Életemben egyszer, ha jártam Csornán; vidéki iskolát legfeljebb fotón láttam, a sportversenyeket pedig a tőlem telhető legnagyobb gondossággal mindig elkerültem. És mégis, mintha egy ismerős, voltaképp saját múltban révednék el, amikor Lipovits Károly fényképeit nézegetem.
Nem csoda, persze, hiszen a tanár úr felvételein a szüleim fiatal korára ismerek. Azokra a születésem előtti időkre, amikor apám a félárvaságból és az ebből fakadó tisztes, kispolgári nyomorból a fővárosba katapultált, és a gépek iránti rajongását mérnöki tanulmányokra váltva beköltözött a Műegyetem várbeli kollégiumába. (Én tán megérem, hogy Pénzügyminisztérium lesz megint.)
Képek nem maradtak, de ismerve a négy másik urat – apám haláláig évente többször szertartásosan együtt ebédeltek –, ilyennek képzelem őket húszévesen. Erősnek, bizakodva mosolygónak, a jég hátán is megélni képesnek. Az összetolt vaságyak mellett hely alig maradt, de gitározni és harsogva nevetni szűkösen is lehet. Még a lábos a szekrény tetején, az is ismerős: apámék a vacsorából megmaradt kenyeret hajigálták fel valami vajdlingba, mert kidobni lehetetlen lett volna, több, mint szentségtörés. Ötvenhat őszén pedig az a tartalék mentette meg őket. Vízbe mártották, a vaskályhán megpirították, úgy ropogtatták el.
De ismerős a többi jelenet is, habár eddig csak elképzeltem őket. Mondjuk, az a duhaj társaság, ahogy battyognak lefelé a Badacsony oldalából egymásba karolva, egymás vállát ölelve. Anyám mesélte olykor a tantestületi kirándulást, ahol az évzáró után közösen lazított a pesti gimnázium tanári kara. És bizony a méhdöngicsélés, a halványzölden zsendülő szőlőtőkék végtelen sora, a pazar balatoni panoráma, no meg a lopóból pincehidegen kispriccelő, a diófa hűvösében mindennél jobban eső szürkebarát csodát tett. A rettegett fizikatanárnő és a mosolytalan némettanár összekapaszkodva ordította a vasútállomásra vezető úton a Bunkócskát, míg végül a nevetéstől hétrét görnyedve mindketten be nem gurultak az árokba.
És akkor még tényleg nem szóltam egy szót sem arról az átható tekintetű hölgyről, aki a kihúzható, lakkozott homlokú, keményre rugózott sezlonyon hever. Szakasztott Mimi néni! Apám egyik nénikéje, akit – saját közlése szerint – huzamosan Debrecen legszebb leányaként tiszteltek. És mindebből a sezlonyra gombostűzött, horgolt terítőcskéket meg a fölöttük trónoló nippeket még én is láthattam.
Na de fordítsuk komolyra a szót, mert az az úttörőmozgalommal nem ér viccelni. Apám esetében persze ez is nagyon érdekesen alakult. A Debreceni Református Kollégium a maga szolid konzervativizmusában természetesen nem egykönnyen adta meg magát a fényes szeleknek: ott az Erő cserkészcsapat működött, és punktum. Egészen addig, amíg a gimnazista cserkészek 1948 nyarán Hencidára nem mentek táborozni, ahol kedélyesen össze-összeverekedtek a szomszédos úttörőtábor legénységével. Volt hát nagy meglepetés, amikor hazatérve arról értesültek, július 31-én, az Úttörővasút első szakaszának avatásakor kimondatott a két mozgalom összeolvadása. Hetek óta ők is úttörők voltak tehát.
A hatvanas évekre persze minden tökéletesen összesimult, cserkészekről és cserkész hagyományokról már szó sem esett. A kisdobosok kék, az úttörők vörös nyakkendőben feszítettek, az ünnepélyekre felvették a zászlós gombokkal ékes úttörőinget, vállpántjukra fűzték és jobb zsebükbe tették az úttörősípot – a bal oldali zsebbe az úttörőigazolvány, a hajtókájára a kitüntetések és a próbajelvények kerültek –, magukra csatolták az Előre jelvénnyel és vörös csillaggal díszített övet. Ez utóbbin lógtak egyébként karabinerek is, fogalmam sincs, milyen céllal. Egyszer tétován ráakasztottam az egyikre apám békanyúzó bicskáját, de a család váratlan hevességgel lebeszélt. Pedig létezett a szetthez illő barna tábori ing is, de az inkább csak a Kossuth Lajos utcai Úttörő Áruház hirdetéseiben.
A tízévesek már avatás előtt fejből fújták az úttörők tizenkét pontját – ahogy a kisdobosok is a maguk hatját. Mit tehetünk, bizony idekívánkozik tanítónő nagyanyám története az átmenet olykor döccenőket sem nélkülöző éveiből. „Kedves szülők! Kérem, jelezzék, hozzájárulnak-e, hogy gyermekük kisdobos legyen.” „Én jobb szerettem volna, ha zongorázik, de tőlem akár dobolhat is.”
