Nagy klasszikusok felülvizsgálatának korában élünk: a progresszív ideológiák, a woke, a PC szemüvegén keresztül újra rá-ránézünk régi kedvenceinkre, átmennek-e a teszten. Sajnálatos módon többnyire nem mennek át, ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ezeknek az alkotásoknak a süllyesztőben a helyük, és mégis, ezeknek a vizsgálatoknak nagyon is van értelmük. Szépen rávilágítanak ugyanis a kollektív tudat fejlődésére, a mindenkor érvényes közgondolkodás jellegzetességeire, logikai buktatóira, a virágzó elnyomás működésmódjaira. És ha nem vagyunk mindeközben teljesen rugalmatlanok, még az is lehetséges, hogy régi kedvenceinket nem kell hirtelen elkezdeni utálni, csak mert esetleg nem mentesek a rasszizmustól, nőelnyomástól, homofóbiától és a többitől.
Így lehetséges az is, hogy a Grease-t – amit nem vagyok hajlandó Pomádénak nevezni semmi pénzért – annak ellenére is lehet kedvelni, hogy macsó, nőgyűlölő, káros hülyeségekkel van tele. Kordokumentumnak jó lesz így is, bizonyos értelemben elrettentő példának is – nem beszélve arról, hogy milyen szórakoztató, ragadós, édes kis semmiség az egész. Ezzel együtt nem meglepő, hogyha valakinek eszébe jut feléleszteni a Grease világát – sőt, az a meglepő, hogy az évtizedek óta tartó remake- és reboot-lázban ilyen sokáig kellett várnunk erre –, és azt csak úgy teheti meg, ha megpróbálja valamelyest kikalapálni azokat a hibákat, amelyeket az eredeti elkövetett. A Grease: A Pink Ladies felemelkedése egyértelműen beleállt ebbe a feladatba, és még akár össze is jöhetett volna a dolog, csak éppen kevesebb volt a puskapor, mint amire szükség lett volna ennyi ambícióhoz.
A helyszín ugyanaz a Rydell gimi, mint az eredetiben, ám négy évvel korábban, 1954-ben. Még az alaphelyzet is hasonló: a suli legnépszerűbb fiúja, Buddy, és a penészvirág új lány, Jane titokban végigromantikázták a nyarat, ám most, a szünet utolsó napján már nyilvánvaló, hogy vízválasztóhoz érkeztek – csakhogy nem az történik, amire Jane számít, hogy Buddy szakít vele, épp ellenkezőleg, hivatalossá tenné a kapcsolatukat. Így is lesz, ám az öröm nem tart sokáig, mivel autósmozis összebújásuknak híre megy, a pletyka dagad, egyre vadabbá válik, és, ahogy az lenni szokott, a fiú menőnek, a lány viszont ribancnak kezd számítani azonnal, a bimbózó kapcsolat befuccsol, Jane tervei az iskolai diákönkormányzattal kapcsolatban szertefoszlani látszanak.
Ám némi hezitálás után – és néhány hozzá hasonlóan kitaszított, a fiúk közé vágyó Cynthia, a divatrajongó Nancy és az angoltanárával történt összekavarás miatt kiközösített Olivia segítségével – úgy dönt, beleáll a nehézségekbe, és mégis elindul a diákelnöki posztért, éspedig nyári szerelme ellenfeleként. Nem sok esélye van, hisz Buddy az iskola legnépszerűbb diákja, ám újdonsült lánybandája – bizony, ők a Pink Ladies – mégis megtesz mindent, a cél ugyanis rég nem csupán a győzelem, hanem, hogy a magukfajta sorból kilógóknak hangot adjanak. Küzdelmük nőjogi, etnikai, társadalmi státuszbeli harccá nemesedik, hogy a jómódú, pedigrés fehér férfiak egyeduralma helyett valami reprezentatívabb vezetés jöjjön létre.
