Kultúra

Kizlinger Lilla: A színészet önmagában traumatikus

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu
Pszichológus, pszichológus, pszichológus. Borsófőzelék – sorolja Kizlinger Lilla, mi kell hozzá, hogy ne égjen ki huszonéves művészként. Ha választhatna aközül, hogy szexuális értelemben felnyissa az embereket, vagy arról meséljen, ki a jó színész, az elsőt választaná. Játszott a Magyarázat mindenre és a Semmelweis című filmekben, előadást rendez a Katona József Színházban, nyert egy színészi Ezüst Medve-díjat Berlinben. Most annak apropóján beszéltünk vele, hogy fotókiállítás formájában dolgozta fel eddigi leghosszabb párkapcsolatát.

A Jurányiban bemutatott Mit csináljak, hogy jobban érezd magad című előadásod esetében miért volt egyértelmű, hogy kettészeded a darabot filmes és színpadi részre?

A nulladik perctől tudtuk, hogy lesz film. Úgy néz ki a dolog, hogy van egy színpadi blokk az elején, ami negyvenöt-ötven perc, és aztán van egy filmes blokk, ami harmincöt, negyven. Nem rendeztem előtte színházat: filmrendező szakon végeztem, ezért fix volt, hogy lesz film. Emellett van egy elég egyértelmű oka is: húsz évet ugrunk az időben, és egy teljesen más közegbe érkezünk. Ugyanúgy egy párkapcsolati helyzet az eleje és a vége is, viszont az időugrással a békásmegyeri panelból átkerülünk egy Dohány utcai, SZFE-s, intellektuális, „szőnyegen szívjuk a tekert cigit” típusú témába.

Bagossy Bálint, akivel a Dohány utcai blokkban játszol, osztálytársad volt. Hogyan találtad meg a többieket, mikor kerültek a projektbe?

Bálint ismerte az én párkapcsolati dolgaimat, meg a magánéletemet és vice versa, emiatt nagyon könnyű volt az improvizáció. Szerintem kiváló színész is, ami nyilván nagyon sokat segített.

Ha odahívtam volna egy másik kiváló színészt, akivel nem ismerjük egymást, lehet, hogy lehozza nagyon jól, de nincs meg az a személyesség, ami egy négyéves párkapcsolat bemutatásánál elengedhetetlen.

Illetve Hajdu Szabolcs és Rába Roland voltak az első ötleteim, és ők szerencsére be is vállalták. Én nem gondolom túl a castingot, inkább embereket választok, akikkel én jól dolgoznék, és a művészetről is hasonló dolgokat gondolunk. Most például Bécsben „castingoltam” egy csajt, akivel leültünk egy kávézóban, kicsit dumáltunk a filmről, kicsit önmagunkról. Ezt sokkal fontosabbnak tartom annál, minthogy bejöjjön valaki, elmondjon egy szöveget meg bemutatkozzon. Leszarom, hogy melyik egyetemre jártál, milyen filmben szerepeltél: lehetsz egy amatőr is, aki soha nem csinált semmit, ha közben az értékeid, meg az elképzeléseid a művészetről egyeznek velem, velünk.

Ez az a projekt, amit osztrák pénzből fejlesztesz?

Nem, ez egy új, teljesen másik. Az lesz a címe, hogy The Austrian Abuse, Váradi Gergely fog szerepelni benne, az előzőleg castingolt csajszi még kérdéses, és egy harmadik, osztrák lánnyal egészül majd ki a szereplőgárda. Ezt augusztusban fogjuk forgatni, Franciaországban, teljesen no-budget projekt. Most felmerült, hogy együtt csináljuk egy nagyobb produkciós gyártócéggel, és producerekkel már beszélgetünk az anyagról, de ha esetleg ez nem jönne össze, akkor önfinanszírozásból csináljuk meg a francia Riviérán, két hét alatt le lehet forgatni. Bíró Zsombor Aurél lesz a dramaturg, ő állandó munkatársam. Egyébként író, májusban jön majd a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regénye, szerintem elég jó. Az operatőr Lobenwein Marcell, a hangmérnök Balogh Péter. Alapvetően megvan a stáb, olyan emberekből áll, akikkel szoktam dolgozni. Általában ugyanazokkal dolgozom, de van, hogy ki akarok próbálni új embert. Most több különböző operatőrrel dolgozom, és nem azért, mert akivel eddig dolgoztam, ne lenne jó, vagy a másik jobb lenne, hanem különböző projektekbe különböző emberek illenek.

