Kultúra

Emma Stone-t még sosem láthattuk ennyire ellenszenvesnek és szánnivalónak

SHOWTIME
SHOWTIME
Rég láthattunk ennyire megosztó és merész sorozatot, mint a Nathan Fielder és Benny Safdie összefogásával készült The Curse. A sorozat kíméletlen és metsző társadalmi szatíra, meg egy csomó minden más is egyszerre. És ilyen kellemetlenül az eredeti The Office óta nem éreztük magunkat sorozattól.

Az átok. Ez lenne a magyar címe ennek a sorozatnak, ha a SkyShowtime policyje nem ragaszkodna az angol eredeti címekhez. Tény és való, hogy Nathan Fielder és Benny Safdie sorozatában központi szerepe van annak, hogy egy kislány (viccből vagy komolyan, ezt a nézőre bízzák) megátkozza az egyik főhőst, akivel aztán olyan események történnek, hogy hinni kezd az átokban. De ez csak egy rétege a cselekménynek, mert képtelenség egy mondatban összefoglalni, hogy miről szól, és még annál is nehezebb dolgunk van, ha a műfaját szeretnénk meghatározni, nem beszélve arról, hogy még arra a kérdésre se könnyű választ adni, hogy jó ez a sorozat vagy sem.

Ebből már látható, hogy nem mindennapi élményt jelent a Curse, és az ilyen vállalkozások általában azzal járnak, hogy élesen megosztják a közönséget. Nincs ez másként ebben az esetben sem: az IMDB-n gyakorlatilag kétféle komment olvasható a sorozatról: írójuk vagy panaszkodik, amiért a sorozat lassú, unalmas, kellemetlen (cringe) érzéseket kelt a nézőben, a főhősök pedig ellenszenvesek és nagyképűek, vagy pedig amellett érvel, hogy de hát pont ezek miatt jó a sorozat.

Nathan Fielder eddig komikusként volt ismert, A próba című sorozata az HBO Maxon is látható, melyben a filmes fikció és a valóság határainak kérdését feszegeti, és amely ugyancsak ellenállt minden kategorizálási kísérletnek, hiszen papíron reality volt, de valójában zavarbaejtő módon mutatta be a dokumentumfilmek és a realityk etikai problémáit. Most először dolgozik együtt Benny Safdie-vel, akit a nézők leginkább az Oppenheimer Teller Edéjeként ismerhetnek, pedig ő rendezőként is jól fogadott thriller filmeket készített a bátyjával, Josh-sal közösen, legutóbb az Adam Sandler új arcát megmutató Csiszolatlan gyémántokat (Uncut Gems). Azóta kiderült, az volt a Safdie fivérek utolsó közös filmje, mindketten saját útjukon mennek tovább, a Curse-ben Josh nem is vett részt.

Fielder és Safdie kettőse már garancia lehetett arra, hogy valami formabontó fog születni, és amikor sikerült megnyerniük a projekthez nemzedéke egyik legelismertebb színésznőjét, Emma Stone-t, akkor végképp megnőtt az érdeklődés. Mellette Nathan Fielder is bemutatkozik színészként, hiszen ő játssza Asher Siegelt, a Stone által alakított Whitney férjét: a házaspár olcsón vásárol fel telkeket a szegényebb negyedben, ahová energiatakarékos épületeket, úgynevezett passzív házakat épít, egyedi dizájnnal, de emellett realitytévés karrierre ácsingóznak, a HGTV-n indítanának házfelújítós sorozatot, melynek Asher gyerekkori barátja, Doug (Safdie) lenne a producere. Asher és Whitney leforgatják vele a pilot epizódot, és reménykednek, hogy megnyeri a csatorna tetszését, ám közben folyamatosan morális/etikai dilemmákkal kell megküzdeniük, mellesleg a kapcsolatuk szilárdságát is kikezdik az események.

Így lehetne összefoglalni a Curse-t, de ezzel még alig mondunk valamit. Vélhetően Fielder és Safdie is menet közben találták ki, mit is szeretnének pontosan, hiszen eredetileg félórás epizódokból álló vígjátéksorozatot terveztek, de végül egy órás részek lettek belőle, és a komédia mellett megjelent a dráma is a meghatározásban. Csakhogy még ez is kevés: a Curse ugyanis magasról tesz a zsánerekre és skatulyákra, sőt, arra is, hogyan formálta át a nézői elvárásokat a streamingkorszak. Pont az ellentéte ugyanis a legtöbb mai sikersorozatnak: nyoma sincs feszes ritmusnak, állandó vágásoknak, pörgős cselekménynek, rövid snitteknek, szuperéles felvételeknek, éppen ezért az ilyesmin szocializálódott nézők többsége értetlenül áll a sorozat előtt.

És akkor még nem beszéltünk a cringe-ről, mely a leggyakoribb kifejezés a sorozatról szóló kritikákban. Fielder és Safdie humora ugyanis elsősorban arra fut ki, hogy mi, nézők érezzük kellemetlenül magunkat a szereplők helyett, olyan kínos szituációkba helyezik őket folyamatosan. Egyértelmű rokon ebből a szempontból az Office, méghozzá a brit eredeti. Sőt, Asher konkrétan emlékeztet is a Ricky Gervais alakította David Brentre, hiszen ő is meg van róla győződve, hogy nagyon jó humora van, miközben ezt rajta kívül senki sem gondolja így. Még az is ismerős lehet, hogy a beállítások gyakran dokumentumfilmeket idéznek – noha innen hiányzik az áldokumentumfilmes keret –, mintha a szereplők nem tudnák, hogy veszik őket: fa mögül vagy az ablakon át kukucskál be a kamera (hasonló megoldásokat láthattunk az Utódlásban is), de ez csak egy eszköz a sok közül a néző elbizonytalanítására.

