Bűntudat, a bűnbánat, bár Isten drága ajándéka, mégis mi magunk is tudatosan kell törekedjünk arra, hogy önmagunkkal szembenézve, saját hibáinkat, gyengeségeinket, bűneinket számba véve, pillanatnyi helyzetünket felmérjük! A keresztény ember, még ha Júdás bűne nyomná a lelkét, nem kétségbeesik, hanem a Megváltójához siet, sebzettségében Krisztushoz kiált, gyógyulást keres! (…) Az Egyház a bűnt elítéli, de a bűnét megbánó bűnöst irgalmas szeretettel fogadja, akárcsak egy édesanya az ő síró gyermekét! Miért hurcolod magaddal azokat a terheket, melyek lenyomnak, lehúznak? Egy gennyes fog megölhet, egy halálos bűn testedet, lelkedet szétmarja, megbetegít, kárhozatba taszít! (…) A többi paptestvéremmel együtt én is hívom, szeretettel várom azokat, akik őszintén szeretnének szembenézni önmagukkal!
(Böjte Csaba homíliája a Dévai Szent Ferenc Alapítvány honlapján)
Azért zavaros és diffúz a történet megítélése, mert nem egy történet van, hanem több, egymásba gabalyodva.
Van egyrészt az a történet Böjte Csabáról, hogy ő egy jámbor árvamentő szerzetes Székelyföldről, aki a kilencvenes évek elején a román hatóságokkal szegült szembe, hogy gondoskodhasson az éhező és hajléktalan gyerekekről. Erről a történetről azt kell tudni, hogy igaz. Ami azt jelenti,
Csakhogy itt egyrészt a történetnek nincs vége, másrészt: többnyire nem a dévai szerzetes valós személyéről esik szó a közbeszédben, és még kevésbé az áldozatokról. A Böjte-botrány, sajnos, politikai ügy. És – bár rendkívül károsnak tartom, hogy ismét a pártpolitika szintjén értelmeződik egy gyermekbántalmazási botrány, ezzel az aspektussal is foglalkozni kell, mert a valósághoz tartozik; de aztán fontos elgondolkozni (az eddig rendelkezésünkre álló adatok alapján) a lényegen: mi történt valójában, és mi abban Böjte felelőssége.
Nézzük előbb a politikai szálat.
A papceleb mint kétarcú szimbólum
Van tehát egy másik igaz történet is, ami az ügy értelmezését nagyban befolyásolja: Böjte a NER kabalamacija, és ekképp is működik. Elég meghökkentő, hogy a Válasz Online-nak adott interjúban Stumpf András kérdésére tagadni próbálta ezt. Nos, akinek szemernyi kétsége volna, hogy Böjte pártpolitikai értelemben rég nem szűz, idézze fel, hogy Orbán hatalomra kerülése óta hány fideszes rendezvényen szerepel biodíszletként, vagy vessen egy pillantást ide: így kampányolt a legutóbbi választások előtt a kormánypárt jelöltje mellett. A nemzeti-konzervatív szemléletű, ízes beszédű, góbés humorú székely szerzetes elsőrangú papceleb, és mára nagyobb NER-zászlóshajóvá vált, mint Tóth Gabi, Ákos, Kis Grófo és Nagy Feró együttvéve.
És nem lehetsz úgy a NER kabalaállata, hogy ne légy egyúttal mélyen megvetett az ellenzéki tábor szemében; ezt a szabályt is tudni kell.
Ennek megfelelően a ballib átlagvulgár már azelőtt pedofil gazembernek és a sátán papjának könyvelte el Böjtét, hogy a botrány kirobbant volna. Most meg aztán diadalt ül az ellenzéki közvélemény. Hát persze, hiszen Böjte a kormányellenes oldal számára is szimbólum, ekképpen több (vagy, ha úgy nézzük, kevesebb) önmagánál. Ő a pénzen vett barát, a vérnősző és ájtatos pap archetípusa, aki most, íme, lebukott, a Fidesz pedig próbálja tisztára mosni.
A diskurzus e szintjét mutatta be Szabó Tímea és Rétvári Bence egy gyomorforgató politikai kuplé keretében a Parlamentben, napirend előtt. Szabó a gyűlölettől reszketve kéri számon a magyar kormányon, hogy mi történik a romániai árvaházakban, hangsúlyozva az ügy részleteit, míg a mögötte levő padban Kunhalmi Ágnes teátrálisan ájuldozik a kamerának. Szabó végül – bemutatva, hogy lehet emberi tragédiákból olcsó politikai reklámot csinálni – oda konkludál, hogy az ő pártja bezzeg milyen sokat tesz a gyermekvédelemért. Rétvári sem marad adósa, az Országgyűlés történetének legsötétebb felszólalásaként aposztrofálja az elhangzottakat (ami azért árulkodik némi tájékozatlanságról a magyar törvényhozás történetét illetően), majd megtartja Böjte szentté avatási beszédét, amiben egy szó sem esik a botrányokról és a visszásságokról; végül arról értekezik, hová süllyedt a magyar baloldal.