Mohos Márton / 24.hu

Tudsz példát mondani arra, hogy egy-egy projekthez ki passzol jobban?

Például Lobenwein Marcival régóta együtt akarunk dolgozni, és nagyon vágyott egy no-budget projektre. Svédországban él, ott csinál nagyobb munkákat, és szeretné megtapasztalni azt a bizonyos magyar no-budget feelinget, amiben én már olyan szinten kiégtem, mint a szar. Ez a hozzáállás egyébként tök jó dolog.

Nagyon pörög ez most, szerinted hogyan lehet elérni, hogy ne önkizsákmányolás legyen ebből a típusú filmezésből?

Szerintem az is borzalmas, hogy ezek az alkotók nem kapnak pénzt, és az is, hogy emberek ennyi év után még mindig úgy osztják el a büdzsét, hogy nem fizetnek a színészeknek. Reisz Gáboréknál megtapasztaltam azt, hogy lehet úgy micro-budget filmet forgatni, hogy nagyon jól érzem magam, nem a legszarabb kaját eszem, és a forgatásra van transzport, mert úgy osztották el a pénzt.

Tudja Berkes Juli producer, hogy szeretem a Club Matét, és odanyújt nekem egy négyszáz forintos üdítőt, és ezzel hihetetlenül boldoggá tesz.

Én arról a projektről is azt gondoltam, hogy nem lesz pénz, ezért rettenetesen meglepődtem. Rendezőként, aki már látott büdzséket, meg csinált projekteket pénzből, tudom, hogy el lehet osztani egymillió forintot úgy is, hogy nem kap senki semmit, és el lehet úgy is osztani, hogy legalább egy jelképes összeget kapnak. A színészeknek sose fizetnek, nincs érdekszervezetük: ezek mind katasztrofális bajok. Olyan megbecsültséget szinte csak a Semmelweisnél éreztem, mint Berkes Juliéknál. Nyilván rengeteg pénzből készült az a film, de hogyha meg akarod becsülni az embert, a színészt, a világosítót, az akárkit, akkor meg tudod. Sajnos rengeteg olyan rendezőt ismerek, akinek ez nem annyira fontos.

Említetted, hogy dokut is forgatsz. Arról mit lehet tudni?

Az a címe, hogy Hol van az anyukám?. Édesanyám történetéről szól, aki első generációs budapesti. A nagymamám hajléktalan volt, ebből a hajléktalanságból felköltözött Békásmegyerre: innen származom, innen mentem az SZFE-re, most meg már a Margit körúton lakom. Ez az út nagyon érdekes, ahogy a transzgenerációs traumáink is. Régóta vonz a téma, foglalkozok vele a pszichológusommal, barátokkal, önmagammal, párkapcsolatban.

Viszont a másik oldala, hogy eltűnt a nagymamám. Nem tudjuk, hogy hol van nyolc éve, lehet, hogy meghalt, lehet, hogy nem. Élt hajléktalanszállón, hajléktalankommunában, erdőben. Úgy nőttem fel, hogy nem szerettem őt, mert nem volt jó az illata, és emiatt nem öleltem meg és nem is beszélgettem vele. Nem is tudom, hogy ki ő valójában.

Olyan történeteket hallottam, amiket gyerekként fel se fogtam: most, utólag jutnak eszembe. A nagymamámnak például gyerekkoromban volt egy pasija, aki beleugrott a Dunába, öngyilkos lett. Hajléktalanként napról napra veszítheted el közeli barátaidat úgy, hogy közben nincs mit enned, szaros a gatyád, lerohadtak a fogaid. Volt, hogy hajléktalannak vettem ételeket, és a felükre mondta, hogy nem tudja megenni, mert nincs foga. Ő is elmesélt egy sztorit, ott sírt, hogy halálra fagyott egy jó barátja.

