Azt mondja Albert Einstein:
Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy a világon nincsenek csodák. Vagy pedig abban, hogy a világon minden egy csoda.
Én annyira hiszek ebben, hogy még az egyik könyvem mottójául is ezt választottam.
Hiszem, hogy csodák vannak körülöttünk és bennünk is, és azt is hiszem, hogy szebbé és jobbá tehető az életünk, ha ezeket észrevesszük.
Járom a várost, szembejönnek mindenféle emlékek, melyek megkönnyítik a terhek viselését.
Segíts magadon, az Isten is megsegít – mondják, és hiszek ebben is, mert megtapasztaltam, milyen előnyökkel jár, ha a félig tele pohár határozza meg az életedet és nem a félig üres.
Jólesik visszaidézni az emlékeimet. Jólesik feleleveníteni eseményeket, melyek örömteliek voltak, és jólesik idevarázsolni azokat, akik már nem lehetnek velem. Régóta tudom, mindenki velem van, ha akarom. Hogy a megoldás a hiányokra nem az, hogy sírunk, mert elment, hanem az, hogy örülünk amiért volt.
Vannak napok, amikor folyton szembejön valami, hogy foglalkozz vele. Tudom, az élethez nem jár visszatekerő gomb, nem lehet visszaszaladni egy olyan pontra, ahol ma másképpen döntenél, de hiszem, hogy emlékezni jó és hasznos.
És miután mindezekben hiszek, gyakran megajándékoz az élet örömteli meglepetésekkel.
Békés hétvége, alig van beteg, akit meg kell látogatnom, ezért aztán van idő mással is foglalkozni.
Édesanyám egyik könyvét tartom a kezemben. Nem az a bizonyos elhíresült Sírni csak a győztesnek szabad, hanem a következő, aminek címe: Megúsztam.
Emlékszem, mennyit tamáskodtunk annak idején, jó lesz-e a cím, amit közösen találtunk ki.
Anyu, okos volt, talpraesett, kreatív, és még ki tudja mi minden, de emellett abszolút demokratikus is: nekem egészen kicsi koromtól fogva volt szavazati jogom. Sőt, partnernek tekintett versenyzőként és emberként is. Nem tudok elég hálás lenni ezért, mert így alapozta meg, hogy bármely élethelyzetben merjek véleményt nyilvánítani.
Megúsztam, mert úsztam, és úsztam, hogy megússzam.
Ezt mondta, amikor kitelepítést, zaklatást és ki tudja, mi mindent lehetett megúszni, ha eredményesen sportoltál.
Lapozom a könyvet – olyan, mintha anyu megölelne.
Megtalálom azokat a kétségeket és válaszokat, melyek engem is erősen foglalkoztatnak az írás kapcsán.
Például:
’81 karácsonyára megjelent a Sírni csak a győztesnek szabad. Fogadtatása nagy meglepetés és csodálatos élmény volt számomra, örültem, hogy az emberek szeretik a könyvet és rajta keresztül engem is.
De hiszen én is ezért írok! Az írás önmagában örömet okoz, és úgy tűnik, másoknak is örömet szerzek általa. Nincs új a nap alatt, hiszen anyu is így érezte.
Aztán beszámol arról, hogy kétségek gyötrik, érdemes-e közreadni az emlékeit, a történeteit, azok vajon eljutnak-e az olvasókhoz a mindent elborító könyváradatban, melyben megtalálni történelmi események tanúinak értékes alkotásait épp úgy, mint magamutogató, gátlástalan, önjelölt hősök szenzációvadász fércműveit. „Az előbbiekkel nem tudok, az utóbbiakkal nem akarok versenyezni” – ezt írja az anyukám.
Ráz a hideg, annyira az enyém, az enyém is a mondat.
És van tovább is:
Végül azért döntöttem úgy, hogy közreadom szerény történeteimet, mert talán örök optimistaként úgy gondolom, hátha mégiscsak sikerül ebben a társadalmi, gazdasági gondoktól (a nyolcvanas években járunk) gyötört világban egy-két kellemes órát szereznem az Olvasónak.
Nos, három évtizeddel később pontosan így érzem én is.
És még egy szakasz, amitől kezdem azt gondolni, hogy genetikusan meghatározott a dolog, vagy talán ez az örökségem:
„– Kimerítő beszélgetések, monológok, hallgatom a panaszáradatot.
– És ti hogy vagytok? – kérdezi a panaszkodó.
Ám láthatóan nem kíváncsi a válaszra. Vagy van, aki igen, az meg, ha azt mondom, „jól vagyunk, nincs semmi baj mifelénk”, nem hiszi el, hogy minden rendben van.
– Szóval boldog vagy? – kérdezi gúnyosan.
Tulajdonképpen igen, boldog vagyok, mondom, és megkapom a te sohasem voltál normális kitűzőt.”
Nos, abból a kitűzőből nekem is jutott pár.
De ahogy anyu folytatja, mindent megér ezen a boldog vasárnap délutánon:
Lehet, igaza van, és csakugyan nem vagyok normális? Nem ő az első, aki ezt mondja nekem. Mit csináljak, mindig találtam alkalmat (vagy ürügyet) rá, hogy boldognak érezzem magam. Igaz, arra is épp elég alkalmat (és nem ürügyet) találhattam volna, hogy boldogtalan legyek. Gondolom, ez elsősorban lelki kérdés. Meg talán memóriai, hogy ki mire emlékszik és hogyan!
Hetvenéves elmúltam. Még mindig van új és jó a nap alatt.
Mindezideig abban a hitben éltem, hogy az apai örökségem a dolgok jó oldalát keresni, megtalálni. És most rádöbbentem, hogy az édesanyám is ezt vallotta.
Lehet, sírni csak a győztesnek szabad, bár ezt illetően is vannak erős kétségeim, de örülni mindenkinek módjában áll.
Nekem külön bónuszokat is oszt az élet, mert például, amikor a gyerekrendelőben kiderül, hogy csakis én vizsgálhatom meg egyik-másik kedvencemet, az komoly ok a boldogságra.
Egy másik bónuszt Selmeczi Tibortól kaptam, amikor a következőt kommentelte egy cikkem alá:
„Imádom olvasni az írásaidat, olyanok, mintha kicsomagolnék egy-egy bonbont, amiben szeretet van. (Tegyük hozzá: az mostanában hiánycikk.)”
Ezekért érdemes.
