Eilean Mór egy apró lakatlan sziget Skóciától északnyugatra, a Flannan-szigetek részeként, rajta egy 23 méter magas világítótoronnyal. A közeli szigetek lakói átjártak ide birkáikat legeltetni, de sohasem éjszakáztak a földdarabon az állítólag ott lakozó gonosz szellemek miatt – írja a Múlt-kor.hu.
1900. december 26-án James Harvey kapitány a világítótorony háromfős személyzetének egyik váltását, Joseph Moore-t szállította, de a szigeten senki nem fogadta őket. Moore partra evezett, felment a toronyhoz, ahol rögtön látszott, hogy valami nincs rendben. Az ajtó nyitva volt, három vízhatlan kabátból kettő hiányzott, a konyhaként és étkezőként szolgáló helyiségben az asztalon félig megevett ételt és egy felborított széket talált. A konyhai óra pedig megállt.
Rejtélyes bejegyzések a naplóban
Néhány nappal később Robert Muirhead, az Északi Világítótorony Bizottság egyik felügyelője érkezett a szigetre kivizsgálni az esetet. A tornyot átvizsgálva ő sem jutott előrébb, az állomás naplója azonban érdekes részleteket rejtett. December 12-én Thomas Marshall, a másodsegéd „súlyos szelekről” írt, „amelyekhez hasonlót korábban nem láttam húsz év alatt”. Leírta, hogy a főőr, James Ducat újabban „nagyon csendes”, és a harmadik segéd, Donald McArthur sokat sírt.
Utóbbi rendkívül meglepő volt, hiszen McArthurt tapasztalt tengerésznek ismerték, Skócia-szerte híres volt kemény modoráról, és hirtelen haragú, verekedős természetéről. Miért fakadna sírva egy vihar miatt?
A vihar másnap is tombolt, mindhárom férfi imádkozott, ami ugyancsak furcsa, hiszen 45 méterrel a tenger szintje felett, az újépítésű, stabil épületben teljes biztonságban voltak. Ennél is különösebb, hogy a környékbeli állomások nem számoltak be semmiféle viharról december 12-étől 14-éig, az ő feljegyzéseik szerint az idő nyugodt volt, és csupán december 17-én kezdett viharossá válni. Az Eilean Mór-i világítótorony naplójába az utolsó bejegyzést december 15-én írták: „Vihar véget ért, tenger nyugodt. Isten mindenek felett van”.
Sok a megválaszolatlan kérdés
Az egyetlen megmaradt vízhatlan kabát is kérdéseket vetett fel, a kegyetlenül hideg télben hogyan mehetett ki a toronyból bárki is enélkül? És miért hagyták el mind a hárman egyszerre a világítótornyot, amikor ezt kimondottan tiltotta a szabályzat? A kikötőben Muirhead szerteszét heverő köteleket talált, amelyeknek a helye a szabály szerint egy dobozban volt 20 méter magasan egy rakodódarun.
Lehetséges, hogy a dobozt letaszította a szél, az őrök pedig ezeket próbálták összeszedni, amikor egy hirtelen jött hullám elmosta őket? Ez volt az első és legvalószínűbbnek tűnő magyarázat, így Muirhead ezt írta a jelentésébe. Csakhogy a bizottságot nem győzte meg. Ha a férfiakat elvitte egy hullám, miért nem mosta később partra a holttesteiket? Miért hagyta el egyikőjük a világítótornyot kabátja nélkül, decemberben a Külső-Hebridákon? Hogyan lehetséges, hogy három tapasztalt világítótorony-őrt így meg tud lepni egy hullám?
És főként: miféle vihar vagy hullám, amikor minden beszámoló egyöntetűen állította, hogy nyugodt volt az időjárás? A 30 kilométerre fekvő Lewis-szigeti világítótoronyból például végig látszott az Eilean Mór-i, amelyet rossz idő esetén azonnal eltakar a köd. Megnyugtató válasz híján vadabbnál vadabb elméletek születtek – voltak, akik kalózokra vagy idegen katonákra gyanakodtak, míg mások földönkívülieket sejtettek a háttérben. A teljes igazságot valószínűleg soha nem fogjuk megismerni.