A nagymamám hajléktalan, de aki az apám papíron, ő is hajléktalan lett, miután szétmentek az anyámmal. Tízévesen a húszforintosaimból adtam neki pénzt, hogy vehessen kiflit. És innen jutottam el oda, hogy a velencei filmfesztiválon azt éreztem, hogy mit keresek itt: én nem ezt akarom csinálni, nem akarok tervezői ruhákban szép lenni.

Azt éreztem, hogy ezt nekem nem kell csinálnom, mert megtehetek egy csomó minden mást. Megmutathatom egy kiállításon, hogy mit éltem át az elmúlt nyolc évben életem legfontosabb emberével, vagy megmutathatom azt, ahogy az anyám megkeresi a nagymamámat. Nekem ez a feladatom művészként, és nem az, hogy díjakat vegyek át és interjúkat adjak. Ott voltam húszévesen a Berlinalén, meg aztán a velencei filmfesztiválon. Azt se tudtam, hogy mi az ég van, hogy én ki vagyok, hogy mit kell csinálni, hova menjek, kapcsolatokat építsek vagy nézzem a filmeket, de közben amúgy sem akartam az egészet. Inkább lógtam volna a barátaimmal.

Ez traumatikus lehetett.

Inkább feleslegesnek mondanám. A traumatikus azért nem jó szó, mert ez a szakma önmagában traumatikus. A velencei filmfesztiválban semmi traumatikus nincs, sőt, egy csodálatos dolog, hogy a két nagy független film, amiben részt vettem, ilyen eredményeket ér el. De elég abszurd az élmény. Ott ülsz húszévesen a lerobbant kis albérletedben, boldog vagy, életed szerelmével vagy, főzöd a borsófőzeléket, az SZFE-re jársz másfél éve, szereted a tanáraidat, a barátaidat és egyszer csak jön egy hívás, hogy díjat kaptál az egyik legnagyobb filmfesztiválról. Három nap múlva meg jönnek az újságírók, a fotózások, és nem tudod azt mondani, mert nem mered, hogy „figyi, tesó, én ezt nem akarom”. Beton.Hofi is egy pillanat alatt lett a legmenőbb rapper. Szerencsére mondjuk én nem vagyok sztár vagy celeb.

Neked mennyiben terápia a filmezés meg az alkotás? Saját élményekből építkezel ez felkavaró?

Ez a félig fikció, félig igazság és a játék ezekkel nekem a szerelem, a művészet maga. Nyilván ez filmben és színházban relevánsabb, mert a kiállításnál még soha nem csináltam őszintébb munkát: ott nincs fikció, nulla hazugság. Mutatok valamit, amiről te alkothatsz véleményt. Én nem mondom, hogy ez a nyolc év jó volt vagy rossz: volt jó is, rossz is. Nem mondom azt, hogy a gyerekkorom ilyen vagy olyan volt. Nyilván egy abuzív, csóró gyerekkor egyértelműen nem jó, de közben meg mégis az, mert olyan élettapasztalatot szereztem, amit más nem. Szerencsére rengeteg hihetetlen történet van az életemben, és állandóan történnek újabbak.

Például arról az emberről, akiről szólt a kiállítás, tudtam, hogy nem lesz Magyarországon, nem fogja látni. Megtudtam, hogy hazajön. Tudtam, hogy addigra le lesz szedve. Erre vasárnap mondja a Főfotó tulaja, hogy leszakadt a plafon. Ilyen nincs, hogy leszakad a plafon, és a fiú pont meg tudja nézni, ha akarja. Ha egy filmben látnám, se hinném el.

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu

Szokták is mondani, hogy az élet kicsit több anyagot tud adni, mint a képzelet.