És hát az ünnepélyek! „Seeej, a mi lobogónkat fééényes szellőhők fújják, Sej, az van arra írva: Éljen a szabadság!” – énekli a kórus, aztán rákezdi a dobos, pa-pamm, pa-pamm, pararam, pararam, pararam, bevonul valaki a tornasor elejéről a csapatzászlóval, mellette két komor tekintetű kísérő menetel, zászló állj, zászlónak tisztelegj! Csapattitkártól jelentést kérek! Csapatvezető pajtás – az ember itt a kivörösödött arcú Klári nénire nézett, tisztelegve álltunk egymással szemben, mindketten úttörő blúzban és nyakkendőben, az övé kicsit félrecsúszott, mintha az utolsó pillanatban megróbálta volna letépni magáról. Elnéztem a feje fölött, 581-es számú Knezich Károly úttörőcsapat, vigyázz! És aztán jelentettem valamit. Gondolom, olyasmit, hogy nyikto nye atszútsztvujet.
Felnőtt fejjel persze már tudom, hogy az úttörőzéssel csak egy baj volt: nehéz volt megfelelő tartalommal megtölteni. Olvastam persze Kiss József László Jó szelet, kapitány! című regényét (őszintén szólva vagy tízszer, legutóbb néhány esztendeje), ahol a víziúttörők szuper kalandokat élnek át bölcs és belevaló pedagógusok óvó irányítása mellett, és a regény végére jobb emberekké válnak, plusz megtanulnak úszni. Mi több, a saját szememmel is láttam olyat, hogy fiatal ifivezetők második otthont teremtettek a kerületi úttörőházban a céltalanul kódorgó kulcsos gyerekeknek, nyaranta pedig varázstáborokba vitték őket, ahol a szerepjátékok életre szóló barátságokat és önismeretet szültek. Egyáltalán: ahol volt egy lelkes tanár vagy öregdiák, ott klassz volt a közösségi élet, és azt – szinte mellékesen – úttörőcsapatnak hívták. De azért számos helyen, sajnos, az úttörőzés pont olyan üres és önadminisztráló mozgalommá silányult, mint a szocialista brigádoké. Őrsi gyűlés, ki vesz részt a kerületi krónikás tanfolyamon, az iskolai nyári táborba pedig mindenki hozza el az úttörő-nyakkendőjét.
És ezen még akkor sem volt könnyű túllépni, amikor a felnőttek amúgy mindent elkövettek, hogy valamiféle konkrét célt tűzzenek az úttörők elé. Hol egy jeles évforduló, hol egy fontos társadalmi esemény kínálta az apropót. Mint például 1964-ben a legújabb ötéves terv, amelynek úttörőpróbává válásáról így számolt be a Hajdú-Bihari Napló:
„A ma úttörői, a holnap KISZ-esei, a felépült szocializmus polgárai lesznek. Erre az életre, feladatokra kell már most felkészülniük, a kisdobos és úttörő próbák is ezt a célt szolgálják, és ezt a célt szolgálja az úttörő próbák teljesítésének ez évben meghonosított formája, az úttörő »Expedíció a jövőbe« mozgalom.
Az expedícióban az úttörő őrsök vesznek részt, azok a gyerekek, akik vállalják, hogy megismerkednek a II. ötéves terv célkitűzéseivel, és erejükhöz mérten segítséget is nyújtanak a terv megvalósításához. A mozgalom érdekességét fokozzák az expedíciós parancsnokság parancsai, a megrendezett vetélkedők, kiállítások, túrák, táborozások, sport- és kulturális versenyek. A követelményeket teljesítő őrsök elnyerik az »Expedíció Vörös Csillaga« jelvényt. (…)
Az őrs minden tagja, szükség szerint egymást segítve becsülettel elvégzi tanulmányait, segíti a gyengébbeket, az arra rászorulókat, elkerüli a rossz osztályzatokat és a bukást.
Az őrs tagjai megismerkednek lakóhelyükkel, a patronáló üzem, termelőszövetkezet, állami gazdaság jelenlegi munkájával és közelebbi jövőjével, terveivel.
Nemcsak megismerkednek a II. ötéves terv helyi célkitűzéseivel, hanem megvalósításához segítséget is nyújtanak, fásítással, parkosítással, tszben, állami gazdaságban végzett társadalmi munkával, sportpálya, csapatotthon építésével, hasznos anyagok gyűjtésével stb.
Az őrs tagjainak együttes elhatározásával kiválasztják a tudomány, kultúra, technika, az ipar, mezőgazdaság vagy közlekedés valamelyik ágát, és megismerkednek annak fejlődésével és jövőjével.
A követelmények között szerepel még, hogy az őrs valamennyi tagja vegyen részt az úttörőcsapat kulturális szemléjén, expedíciós vetélkedőjén és sportversenyein, és legalább az őrsi tagok felének le kell tennie egy természet- vagy társadalomismereti szakpróbát.”
Ezen nehézségek fényében válik érthetővé az is, hogy 1960-ban az általános iskolai sportot, a sportversenyek szervezését tokkal-vonóval átadták a Magyar Úttörőszövetségnek és az Országos Ifjúsági Sportbizottságnak. Akkortól minden iskolaközi mezei futóverseny, focimeccs és kézilabda-mérkőzés úttörő sporteseménynek számított, ami amellett, hogy növelte a margitszigeti Úttörő stadion kihasználtságát, és munkát adott a kerületi, városi és országos bizottságok főállású felnőtt úttörőinek, ténylegesen is javította a sportoló ifjúság kondícióját, és tornaórán kívüli mozgásra is ösztönözte a fiatalokat.
Mindaddig, amíg ez a hirtelen lelkesedés el nem enyészett. De azok a hatvanas évek eleji képek, amelyeken Lipovits Károly tanítványai a Margitszigeten versenyeznek, ennek a rövidke aranykornak a létezését tanúsítják. És a semminél már ez is lényegesen több.
Írta: N. Kósa Judit | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/lipovits-karoly
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