Így már alighanem világos, miféle progresszív változtatásokra utaltam a cikk elején – és ezek egyébként nagyon jót is tesznek az alapanyagnak. Az asszimiláció versus büszkeség kérdése, a státusz-vágyak, „a fiúk már csak fiúk” idea agyréme, a női szexualitás tabusítása, a női ambíciók és rendszerszintű letörésük mind olyan témák, amelyek nagyon is beleférnek egy ’50-es években játszódó sorozatba, főleg, ha az a haladó gondolatok iránt jellemzően fogékonyabb tinik körében játszódik. Ezeket a témákat viszonylag ügyesen is tematizálja a sorozat – Jane Puerto Ricó-i anyja például annyira szeretne betörni a város elitjébe, hogy azért akár származását is letagadja, szinte az összes tini lányszereplővel visszaélnek a fiúik, az, hogy Jane lelkesen vesz részt az együttlétekben, kurvásnak számít, az iskola minden igazgatói teendőjét egy nő látja el, de ő csak helyettes lehet, papíron egy férfi a vezető, és így tovább – ám mindhiába, mert a jó szándék nem tudta pótolni a képességbeli hiányosságokat.
A Pink Ladies felemelkedésével ugyanis az a legnagyobb baj, hogy a minőségi követelményeknek szinte egyetlen fronton sem képes megfelelni. Messze a forgatókönyv a legjobb, az események szépen gördülnek előre, a sejtetés működik, a vonzalmak szépen alakulnak, az egyes karakterek alapötletei is működnek, vannak ügyes poénok, emellett kiemelhetők még a szuper jelmezek – de minden más fronton fájdalmas középszerűségbe süpped a sorozat.
Közepes fölé elvétve sikerül feljutnia az alakításoknak – a Cynthiát megformáló Ari Notartomasónak sikerült legtöbbször, neki se mindig –, a díszletről egy percig sem hisszük el, hogy igazi, a koreográfia legtöbbször laposka,
Ráadásul valamilyen érthetetlen oknál fogva úgy vannak keverve, hogy halkabbak és nehezebben érthetők, mint a dialógusos részek, felvéve és koreografálva pedig úgy, hogy nem nagyon tudjuk elhinni, hogy a dalokat valóban azok éneklik, akiknek a szájába adták azokat, többnyire nem is igyekeznek úgy tenni, mintha élőben hangzanának el. És nyilván nem tartják magukat a zenés színház főszabályához sem, hogy dalra akkor fakadunk, ha az érzelmek már olyan magasra hágtak, hogy prózában azt már nem lehet kifejezni. A dalszövegek sokszor tulajdonképpen narráció-szerepet töltenek be, ám nem elég eredetik vagy éleslátók, három epizód alatt mindössze kettő dalból maradt meg bennem bármi, pedig nagyon figyeltem, de sehol egy slágergyanú.
A Grease: A Pink Ladies felemelkedése nagy ambíciókkal érkezett, és helyesen is tette ezt – ám sajnos nem bírta el azok súlyát. A küldetés nem lehetetlen, számos elsőrangú tinisorozat képes éleslátással, humorral, szórakoztatóan, mégis érzékenyen társadalmi kommentárral élni, és olyat is láttunk már, hogy korábbi korok dilemmáira sikerült felhívni a fiatal generáció figyelmét – ám itt ezt a küldetést megnehezítették azzal, hogy musicalformában próbálták mindezt megugrani. Márpedig az nehéz – nem tudnánk túl hosszan sorolni az igazán erős musicalsorozatokat –, nem is sikerült. Sok minden megbocsátható lenne, ha legalább a szórakoztatás stimmelne – ellennénk egy könnyed, vicces, kedves kis musicallel úgy önmagában, okosság és progresszió nélkül is, ha közben jól éreznénk magunkat. Itt azonban többnyire kicsit unatkozunk, kedvünk támad betenni egy mosást vagy rákukkantani az Instára, a daloknál pedig vagy engedünk is e késztetéseinknek, vagy enyhe szekunder szégyent élünk át, affélét, mint amikor gratulálnunk kell egy nem túl tehetséges rokongyerek énekes-táncos produkciójához – arcunk Hide The Pain Haroldba rendeződik, és drukkolunk, hogy ne tartson sokáig.
A Grease: A Pink Ladies felemelkedése a Paramount sorozata, nálunk a Skyshowtime-on nézhető, tíz epizódjából az első kettő egyszerre jött ki, a továbbiak hetente érkeznek. 24.hu: 5/10