Igen könnyű ezekből meríteni. Bár van egy-két mű, amit adaptálnék, most azt érzem, hogy amíg van mit mondanom, amíg ez segíthet másoknak, és amíg ez az alkotótársaimnak is érdekes, addig ezekből dolgozunk. De van ebben is mozgás: a katonás darabban, a Megrág, kiköpben is Rujder Vivien már a főszereplő, nem én. Az eddigi munkáimban általában én voltam az, de itt nem rólam van mintázva a karakter. Izgalmas ezt kipróbálni. Mindannyian benne vagyunk, Zsombortól Vivin át. Annyi személyes sztori van benne, hogy nem lehet azt mondani, hogy ez a Lilla sztorija vagy Zsomboré. Viszont ha egy barátom megnézi, akkor fel fog ismerni engem és az exeimet, ahogy Zsombort és az ő exeit is fel fogják ismerni.

Szóval így néz ki a folyamat? Leültök, sztorizgattok, aztán van, ami bekerül, van, ami nem?

Nekem az a munkám egy része, hogy hónapokon át ülünk Zsomborral és beszélgetünk. Élveztem is, hogy a bagelezőben voltam egy próbanapot: paradicsomot szeleteltem, szendvicseket csináltam, csomagoltam, és szívecskéket rajzoltam. Felszabadító volt, mert tök fárasztó az agyaddal ennyit dolgozni, ki is égsz. Volt, hogy azt éreztem, hogy véget ért a rendezői karrierem nekem nincs ötletem, nem is akarom csinálni. Aztán meg paff: jött megint ötezer ötlet. Ez a szakma alapvetően bipoláris: vagy van munkád, vagy nincs munkád, nincs átmenet.

A környezetem érti ezt. Az édesanyám, aki a CBA-ban dolgozik, egész életében vendéglátózott, a kezével dolgozott, felfogja azt, hogy nincs egy forintom se, úgy, hogy közben dolgozok. Ülök Zsomborral, és kitalálok dolgokat.

Főleg a rendezés hihetetlenül nagy teher: minden rajtad van. Neked kell mindenkivel beszélned, neked kell átlátnod az egészet, te vagy az, aki összekötsz mindent, a látványtervezés elkészítésétől kezdve a jelmezen át a hangig.

Ez a legnehezebb rész? A kognitív munka, ami a fejedben zajlik?

Plusz, hogy mindezt lazán kezeljem. Ha belegondolok abba, hogy a Katonában az egyik legfiatalabb rendező vagyok, és hogy mekkora a felelősség, akkor nem tudok alkotni, nem tudok szabad lenni, nem tudom jól érezni magam. Ez egy játék. Fontos, hogy van egy végeredmény, de csak azért, hogy le tudjam zárni. Viszont az nem érdekel, hogy ki mit fog gondolni, hogy hányan nézik meg, hogy mit írnak a kritikák. Hívhatjuk munkának, művészetnek, hobbinak, játéknak. Teljesen mindegy.

Azért munka is. Említetted, hogy ebben azért könnyen ki lehet égni. Még huszonévesen is. Mi az, ami ezen túllendít? Kutya, barátok, borsófőzelék?

Pszichológus, pszichológus, pszichológus. Borsófőzelék.

Mohos Márton / 24.hu

A korábban említett francia riviérás projektnél mi a sztori?

Egy magyar pár elutazik Franciaországba, ahol megismerkednek egy osztrák lánnyal, ami nagy bonyodalmakat okoz az életükben, különböző helyzetekbe kerülnek így hárman. Xantus János Werther élete című filmje egy nagyon fontos inspiráció volt nekem. Ezt amúgy már sokszor láttuk, az Álmodozóktól kezdve, a Feleségem történetéig, de az Utas és holdvilág is hasonló.

Számomra az az érdekes ebben most, hogy új a dinamika: nem a férfinak kell választania a két nő között, és nem két férfi marakszik a nőért. Engem alapvetően nagyon érdekelnek a nők. Meg a férfiak is. Most éppen nem érdekelnek a férfiak annyira, mint a nők.

Ez amúgy látszik a kiállításon is: nagyon nőinek éreztem az egészet. Csomó olyan mondatod van, amiknél csak fogtam a fejem, hogy én is voltam így, vagy írtam nagyon hasonló dolgokat pár évvel ezelőtt. 