A derűs, optimista tudatlanság
A Böjte Csaba vezette Szent Ferenc Alapítvány ma már óriási méretű gyermekvédelmi hálózat: csak bentlakásos otthonukból huszonhárom működik Romániában, a határ menti Kisiratostól az anyaországtól legmesszebb eső Kovásznáig. Ezen kívül harmincegy iskolát és tizenkilenc napközi otthont visz az alapítvány, a felsorolt intézmények mindegyike Böjte felügyelete alá tartozik.
Később a szovátai gyermekotthon több volt lakója beszélt újságíróknak arról, hogy egy férfi és egy nő részéről bántalmazásoknak voltak kitéve, és az áldozatok egyike, Máthé-Bogár Mónika az arcát és nevét is vállalva elmondta, hogy a férfi nevelő többször megerőszakolta. Ebben az ügyben e cikk megírásának pilanatában még nem folyik büntetőeljárás. Az ügyeket a Transtelex, az Átlátszó Erdély és a Mérce tárta fel, az újságírók tiszteletre méltóan alapos és állhatatos munkát végeztek, ezzel kivívták Böjte haragját, aki a cikkek megjelenése után közölte, hogy az Átlátszó Erdéllyel többé nem is áll szóba.
És hát volt az a „szerencsétlen” anyák napi beszéde is Böjtének, amikor azt bírta mondani:
Ilyenek a nők. Ha virágot kapnak, turbékolnak. Ha a fejsze fokával kopogtatják a vállukat, akkor sikoltoznak. Nem olyan komplikált a női lélek. (…) Mindig, amikor egy ilyen asszony jön, akkor a kollégáknak elmondom, el kell vinni a fodrászhoz, aludja ki magát, szép ruhákat kell venni a turkálóban, és nagyon hamar megnyugszik, biztonságban érzi magát a nő. Kicsit sírdogál, de tényleg talpra áll.
E mondatok történeti kontextusa, hogy Böjte egyik intézményében egy asszony keresett menedéket, akit a férje rendszeresen bántalmazott, fejszenyéllel is megverte. Böjte arra akart rávilágítani a szövegével, hogy inkább legyen békesség, szépen kell bánni az asszonnyal, nem szabad bántani. Csak közben elmondta azt is, milyennek gondolja a nőket, meg – ami az esetünkben fontosabb – mennyire keveset tud a bántalmazó kapcsolatokról, azok működéséről, lélektanáról, illetve arról, hogyan lehet kezelni az ilyen helyzetet.
És Böjte nem tud semmit arról sem, mit él át egy bántalmazott gyerek. Semmit nem tud, mert semmit nem akar tudni. Böjte világa ugyanis szép. Ami nem azt jelenti, hogy ne tudná, milyen rettenetes dolog család nélkül, nyomorban felnőni. Hanem azt jelenti, hogy már megteremtett egy másik miliőt maga körül, ami az ő fogalmai szerint szent, tiszta és sérthetetlen. És az olyan információkat, melyek nem ezt támasztják alá, be sem engedi.
Rendre felvetődik a kérdés, hogy Böjte mikor értesült a visszaélésekről, és mit tett konkrétan, hogy azokat megszüntesse. Ezekről a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján igen óvatosan érdemes mondani bármit is. Mindenesetre az egyik érintett otthon igazgatója azt nyilatkozta: „Ha egy gyereknek akár a kisujja eltörik, azt jelezni kell Csaba testvérnek, ugyanígy a tanulási nehézségeket vagy az évismétlést.” Az ügyész is feltette a kérdést a vádiratban, hogyan volt lehetséges, hogy egyik felnőtt sem vett észre semmit a súlyos visszaélésekből, amelyeket az elítélt nevelő évekig művelt.
A gyerekek megfélemlítésén túl egyetlen magyarázatot talált: hogy ezek elismerése büntetőjogi felelősséget vont volna maga után, és negatív fénybe állította volna a gyermekotthont és az alapítványt, amelynek része
– írja az egyik cikk.
Azt a kérdést is érdemes tisztázni, hogy mit jelent visszaélésekről értesülni. Mert egy dolog, hogy hall valamit az ember, aztán más dolog, hogy eljut a tudatáig, és aztán ismét más, amikor hárítás és bagatellizálás helyett szembesül vele, felfogja a jelentőségét, majd pedig megtesz mindent, hogy az áldozatoknak segítsen.
