Krisztus után 2022-ben a világ figyelme Ukrajnára irányul. Nyilván, hiszen az ott tomboló háború sok szempontból egyedülálló a XX. század utáni (véget nem érő) történelemben: az atomháború fenyegetettségét a hidegháborús idők óta nem éltük át, ráadásul a világ legnagyobb nyersanyag- illetve energiaexportőrei közé tartozók állnak egymással hadban, így a még békében élő országokat is megcsapja a létfeltételeiket fenyegető válság szele. Ukrajnára figyelünk, és erről a szörnyű konfliktusról beszélünk, mert speciális, történetileg egyedi, mert érintheti a saját sorsunkat is, és mert nem hittük volna.
A pápa az ukrán nép szenvedéséről beszélve elsírta magát a szentmisén. Az erről szóló hír alatt a szemembe ötlött egy komment, így szól: „Nagyon aranyos, de miért nem intézi el inkább a főnökénél, hogy állítsa le a háborút?” Rengeteg lájkot kapott ez a szöveg, többet, mint a pápa; és persze sok kegyes hozzászólást is arról, hogy „az Úr útjai kifürkészhetetlenek”.
Csakugyan megrendítő, hogy naponta hallunk lebombázott infrastruktúráról, több millió áram és fűtés nélkül maradó emberről, találatérte játszóterekről, pályaudvarokról, kórházakról és szülészetekről, megkínzott és halomra ölt civilekről. Mikor lesz már vége a háborúnak, kérdezgetjük. És senki nem kérdez vissza: melyiknek?
A kételkedés és a hitetlenség teljesen normális
Etiópiában – Szudánba és Eritreába is átcsapva – 2020 óta tart (újra) az öldöklés, humanitárius katasztrófa alakult ki, milliók váltak földönfutóvá. Mianmarban az elmúlt években több százezer ártatlan életet követelő népirtás folyt, és a mai napig mindennaposak a vérengzések. Haitin bandaháborúk dúlnak, a nőket és a gyermekeket sem védi senki az elképzelhetetlen mértékű erőszaktól, az ország közigazgatása gyakorlatilag megszűnt, helyette éhínség, ivóvíz- és üzemanyaghiány uralkodik, tavaly földrengés és trópusi vihar pusztított, és mintha ez nem lenne elég, októberben kolerajárvány tört ki; mintha az Úristen valamiért nagyon haragudna a tizenegymilliós karibi országra.
S ha a Mindenható kedélyállapotától függ az országok sorsa, akkor Afganisztán sem tartozhat a kedvencei közé, hiszen évtizedek óta szinte folyamatos a fegyveres konfliktus, és a tálib hatalomátvétel után még romlott a helyzet: jelenleg az ország lakosságának fele, 24 millió ember szorul azonnali humanitárius segítségre, ebből csaknem 13 millió gyerek.
Jemenben a nyolc éve dúló polgárháborúnak csak a gyerekek közül 11 ezren váltak eddig áldozatává, és az úgynevezett nemzetközi közösség jóformán tétlenül nézi az eseményeket. Rendszeresek a légicsapások, az élelmiszerkészletek fogytán, gabona nincs; az ENSZ adatai szerint kétmillió gyermek éhezik és 340 ezret közvetlenül fenyeget az éhhalál.
„Balsors akit régen tép,/ hozz rá víg esztendőt”, énekeljük a Himnuszban, s amikor Kölcsey ezt megírta, a magyarság balsorsára gondolt. Mi meg valószínűleg nem gondolunk semmire, amikor énekeljük, hiszen bemagoltuk annó, és tudjuk, hogy ez elvileg (elvileg!) ima az Úristenhez. Azért énekeljük például Szilveszterkor, hogy hátha jövőre már tényleg összejön.
Az invokáció ösztönös, mindannyiunkkal előfordul, akár csak egy jajistenem sóhaj formájában, akár kérésekkel ostromolva, vagy épp frusztráltan átkozva az eget.
Szokás gondolni, hogy ma már az ateizmus korát éljük. De ha egy pillantást vetünk a világ vallástérképére, könnyen beláthatjuk, hogy ateista korról beszélni a 2020-as években óriási tévedés. Igaz, hogy az újmodern Európában a kultúra a külső megnyilvánulásaiban alapvetően szekuláris, ebből adódóan a karácsony is az, de azért statisztikailag az ateizmus messze nem a leginkább meghatározó nézet: a mérések szerint például az EU-ban a lakosság 51 százaléka hisz Istenben, 26 százalék valamiféle felsőbb intelligenciában, és csupán 20 százalék gondolja úgy, hogy ilyesmi nem létezik.
