Szinte minden filmben szerepel, csak nem tudod, hogy ott van. Ez a dolga. Ő csinálja a menő dolgokat, és ő kap a pofájára
– összegzi tömören Hollywood egyik nyílt titkát Ryan Gosling – pontosabban az általa alakított Colt Seavers – A kaszkadőr nyitójelenetében, miközben a vásznon szemléltetik is nekünk, hogy a zuhanástól a karambolon át a felrobbantásig mi mindent kell elszenvednie a filmipar névtelen hőseinek – hogy a Goslinghoz hasonló sztárok zavartalanul sütkérezhessenek a reflektorfényben.
Egyfelől persze érthető a kaszkadőrök láthatatlansága, hiszen ez is szerves része a Hollywoodot működésben tartó illúziókeltésnek, de azért van valami abszurd abban az ellentmondásban, hogy sokszor éppen azok nem kapnak semmiféle nyilvános elismerést, akik a forgatásokon szó szerint az életüket kockáztatják a nézők szórakoztatásáért. Az elismerés hiányának szimbolikus terepe az Oscar-gála, ahol az egyre erősödő követelések ellenére a mai napig sincs kaszkadőr kategória (mindezt úgy, hogy több évtized után épp mostanában döntöttek új kategória bevezetéséről, így 2026-tól már a casting directorokat is díjazzák majd).
A díj létrehozásáért lobbizók között van Brad Pitt egykori dublőre, a balladai homályból a rendezői székbe átülő David Leitch is, aki egy interjúban a filmipar nindzsáiként jellemezte kollégáit, a kaszkadőröket. „Mi hozzuk a varázslatot, kreditet viszont egyáltalán nem kapunk érte. Talán örökké így marad, de remélem, nem ez a helyzet. Bízom benne, hogy meghallják a hangunkat, és a mi munkánkat is elkezdik majd elismerni” – mondja Leitch, aki nemcsak szóban kampányol az ügyért, de az általa rendezett filmekkel is, amelyek gyakran olyanok, mintha a kaszkadőrmesterségről készült bemutatóvideók lennének.
Akárcsak a szintén kaszkadőrségből váltó Chad Stahelskinek, az ő rendezői karrierjének is a John Wick adta meg a kezdő lökést, amely csaknem B-filmként landolt egyenesen a videótékák polcain, ám végül 2014 egyik meglepetéssikere lett. Végül nemcsak egy terebélyesedő franchise nőtt ki belőle, de az elmúlt tíz év egyik fontos akciófilmes trendjét is meghatározta, a CGI-orgia, illetve a Bourne-filmek kézikamerás, agyonszabdalt és zaklatott stílusa helyett ismét a hosszú beállításokra építő, mívesen koreografált akciójelenetek felé terelve Hollywoodot.
Wick sorsát Stahelski egyedül egyengette tovább a folytatásokban, de Leitch is jól aknázta ki a lehetőségeit, és olyan filmeket jegyzett azóta, mint az Atomszőke, a Deadpool 2, a Halálos iramban: Hobbs & Shaw, vagy a Gyilkos járat, utóbbiban immár rendezőként lökhette be Brad Pittet a tokiói vérfürdő kellős közepébe. Leitch növekvő önbizalmát és talán mozgásterét is jelzi, hogy
Pedig a stáblista alapján úgy tűnt, minden adott egy habkönnyű és könnyen feledhető, de veszettül szórakoztató hollywoodi önparódiához. Leitch megkérdőjelezhetetlen szakértelme és a látványhoz szükséges költségvetés mellett a sztori alapját egy 80-as években népszerű tévésorozat, az eredetiben azonos című The Fall Guy adta, amelyben a Lee Majors által alakított kaszkadőr fejvadászként egészíti ki gázsiját, és bűnözők elfogására használja nem mindennapi képességeit. És nem volt hiány karizmatikus sztárokból sem: Emily Blunttal nehéz bármilyen műfajban melléfogni, a sármja mellett komikus érzékét is gyakran bizonyító Ryan Gosling pedig nemcsak a hasonlóan önironikus Barbie-ban lopta el a show-t tavaly, de a Drive – Gázt! című filmben alakított már szomorú tekintetű kaszkadőrt, aki éjszakánként sötét bűnügyekbe keveredik. A vonzó, de arrogáns seggfejeket álmából ébresztve is meggyőzően hozó Aaron Taylor-Johnson is kiváló választásnak tűnt a giga-mega akciósztár, Tom Ryder szerepére, aki rejtélyes körülmények között eltűnik saját filmjének ausztráliai forgatásáról, így végül dublőrjének, a beszédes nevű Coltnak kell a nyomába erednie.