Ez az utolsó lépés máig nem történt meg.
„Megsimogatta őket itt vagy ott, nem tűnt fel nekik”
Az elítélt nevelő esetében a nyomozó hatóságnak nem Böjte, hanem a megyei gyermekvédelem jelezte a problémát. 2016-ban hivatalból indult büntetőeljárás, mert már világos volt, hogy nagy a baj. Hét év telt el az ügy kipattanása óta, és Böjte a mai napig mismásol, elszigetelt esetről beszél, azzal pedig még mindig nem nézett szembe, milyen súlyú cselekmények történtek.
A már említett, Válasz Online-nak adott interjúban előhozakodik azzal, hogy „van egy teóriája” arról, mi történhetett. Így szól:
Az ítélet szerint tíz év alatt úgy egy tucat ilyen eset történt. Azaz évente egy-kettő. Legfeljebb három. Ezek a gyerekek viszont olyan helyekről jönnek, ahol gyakran mindennapos a testi-lelki és szexuális bántalmazás. Úgy gondolom: nem tűnt fel nekik. Megsimogatta itt vagy ott fürdetés közben… Akkor nem tudatosult bennük, hogy mi történt.
Nem tudatosult. Aha. Hát vegyünk egy nagy levegőt, vállaljuk gyomrunk remegését, és idézzünk fel néhány példát arra, mik is történtek „az ítélet szerint”.
Az egyik gyereknek a szájába vizelt a nevelő a mosdóban, egy másikkal a saját székletét nyalatta fel. Többeket megerőszakolt, és volt, akinek a nemi szervét fogdosta tévénézés közben, mások szeme láttára. Idézem ismét az Átlátszó Erdély cikkét: „A vádlott mindegyik gyermeket veréssel vagy a családja halálával fenyegette meg, hogy ne merjen más felnőttnek szólni.” A vádiraton és az ítélet indoklásán alapuló egybehangó beszámolók szerint az elítélt általában egy gyereket vitt a szobájába, míg a többit játszani vagy templomba küldte. Mosdás közben simogatta a nemi szervüket, és arra kényszerítette őket, hogy ezt viszonozzák. Gyakran mutatkozott előttük meztelenül.
Ami az egyéb fizikai bántalmazást illeti, tárgyakat vágott hozzájuk, őket pedig a falhoz, padlóhoz, fűtőtesthez verte. Egyiküket, aki még tízéves sem volt, rendszeresen erőszakolta, és egyszer bedobta a kádba úgy, hogy a gyerek véresre zúzta magát. A szakvélemény szerint ennek a gyereknek pszichotikus tünetei lettek, még az elkövető távozása után is félt éjszaka, hogy jön valaki és megöli, vagy „olyanokra” kényszeríti, mint volt nevelője. Volt, akihez úgy vágott hozzá egy széket, hogy a szék eltört. Másnak a körmét verte le egy fával. Egy fogyatékkal élő gyermeket többször kitett az emeleti ablakba; a gyerek rettegett, és kétségbeesetten ismételgette, hogy „anya, apa”.
A szovátai szörnyűségek tekintetében pedig még májusban is azt nyilatkozta az uh.ro nevű lapnak: „Hogy egy tizenhat éves lány szíve hova vezet és hova nem, ez egy nagyon érdekes kérdés, nagyon ingoványos kérdés. Én meg vagyok győződve, hogy nem életszerű az egész. Egyik szobában lakik egy édesanya a három gyerekével, a férjével, a másik szobában lakik a nevelt lány, és őt meg lehessen többször erőszakolni.
Ezt én akkor se hittem el, és most se hiszem el. Úgyhogy én ezt visszautasítom.
Az emberi lélek bizony komplikált, nemcsak a nőké, hanem a férfiaké is, és nyilván a szerzeteseké is.
A szerep, ami túl nehéz
Fontos rögzíteni, Böjte nem valami elvetemült gonosztevő. Ismerem személyesen is régről, és úgy gondolom, nem akar ő rosszat senkinek.
De ez jottányit sem változtat a tényen, hogy aktuálisan
Azzal is, hogy az általa kialakított intézményi kultúrában a „kihágásokat”, kudarcokat megszégyenítés követi, és mindenkinek a vezető nagyszerűségét kell zengeni. Aki, mint egy nagy, hisztis gyerek, ezt meg is követeli, amint arról volt munkatársai beszámoltak. Miként beszámoltak arról is, hogy bizony Böjte is többször bántotta és alázta növendékeit, beosztottait.
