Nincs még egy rendező, akit olyan kitartóan érdekelnének a lányszobák, mint Sofia Coppolát. A párkány az Öngyilkos szüzek szobájában, rajta parfümös üvegcsékkel, madármintás legyezővel és feszülettel, vagy Mária Antónia királyné budoárja, a nevezetes, ott felejtett Converse tornacipővel – ezek a Coppola-filmek legemlékezetesebb képei. Nem számít, hogy a rendező már ötven fölött jár, és rég kilépett híres apja, Francis Ford Coppola árnyékából.
Vagyis szinte törvényszerű volt, hogy Coppola eljusson Priscilla Presley-hez. Közhely, hogy a hírességek napjainkban hasonló szerepet töltenek be, mint a történelmi korok uralkodói, ezért a Priscilla szorosan kapcsolódik a rendező eddigi legambiciózusabb filmjéhez, a Marie Antoinette-hez.
Ezek a hősnők az egyszerű emberek világától messze, fényes elszigeteltségben töltik mindennapjaikat, legfőbb funkciójuk pedig, hogy láthatóak legyenek. Rajonghatunk értük, vagy gyűlölhetjük őket, de mindig kivetítünk rájuk valamit a saját érzéseinkből. Na, és nekik milyen érzés? Mi van a kastély falain belül? Ez érdekli Sofia Coppolát. Hogyan zárult aranyozott kalitkaként Elvis birtoka, Graceland az énekes fiatal feleségére?
Amikor a Priscilla hősnője először betette a lábát Gracelandbe, még Priscilla Beaulieu-nek hívták. 1962 nyarán látogatta meg az énekest, akiért a fél világgal együtt rajongott. Csakhogy ő személyesen is ismerte. Három évvel korábban, egy német katonai bázison találkoztak, ahol Elvis katonai szolgálatát töltötte, megszelídítendő rosszfiús imázsát, Priscilla pedig apja, a légierő tisztje miatt költözött oda. Bimbózó románcukat az énekes hazatérése szakította félbe, így a következő években Priscilla nem tehetett mást, mint hogy jobbára válasz nélkül maradó szerelmeslevelekben biztosította Elvist hűségéről.
A Priscilla kettejük kapcsolatának története megismerkedésüktől addig a pontig, amíg a hősnő 1972-ben elhagyja a férjét. Ez a kapcsolat Coppola értelmezésében a kezdetektől egyenlőtlen és bántalmazó jellegű. Elvis szabja meg, mikor hajlandó fogadni Priscillát. Előírja, hogyan nézzen ki – ruhát választ neki és átfesteti a haját –, a legfájóbb sebet viszont azzal ejti a fiatal lányon, hogy évekig nem hajlandó lefeküdni vele, és értésére adja, hogy nászukat csak az általa meghatározott időpontban hálhatják majd el.
Ez a részlet éppen úgy a Marie Antoinette hasonló cselekményszálát idézi – bár Elvis lényegesen vonzóbb férfi, mint a nyámnyila XVI. Lajos –, mint az a hétköznapi rutin, hogy a híres férjet rendszeresen körbeugrálja a sleppje, míg a feleség évekig a szüleit sem látja.
Coppola Priscilla Presley 1985-ben megjelent memoárját dolgozta fel, de biztosak vagyunk benne, hogy a Priscilla megnézése után is érdemes elolvasni az eredeti könyvet. A rendező ugyanis, bár sok mindent megmutat, semmit nem magyaráz meg a két ember furcsa szerelméből. Elbeszélésmódjával alkalmazkodik a hősnő gracelandi mindennapjait eluraló ürességhez, ami ebben a filmben azt jelenti, hogy tartózkodik az érzelmi motivációk feltárásától, sőt a kapcsolat fordulópontjait sem hangsúlyozza.
Együttérzése Priscilláé, így azt jobban megértjük, őt hogyan ejtette rabul Elvis Presley, arról viszont még kettejük közös jelenetei, a nő reakciói alapján sem kaphatunk képet, mit akarhatott Elvis Priscillától. Mire kellett neki ez a kedves, törékeny kismadár? Bárkit megkaphatott, miért Priscillát vette maga mellé? Mindössze uralkodni vágyott valakin?
Miközben Baz Luhrmann 2022-es Elvise, nagyrészt Austin Butler színészi átlényegülésének köszönhetően, képes volt megmutatni valamit az énekes különleges vonzerejéből, addig a Priscilla az alkotói koncepciónak megfelelően olyan kevés teret hagy Elvisnek, hogy nem értjük meg, mitől különleges ez a pojáca. Az Eufória tiniszerepét maga mögött hagyó Jacob Elordi is karizmatikus figura, de merőben más alkatú, mint az énekes, és feladata is inkább az Elvis-imázs eljátszása, mint Elvis Presley-é. Jobban hasonlít a számolatlan Elvis-imitátor egyikére, mint az énekesre.
Ami ennél komolyabb probléma, hogy Cailee Spaeny, aki eddig jobbára szintén sorozatokból lehetett ismerős – fontos szerepe volt az Easttowni rejtélyekben –, lényegében ugyancsak távol marad tőlünk Priscillaként. Talán igazságtalan, hogy a filmet ilyen sokszor hasonlítjuk a Marie Antoinette-hez, de ez a történet mintha azt tükrözné, leszámítva, hogy Kirsten Dunst tekintetéből kiolvasható volt a versailles-i udvarba érkező osztrák királylány minden reménye, öröme, szorongása és csalódása. Coppola ott sem magyarázta el, milyen érzelmek munkálnak a hősnőjében, mert elég volt róla egy arcközeli, hogy megértsük.
Az a pasztelles visszafogottság, csendes minimalizmus, amely Coppola néhány korábbi filmjében, például az önéletrajzi ihletésű Made in Hollywoodban figyelemre méltó művészi minőséggé formálódott, most vészesen közel esik az unalmas semmitmondáshoz. Coppola jobb ízlésű és szenvedélyesebb rendező annál, hogy bármikor is semmitmondóvá váljon, de a Priscilla esetében ezt a veszélyt fenyegetőbbnek érezzük.
A film nem dönti le Elvis Presley szobrát – egyrészt, mert azt már jó néhányan igyekeztek ledönteni, másrészt azért, mert Coppolának Elvis inkább csak szerepet jelent, egy férfitípus modelljét és egy párkapcsolati dráma kirakatbábuját. Ugyanakkor Priscilla Presley-ről sem tudunk meg semmi olyasmit, amit a rendező korábbi, erősebb filmjeinek hősnőportréi ne mutattak volna meg.
Akit viszont megbabonáztak Sofia Coppola lányszobái, annak a Priscilla Gracelandjébe is be kell pillantania. Szerencsénk van, hogy ezt a gyönyörű babaházat kívülről nézhetjük, és nem kell beköltöznünk.
Priscilla (2023), 113 perc. 24.hu: 7/10.