Közben tök érdekes, mert odajött egy fiú barátom, aki meg azt mondta, hogy most lépett ki egy nyolcéves kapcsolatból, és teljesen betalált neki is. Egy idősebb férfi elsírta magát. A kiállítás is női, az előadás is, meg majd a katonás darab is az lesz, de ezek nem feltétlenül női problémák. Egy férfi nem szenvedhet egy szakítás vagy egy nyolcéves kapcsolat után, mint a szar? A kiállítás, mondjuk, inkább ennek az emberi kapcsolat oldaláról szólt.

Nyilván a szerelem egy fontos alappillér, de mégsem egy szerelemről szól számomra, hanem életem legkülönlegesebb, legmegmagyarázhatatlanabb és legfurább emberi kapcsolatáról, ami soha nem fog elmúlni.

Amennyi rossz dolog történt, annál sokkal-sokkal több jó. A rossz dolgokkal együtt annyit tanultam ebből, annyit fejlődtem, és ő is, hogy ezt meg kellett koronázni, el kellett búcsúztatni, temetni. Ami nem azt jelenti, hogy nem gondolok rá minden nap. Szükségem volt erre a továbblépéshez: őszintén kirakom, kihányom mindezt, ez pedig számomra akkor is sokat jelentene, ha nem jöttek volna el a kiállításmegnyitóra, és nem nézte volna meg senki. Önmagában az, hogy segítsek, lehet egy cél, de nem elvárás. Nem szeretek arra gondolni, hogy mi lesz, miután készen van egy alkotás.

Csak bekattant, hogy ezt ilyen módon fel kell dolgoznod, vagy nézegetted a képeket, és alakult magától?

Egyedült ültem decemberben a lakásomban, és eszembe jutott az a mondat, hogy „nem vagy itt és nem is voltál”. Édesanyám a nagypapámat kivágta, kiégette, kisatírozta az összes családi képről, és arra gondoltam, hogy ezt fogom én is csinálni.

Innentől kezdve minden organikusan ment, minden kép elsőre sikerült. Kinyomtattam volna újra, de hiszek a hibaesztétikában: hiszek abban, hogy nincs olyan, hogy jó vagy rossz. Kit érdekel, ha hibázol – mégis, mi történhet? Szar lesz? Akkor szar volt.

Ez nem befolyásolja az énképemet, a képemet a művészetemről: semmit nem befolyásol. Nyilván ez a kapcsolat privát, nem véletlenül nem szerepel sehol a fiú neve. Nem róla szól, nem is hozzá, hanem magamhoz és emiatt másokhoz is. Az én döntésem, hogy kiadok egy ennyire személyes dolgot magamból, de a mi életünket nem adhatom ki, őt nem adhatom ki, nem is fogom. Nem fogok arról beszélni, hogy hogyan ért véget a kapcsolatunk, és hogy mennyire gyönyörű dolgokat éltünk át, mert ez a miénk. Az enyém is, és az övé is – de főleg a miénk.

Mi viselt meg leginkább?

Amíg dolgoztam rajta, az nagyon repetitív, meditatív dolog volt. Otthon ültem és csináltam, ha átjöttek emberek, beszélgettünk, akkor közben folytattam. Nem viselt meg az, hogy visszanézek tízezer képet, visszahallgatok videókat. Viszont amikor a kiállításmegnyitó végén ott ült mellettem egy barátom és megkérdezte, hogy „Lilla, hogy vagy?”, akkor megnéztem azt a sarkot, ahol van két közös képünk ezzel a fiúval. Ott egy 2016. januári fotó és egy 2021. júliusi fotó a Berlinaléról meg egy budaörsi fürdőszobából. Oda van írva, hogy én feladtam volna ezt a szánalmas szart azért, hogy neked gyereket szüljek. Ezt így is gondolom, és ez nagyon szomorú, de közben szép is.

Viszont én azt a mai napig tartom, hogyha azzal a fiúval becsúszott volna egy gyerek, ha összeházasodunk, akkor is művészetet csinálnék, de az életemnek semmi más célja nem lenne, csak a gyerekem és a családom.