Ha van fő fegyvere a Curse-nek, akkor alighanem az, hogy hosszan engedik az olyan jeleneteket, amiket a sorozatok és filmek 99 százalékában már rég lekevertek volna, hiszen az üzenet átment, itt viszont még percekig benne maradunk rém kellemetlen szituációkban, és alighanem ez az, ami eltántorít sokakat. Az sem könnyíti meg a dolgunkat, hogy tényleg borzasztó ellenszenvesek a főszereplők: a Siegel házaspár mintapéldánya a privilegizált, magáról rendkívül sokat gondoló, folyamatosan magasabbrendű szempontokra hivatkozó, a jómódú felső-középosztály körében divatos eszméket valló amerikai hipokratáknak, akik a fehér bűntudatukat enyhítendő segíteni próbálnak a rászorulóknak, miközben valójában több kárt okoznak, mint hasznot (vagy annyira próbálnak nem rasszistának tűnni, hogy pont az ellenkezőjét érik el és így tovább). Sőt, Siegelék számára mindez valójában csak eszköz, hogy képernyőre kerülhessenek, és ennek érdekében idővel könnyedén átlépnek az etikai aggályaikon is. Rögtön az első részben megtudhatjuk, hogy Whitney szülei abból gazdagodtak meg, hogy hírhedten kíméletlen ingatlanfejlesztők, akik emberek tömegeit lakoltatják ki, ha kell, míg a Whitney által tervezett „ökotudatos” házak tükröződős dizájnja sem eredeti.

Gyilkos társadalmi szatíra tehát a Curse, amely azonban nem áll meg itt, hiszen megkapja a magáét a HGTV is, mely az utóbbi évtizedben elképesztően sikeres lett a házfelújítós, lakásátrendezős realityjeivel. Ezekkel kapcsolatban azonban számos visszásságra is fény derült, hiszen a tévében látott álomotthonok a valóságban a legtöbb esetben nem is léteznek, miközben a house flippingnek nevezett házátalakítások gyorsítják a dzsentrifikációt, felhajtják a lakbéreket, a szegényebb bérlők pedig ki is szorulnak ezekből a negyedekből. Ez mind hajszálpontosan megjelenik a Curse-ben, amely azonban párkapcsolati drámaként is működik, a morálisan romlott Doug jóvoltából pedig valamiféle sötét tónust is kap a sorozat – kár, hogy az ő sztorija jóval lassabban bontakozik ki, mint Siegeléké, ezért az első részekben gyakran a háttérbe is szorul, pedig a kilencvenes évekből itt ragadt slacker figurájában jóval több rejlik.

SHOWTIME

A sorozat ezért elsősorban Stone és Fielder jutalomjátéka: előbbi ritkán látható ennyire idegesítő és ellenszenves, de valahol mégis szánnivaló szerepben. Whitney ugyanis nagyon pontosan megrajzolt karakter, akivel néha együtt is tudunk érezni, máskor viszont a pokolba kívánjuk a felszínes negédességbe csomagolt erőszakosságával együtt. Az igazi vígjátéki momentumokat viszont Fieldernek köszönhetjük: Asher az egyik legszerencsétlenebb, legirritálóbb sorozathős, akihez mostanában szerencsénk lehetett, hol szimplán csetlik-botlik, hol a saját gyarlósága keveri bajba, máskor megdöbbentően arrogáns – és mégis nézzük, mert muszáj.

Ki kell még emelni John Medeski és az Oneohtrix Point Never művésznéven hírnevet szerző kísérleti elektronikus zenész, Daniel Lopatin baljós és sejtelmes filmzenéjét, mely néha horror feelinget kölcsönöz a sorozatnak, no meg a Breaking Bad/Better Call Saul által már megénekelt új-mexikói tájat (a sorozat egy valóban létező kisvárosban, Españolában játszódik). Számos latino és indián színész is látható a sorozatban az egyéb kitűnő mellékszereplők mellett, akiknek a legnagyobb dicsérete, hogy sokszor tényleg elhisszük, csak egy random arc keveredett a kamera elé az utcáról, nem pedig színészekről van szó.

Ha tehát valaki sima szórakoztatást vár a Curse-től egy fárasztó munkanap után, majdnem biztosan csalódni fog, hiszen nem ezt nyújtja. A sorozat valóban nem könnyű néznivaló, és nehéz elképzelni, hogy valaki mondjuk egy hétvége alatt ledarálná az egészet. Sőt, néha még ha vevők vagyunk Fielder és Safdie humorára, akkor is lehetnek kifogásaink: például Siegeléket már-már karikatúraszerűen hülyének állítják be, vagy a kelleténél többet tudunk Asher mikropéniszéről és így tovább, de félreértés ne essék, a Curse az utóbbi idők egyik legegyénibb és -bátrabb próbálkozása. Miközben a számos problémával küzdö streamingipar a biztonsági játék felé mozdult el az elmúlt években, és a kevés formabontó, tényleg újnak ható sorozat többsége is véget ért mostanra, nagy szükség volt egy ilyen besorolhatatlan hülyeségre, mint a The Curse.

The Curse, 10 rész (ebből 5 látható magyarul, az évad második fele februárban érkezik majd), 2023, SkyShowtime. 24.hu: 8,5/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik