért ilyen a kezem?«
Ekkor hallottam, vagy legalábbis tudatosult az agyamban először a szülés alatt észrevétlen maradt komplikáció, a köldökzsinór, ami a kezemre csavarodott.
Ugyanolyan akartam lenni kinézetre, mint az osztálytársaim. Hogyha bárki rám néz, azt lássa, két kezem van, mert akkor biztosan másképp viszonyulnak majd hozzám. Ezért az anyuval folytatott beszélgetés után felkerestem Pécsen egy protézisgyártót. De soha nem lett rendes műkezem.
Már túl voltam a riói paralimpián, a bronzérmem ott lógott a falon, de nem élveztem az úszást. Többször megfordult a fejemben, hogy nem kell ez nekem, abbahagyom. Egyetlen ok miatt maradtam, mert otthonról folyamatosan kaptam a pozitív támogatást: „Kicsim, csináljad, mert hidd el, van ennek értelme.”
A szüleim – velem ellentétben – pontosan láttak két dolgot. Azt, hogy
az akkori életemben az úszás adta a mindennapok stabilitását, a kiszámíthatóságot, és hogy több van bennem a bronzéremnél.
Kati nénit is megkérdőjeleztem annak ellenére, hogy ő a legtöbbet szerette volna kihozni belőlem. Úgy nyolc éve dolgoztunk már együtt, éreztem, elfáradt a kapcsolatunk, szükségessé vált a változás. 2017-ben edzőt váltottam. Azóta dolgozunk együtt Jancsik Árpáddal. Kezdetben egyszerre foglalkozott ép és paraúszókkal, de most már csak ránk specializálta magát. Ahogy mondani szokta: „ti pont olyanok vagytok, mint az épek, de mégsem. Ugyanúgy minden nap két edzésetek van, és háromszor kondiztok egy héten, az edzésmetodika mégis teljesen más, speciális, személyre, sérültségi kategóriára szabott.”
A kapcsolatunk eleje egybeesett a lelki hullámvasutazásom erősödésével, így aztán nem is lett zökkenőmentes. Nyilván Árpi sem oldotta meg a problémáimat, azt, hogy mindent megkérdőjeleztem. Ahogy Kati nénit, úgy őt is. De mutatott egy utat. A versenyszellememmel sosem akadt probléma. Ugyanakkor Árpi előtt gyakran azt éreztem, azért úszom, mert más azt mondja, hogy úsznom kell. Sikerek ide vagy oda, a szürke hétköznapokon mégsem éreztem mélyen belülről jövőnek az egészet. Anyuék levittek, értem jöttek, de ha nem vittek volna, nem biztos, hogy magamtól lemegyek.
Árpi azzal mutatott utat, hogy, amikor kellett, hátralépett. Azt mondta: „Nem kötelező neked úsznod. Ha nem akarsz, ne ússzál. Akkor kezdek rád újra odafigyelni, ha te is akarod.” Miközben becsülettel lejártam a napi két edzésre, sosem lógtam, hagytam ki egyet sem, így játszottunk egymással „húzd meg, ereszd meg”-et.
A gimnáziumi évek alatt szép lassan ráébredtem, bármivel is foglalkozom, nem mindegy, hogy milyen szájízzel végzem azt. Ha rosszal, ha ímmel-ámmal, ha folyton ellenkezve, az megkeserít. Ha megértem és elfogadom, amit csinálok, ha mosolyogva megyek edzésre, akkor még a legnehezebb feladatsor is könnyebbnek tűnik, hovatovább nem egy helyben topogok, hanem fejlődöm. Ezzel a „nem kötelező úsznod” pedagógiai módszerrel végül rájöttem arra, mindennél jobban szeretem azt, amit csinálok. Kellett egy kis idő, de nagyjából a 18. születésnapom után lecsillapodott a lelkem.