Ez a nyomozás párhuzamosan fut egy romantikus szállal, ami a szomorú kutyatekintetével hódító Colt (Gosling) és a filmben forgatott sci-fi eposz rendezője, Jody (Blunt) között szövődik. Pontosabban újraszövődik, hiszen a felütésben megtudjuk, hogy korábban ők már kavartak egy forgatáson, csak aztán Colt szenvedett egy súlyos munkahelyi balesetet, ezt követően pedig a benne élő macsó elmarta magától Jodyt, nehogy meg kelljen mutatnia a sebezhető oldalát is a nőnek. Ezt akár magyarázhatná a vígjátéki keret, elvégre itt az alkotók egyszerre próbálják parodizálni a filmipar belső viszonyait, az akciófilmek bombasztikusságát és a romkom-kliséket. A szatirikus él viszont rettenetesen tompa ahhoz, hogy indokolja a karakterek és a sztori teljes tétnélküliségét.
Mintha hasonlóval próbálkozna, mégis fényévekre járunk a Trópusi vihar zabolátlan, akár a PC-érzékenységen is átgázoló humorától: A kaszkadőr egyszerűen túl jól nevelt és ennek folytán sokkal kevésbé vicces Ben Stillerék önfeledt baromkodásánál. A különbség megragadható például az olyan apróságokban, hogy míg a Trópusi viharban Tom Cruise elhízott, kopasz producerként csinál hülyét magából, addig A kaszkadőrben érezhetően csak azért említik meg a nevét teljesen funkciótlanul néhány jelenetben, nehogy a néző véletlenül vele azonosítsa a pöcsfej Tom Ryder figuráját.
A vitriol tehát hiányzik, de A kaszkadőr arra sem képes, hogy a blődségeiből saját világot építsen, mint mondjuk a John Wick-filmek, amelyekben nevetséges, ám pókerarccal végigvitt alvilági fogadalmak, vérszerződések és rituálék keretezik a faék egyszerűségű bosszútörténetet. Wicknél épp a sztori egyszerűsége miatt érvényesülhetnek a lenyűgözően összetett akciójelenetek, amelyek az arcpirító túlzások ellenére is feszültek maradnak. Leitch filmjében viszont a sztori túlzsúfolt, ráadásul hiába látunk akciót földön-vízen-levegőben, és hiába tudjuk, hogy mindezt egytől-egyig hús-vér kaszkadőrök csinálták, akik még Guinness-rekordokat is döntöttek a forgatás során, a jelenetek így is meglehetősen langyosak maradnak. A 80-as évek elkoptatott rockdalaiból és kortárs popslágerekből patikamérlegen összerakott zeneválogatás hasonlóan fantáziátlan, mint a forgatókönyv, az olyan önreflektív gegekről már nem is beszélve, mint amikor az elhidegült szerelmespár osztott képernyőn beszéli meg telefonon, hogy van-e értelme osztott képernyőt használni a készülő filmben. Bon Jovi színrelépésének idején esetleg hathatott volna újszerűnek egy ilyen formai megoldás, de 2024-ben inkább csak fárasztó, hogy forradalmi poénként tálalják
Míg Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodjából tényleg sütött az egyszerre ellenállhatatlan és visszataszító filmipar mélységes ismerete, itt inkább csak suta sztereotípiákat kapunk, de még azokat is enervált előadásban. És hasonlóan viszonyul Cliff, a Brad Pitt által megformált erőszakos dublőr, Gosling jószándékú Coltjához. Az egyik valóban menő, a másik csak szeretne az lenni. A kaszkadőr mintha épp a vége felé kezdené elkapni a fonalat, egyre felszabadultabban hülyéskedik, a képtelen fordulatokat dicséretesen halmozó finálé lendületét pedig végül egy tényleg vicces cameóval teljesíti ki. Ez viszont nem feledteti az ezt megelőző bő másfél órányi közhelyparádét és a papírízű dialógusokat, amiket a jobb forgatókönyvre érdemes Gosling-Blunt páros karizmája sem tud tartalommal megtölteni.
Az mindenesetre szép gesztus, hogy a felgördülő stáblista ezúttal nem a színészekkel, hanem az akciójelenetekért felelős second unit stáb tagjaival kezdődik. Kár, hogy épp az előttük tisztelgő film képtelen visszaadni bármit is azokból az áldozatokból, amiket ők minden egyes munkanapjukon vállalnak a szórakoztatásunkért.
A kaszkadőr (The Fall Guy), 2024, 126 perc. 24.hu: 6/10