Az a pillanat kicsit megrázott. Nyilván az is, hogy megtudtam, hogy leszakad a plafon. Ezek megrázó dolgok, de már megtanultam különböző helyzetekben irányítani az érzelmeimet. Ha kicsit szomorú vagyok valamitől, akkor nem leszek szomorú egész nap: meghallgatok pár zenét, sétálok még két kört és vége. Mert ha a démonjaid rád szállnak és átveszik az uralmat, akkor nem kelsz ki az ágyból fél évig, mint én nyáron. De ha ezeket megismered, és azt mondod a démonnak, hogy tessék, rombolj szét, akkor miért akarna jönni? Az lenne a lényege, hogy félelmetes legyen. Miért emésztene fel téged, ha azt mondod, hogy tessék, eméssz fel, én tudom, hogy ki fogok ebből jönni, és erősebb leszek? Ha élhetem úgy az életem, hogy ne utáljam magam és bizonyos korlátok között teljesen szabad legyek, akkor minek csináljam ezt az önszabotázst? Ezt persze könnyű mondani most már, hogy átmentem a világ legnagyobb szarain.

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu

Ha ezt valaki előadta volna nekem nyáron, kábé azt reagáltam volna, hogy kapja be. Huszonkét-három évig én sem tudtam ezeket csinálni, és az is lehet, hogy két hónap múlva megint nem tudom. Ha most elveszteném egy szerettemet, akkor azt gondolnám, hogy a világ rohadtul igazságtalan, haljon meg mindenki, és én is meg akarok halni. Vannak helyzetek, amik irányíthatóak, és vannak helyzetek, amik nem. Nagyon könnyen lehet úgy pofázni, hogy egyedül élsz a kutyáddal egy tök jó lakásban, nagyon jó barátaid vannak, azt dolgozod, amit akarsz, és ezért kapsz minimális pénzt. De ezt sokan meg tudják tenni, sokan el tudnak menni pszichológushoz, sokan mondhatják azt a szar melóra, hogy nem akarom megcsinálni, és lesz másik.

Mindenki belegondolhat, hogy amúgy mi a legrosszabb, ami megtörténhet. Oké, szakítasz a pasiddal, rettenetesen szarul leszel. De aztán kijössz belőle. Ráírok egy fiúra, akit megdugnék, hogy »mit csinálsz ma este?«, és mondjuk nem ír vissza. Akkor mi van? Akkor nem kúrtam ma este.

Erről jutott eszembe, hogy van a kiállításodon egy visszatérő mondat, felirat: „Csak akkor van szex, ha ő akarja”. Ezt én alapvetően egy női élménynek éreztem, egy konstrukciónak, amit nem sikerült felülírni. A szexet a fiúknak kell akarni. Szerinted ez miért maradt így, miért vannak ezek a beidegződések?

Ez egy toposz gyakorlatilag: ha egy férfinak feláll, azt nem tudja kontrollálni. Mit nem tudsz kontrollálni? Ha feláll, akkor menj el a vécére, és verd ki. De a kiállításra reflektálva, köztünk nem konkrétan így nézett ki ez a dinamika. Nyilván egy párkapcsolatban nem feltétlen egyszerre akarjátok. Van, hogy te akarod vagy te akarod jobban, és van, hogy a másik: ez természetes. Biztos volt olyan, hogy én akartam és ő nem, de az a felosztás, az az attitűd általános, amit te is mondasz, és ez nagyon szomorú.

Nagyon fiatal lányokban is sok olyan berögződés van, ami számomra meglepő. Meglepő, hogy még mindig itt tartunk.

Konkrétan van olyan ismerősöm, akinek még nem volt orgazmusa. Rengeteg ilyen lányt ismerek, én is egy ilyen lány voltam huszonegy éves koromig. Ennek a lány ismerősömnek az anyukája azt mondta, hogy neki se volt még. Most van a váltás. Mikor te meg én leszünk anyukák, akkor mást fogunk továbbadni és kérdezni fogunk a gyerekünktől. De ma még abban nő fel mindenki, hogy ami anya és apa között van, meg ami a nagyszüleid között van, az a szeretet, az a szerelem nem tudunk róla többet. Ráadásul lehet egy csomó transzgenerációs traumád, ami tovább nehezíti a dolgokat.