Az áldozatokat az elkövetőkön felül maga az intézmény is abuzálta: félrenézéssel, hallgatással, hitetlenkedéssel, megszégyenítéssel. És mindezt elkövette és máig elköveti Böjte Csaba is. Amikor a bántalmazót mentegeti, és az áldozatot rossz színben próbálja feltüntetni, maga is bántalmazóvá válik. Az áldozatnak mérhetetlen fájdalmat okoz, ha az, akinek segítenie kellene vagy kellett volna rajta, nem hisz neki, megszégyeníti, szembesítgetni próbálja, vagy amikor már nyilvánvaló, hogy mi történt, mentségeket és kifogásokat keres, és a tetejébe önmagát állítja be áldozatként.
És nem, nem azért fogynak az alapítvány anyagi támogatói az ügy kirobbanása, de főként a szerzetes vállalhatatlan nyilatkozatai óta, mert az újságok megírták, amit megtudtak. Amikor az újságok mindezt megírták, csak azt tették, ami a kötelességük.
És amikor Böjte az újságokat hibáztatja, valójában csak megerősíti, hogy mennyire nem érti a helyzetet.
Nyilván úgy érzi, szörnyűséges teher van most rajta. Hogy rémálom az egész. Hiszen mindig jó lelkiismerettel szolgálta az Urat és embertársait. Hiszen ő a példakép, az erkölcsi iránytű, az integritás mércéje.
Nehéz ez a szerep. Túl nehéz.
A mérleg és a serpenyői
Böjte az ügyek kipattanása óta folyamatosan sajnáltatja magát, és lehet, hogy valóban megsérült lelkileg, de azt kéne megértenie, hogy a sérülései sehol nincsenek azokéhoz képest, akik az otthonaiban nevelődtek. Ő ehelyett azt mondja, sokkal jobb nekik így, mintha az utcán maradtak volna. Ha nem tetszik nekik a rendszer, „mehetnek vissza a szemétdombra, hogy olyan kurva legyen belőlük, mint az anyjuk” – ahogy egy volt munkatárs elmondása szerint ő maga fogalmazott.
És jobb, csakugyan. Van fedél a fejük felett, szeretik őket, tanulgatnak, sokukból, a többségükből magabíró, egyenes gerincű felnőtt lesz. Ez nagyszerű. Mindezek ellenére Böjte Csaba morális értelemben bűnös.
De hát – kérdi ő maga is, meg oly sokan a rajongói közül – az mindegy, hogy mi van a mérleg másik serpenyőjében? Mindegy, hogy több mint ötezer gyereknek adott hajlékot, nevelést, táplálékot?
Fontos kérdés.
A rendszerben, aminek Böjte az alapítója és fenntartója, az alfája és ómegája, ahol mindent ő tart kézben, ott az eredményekért övé a dicsőség. Szeret is fürödni benne. Figyeltem a prédikációját, amit azon az alkalmon tartott, ahol tetemre hívni, „szembesíteni” akarta Mónikát, a rendszere egyik áldozatát. Nos, az a prédikáció végső soron nem Istenről szólt és nem a gyerekekről szólt, hanem róla. Hogy ő milyen ügyesen, aranyosan vezeti, bátorítja a rábízottakat, és milyen szép eredményeket ért el. A gyerekek, akiket példaként említett a beszédben, csupán a szerzetes nagyszerűségének illusztrációi voltak.
Böjte szereti az illusztrációkat. Hadd mondjak én is párat.
Amikor egy gyerek a hét osztályt elvégzi kitűnőre, de a nyolcadik végén megbukik, a tanár nem azt mondja neki, hogy nem baj, én az eddigiek miatt akkor is átengedlek. Akkor az a gyerek már nem jeles tanuló lesz, hanem bukott diák, akinek javítania kell. Ott, a vizsgán mindegy, hogy tudta-e a tavalyi anyagot, ha egyszer az ideit nem tudja.
Ha egy sofőr gondatlanul áthajt a piroson és sérülést okoz valakinek, a bíróságon nem hivatkozhat nagy súllyal arra, hogy kérem, én korábban sok esetben megálltam a piros lámpánál. A bíróságon a per témája nem a sok korábbi helyes döntés volt, hanem a legutóbbi hiba.
Olyan nincs, hogy csak a lekvárosból kérek. Olyan nincs, hogy valaki élvezettel fürdik a dicsőségben, a morális bukást és a szennyest viszont másra hagyná, sőt, áttolná az áldozatra. Ha Böjte győzelme és büszkesége mindaz a jó, ami a Szent Ferenc Alapítvány otthonaiban történt, akkor mindaz a rossz, ami ott történt, az ő bukása és szégyene. Volt ugyan olyan mondata, hogy „sajnálom és vállalom a felelősséget”, de ez hazug mondat, amennyiben ő maga cáfolja az összes többi mondatával és cselekedetével.
Lehet, teszem azt, csendesen szolgáló, hallgató barát. Vannak ilyenek.