A szüleink generációjában is van olyan, aki nyíltabban beszél a szexről, de nyilván nem ez az általános.

A debreceni cigánytelepről meg a zuglói panelből nem fogsz szexuális nevelést kapni. Én is ismerek olyan embereket, akik mondjuk kaptak egy különlegesen jó képet az anyjuktól. Viszont az én anyám sem azért nem mondta el nekem ezeket a dolgokat, mert nem akarta, hanem mert nem tudta.

Szerinted mit lehet ezzel kezdeni? Mit tehet a mi generációnk ezzel az örökséggel, hogyan lehet felülírni?

Beszélgetni kell. Csak beszélgetéssel és edukációval írható felül. A Tudás Hatalom című videót Farkas Franciska roma gyerekekkel készítette, Rév Marcell vette fel. Ott hangzik el, hogy „ha választanod kell az olvasás és evés között, válaszd az olvasást, és megszűnik az éhezés”. Csodálatos, és ahhoz képest, hogy milyen fontos, nagyon kevesen látták. Miről szól az edukáció? A beszélgetésről, arról, hogy fejlesztjük egymást, ez egy vice versa játék.

Igen, ezt a skizoid helyzetet fel kell számolni. Maximálisan tabusítva vannak ezek a témák, és közben meg ömlik a pornó mindenhonnan.

Meg a Tezenis reklám. De ez Magyarország. Egy olyan országban élünk, ahol politikusok Brüsszelben, a melegbuliban, beekizve, covid alatt dughatnak. Ahol Győr polgármestere egy jachton prostituáltakkal szexel. És akkor én ne beszéljek a szexről? Pedig erről kell beszélni. Mindenki életének része: olyan dolog, mint az, hogy iszom egy almafröccsöt, vagy eszem valamit. Aki nem csinálja, az gondolkodik rajta, akar vagy sem. Mégis, ha erről beszélek valahol hangosan, akkor bámulnak rám az emberek. Közben ott van a pornó, meg a hamis társadalmi konstrukciók és mindez együtt azt okozza, hogyha egy lány csiklóvibrátorral tud elmenni, akkor a fiú rosszul érzi magát. És a megoldás meg az, hogy akkor nem lesz orgazmusom – végülis úgy is jó. És ez nagyon nagy tévedés és rossz irány.

Ha választhatok aközül, hogy szexuálisan felnyissam az embereket és beszélgetést kezdeményezzek, vagy hogy arról meséljek, ki a jó színész, vagy melyik könyv miről szól, akkor én az elsőt fogom választani. Meguntam azt, hogy újra és újra arról beszélek, hogy milyen volt Szacsvay Lászlóval együtt dolgozni, meg mekkora tragédia volt, ami az SZFE-vel történt. Ezerszer elmondta ezer ember. Unom magamat, unom ezt az egészet.

Ne azért akarjon velem valaki beszélgetni, mert én vagyok Kizlinger Lilla, az Ezüst Medve-díjas színésznő, aki a Freeszfe-re járt. Ez nem én vagyok, ez nem az én identitásom. Most elkezdhetném egy intellektuális szarba csomagolni Bataille filozófiáját is, de miért ne fogalmaznék érthetően? A BDSM nem csak az, hogy kikötözik egymást emberek: lehet egy szellemi dolog. Itt van a csodálatos, francia filozófus Bataille, elképesztően mocskos és perverz, amit ír, de nem ez a lényeg. Igenis létezik az, a darabban is van ez a mondat, hogy „intellektuálisan benedvesedtem”.

Mi szexi egy emberben? A tehetsége, az esze. De azt látjuk a filmekben, hogy a legokosabb, legaranyosabb fiú azért van a lánnyal, mert gyönyörű. Minden mellet úgy mutatunk meg, hogy az gyönyörű szép legyen.

Én szégyelltem a melleimet nagyon sokáig, mert azt hittem, hogy mindenkié úgy néz ki, ahogyan látjuk egy filmben: kerek mell, pici mellbimbó. És arra gondoltam, hogy az enyém nem normális, meg kell műteni. Hála a Jóistennek, hogy nem tettük. Mindenkinek striája van a növéstől – csak a vásznon meg a pornóban nincs stria.

De az Instagram se jobb. Mit tesz Kylie Jenner millió kislánnyal? Nem az a lényeg, hogy egy plasztikai sebész munkája a csaj, hanem a társadalmi felelősségvállalás. Ehhez képest Miley Cyrus tényleg egy true arc. Kiskoromban mindenem Hannah Montana-s volt, a táskám, az éneklő barbie-m, folyamatosan Hannah Montanát néztem, rengeteg Miley-dalt hallgatok, minden sorával tudok menni. Rengeteget segít nekem úgy, hogy nem is ismerem.

Miley Cyruson kívül milyen zenéket hallgatsz? Az írás folyamatában mi inspirál?

Számomra a legfőbb inspiráció a világ, az emberek, meg a beszélgetések. Persze a zenék is, nagyon szeretem a popzenét, amiért kapok is intellektuális körökben, még akár közelebbi ismerőseimtől is. „Te komolyan ezt hallgatod?” És igen, hallgatok popzenét, de hallgatok nagyon elborult kísérleti zenét is. Beyoncénak a Survivor című dalát, ha nem hallgattam meg két héten keresztül minden nap tizenötször, amikor keresztülmentem életem legdurvább szakításán, akkor egyszer se. És ezek visznek tovább, hogy tudjak alkotni, tudjak minél őszintébb lenni. Mindenben, mert mindennek az őszinteség a kulcsa. A művészetben, a szexben, a politikában. Engem miért érdekeljen az, hogy ki hány emberrel és hogyan szexel, hogyha ettől lesz jófej másokkal, ettől lesz felszabadult? Amíg nem árt vele senkinek, addig hajrá! Berlinben például van kultúrája a szexpozitivitásnak. Magyarországon nincs.

A kiállításban szerintem ez a nyersesség, őszinteség megvalósult. Tervezel hasonló projektet?

Én most azt érzem, hogy bármit meg tudok csinálni. Amellett, hogy senki vagyok, minden is lehetek. Most lesz júliusban egy kiállításom Bécsben, címe még nincs. Lényegében azokat a pontokat fotózzuk, amiket szégyelltem a testemben és undorítónak tartottam, mindezt egyáltalán nem szexi, hanem realisztikus, csupasz módon. Egy osztrák fotós barátommal dolgozunk együtt. A striákon át a lyukas fogamon keresztül, amit mindig újra kell tömni, a sebes kezemig.

Tépkedem a kezemről a bőrt, és nagyon sok ember mondta már, hogy undorítóan néz ki, ráadásul ekcémás is. De így néz ki egy ember. Kinézhetek úgy is, hogy én vagyok a legszebb lány a földön, de minek hazudjak?

Akkor a kiállításnak társadalomjobbító oldala is van? Normalizáljuk azt, hogy a valóságot mutassuk magunkból?

Alapvetően, amit kiadok, lehet személyes, de célom az, hogy a társadalmi működéseket segítsem, formáljam. Mi művészként legalább annyira szerves részei vagyunk a társadalomnak, és legalább annyira befolyásoljuk az emberek gondolkodását, mint a politikusok. A kiállítás után volt olyan, aki odajött hozzám, hogy neki ez a „bor és nyugtató” téma teljesen betalált, mert volt egy olyan toxikus kapcsolata, amiben minden reggelt egy Xanaxszal kellett indítania, nem tudta máshogy túlélni. Fontos, hogy ilyenekről beszélhessünk. Mert a gyógyulás nekem is ott kezdődött, hogy elkezdtem beszélni olyan dolgokról, amikről korábban hazudtam magamnak, és emiatt másoknak is.

Mohos Márton / 24.hu

Ajánlott videó

Olvasói sztorik