A szekularizáció igen rövid epizód a történelemben. A modern társadalomban sem a transzcendens létezőben való hit vagy reménykedés szűnik meg, csupán a vallási térkép rendeződik át, például egyházak bomlanak fel, olvadnak össze, vagy lényegülnek át valami mássá; mindez a történelem mozgásának éppúgy velejárója, mint az országhatárok változása. (E két természetes folyamat, vagyis az országok és a vallások változásai ellen vívjuk a legvéresebb harcokat.)
Nem az a kérdés, hogy létezik-e még hit, ami Isten felé nyújtja a kezét, és tőle várja a megoldást a bajokra. A kérdés – a kérdések kérdése – inkább az, hogy létezik-e Isten egyáltalán, aki figyel az imáinkra és kész segíteni.
Nyilvánvaló, hogy ez nem az ateisták kérdése. Hogy van-e egyáltalán Isten, az a hívők, de legalábbis a transzcendensre nyitott emberek kínzó, visszatérő kérdése. Sajnos az egyházakban többnyire lepisszegés jár annak, aki e kérdést föl meri tenni.
Mi történne egy pappal, ha beismerné, hogy nem képes hinni azt, amiről prédikál?
A vallásos emberek úgy takargatják a kételkedésüket, mintha az valami rút fekély volna a lelkükön, és ha észreveszik mások kételkedését, igyekeznek a lehető legsúlyosabban megszégyeníteni. Kár, mert a hit nem választható el a kételkedéstől. A kételkedés egészséges és normális, akár a hit, az istenkeresés, vagy épp az aposztázia, a hitehagyás. Ezek nem az emberi tudat működési zavarai, hanem az emberi tudat rendes működésének megnyilvánulásai; többnyire fejezetek egy történetből, bár nem mindenki éli meg mindegyik fázist. Hosszan lehetne sorolni az egyháztörténet nagy kételkedőit, akik próféták, szentek, apostolok és egyházatyák vagy épp reformátorok voltak.
A bölcsesség bolondsága
Gyorsan legyünk túl a szélsőséges-szubjektivista mondáson, miszerint Isten a hívők számára létezik, az ateisták számára nem. Frappánsan hangzik, mint egy Coelho-bölcsesség, és pont olyan üres. Az az Isten, aki csak a hit számára létezik, valójában nincs. Mi azt az Istent keressük, akinek a létezése független a hitünktől. S az ontológiai alapkérdés, hogy tudniillik létezik vagy sem, elég fontos ahhoz, hogy évente legalább egyszer feltegyük magunknak. Ha ugyanis nincs Isten, akkor az emberi kultúra és civilizáció jó részét ostobaságnak tarthatjuk, és be kell ismernünk, hogy üres illúzióra építettünk egész történetünk során. Ez is opció, elég kellemetlen következményekkel:
Nézetem szerint egy másik értelmetlen törekvéssel is jó lenne felhagyni, ez pedig Isten létének természettudományos, filozófiai vagy logikai bizonyítása. Ez nemcsak hiábavaló, de szörnyen idegesítő is, miközben úgy tűnik, múlhatatlan divat; Magyarországon is rengetegen követik az úgynevezett apologetikai vitaműsorokat. A szcientifista apologetika (tulajdonképpen hitvédelem), ez a fundamentalista körökből induló őrültség, mára külön paratudománnyá fejlődött az egyházon belül, és az a premisszája, hogy Isten léte éppúgy igazolható tudományosan, mint a keresztény hitigazságok kognitív tartalma.
Mindez mélyen bibliaellenes. Pál apostol a korinthosziaknak írott első levelében éles kirohanást indít az istenérvek, vagyis az „emberi bölcsességre” építő igehirdetés ellen, különválasztva a spiritualitást és az „e világ dolgaira” irányuló tudományt, amit – kortörténetileg érthetően – görög gondolkodásmódként azonosít. A Szentírásban egyetlen passzust sem találunk, ami Isten létét bizonygatná, vagy ilyesmire buzdítaná célközönségét, a hívőket; vallási szövegről van szó, ami evidenciaként kezeli Isten létezését. A tudományoskodó apologetika, mint minden fundamentalizmus, kiűzi a lényeget, vagyis a lelket a szent szövegből, Istent megpróbálja megfosztani a misztériumtól, az élet lüktető dinamikáját merev doktrínákba próbálja fagyasztani.
Egyszerűen arról van szó, hogy a tudomány a tapasztalható és mérhető dolgok, vagyis az anyagi világ megismerésével foglalkozik. A vallás tárgya pedig elsősorban a természetben megnyilvánuló természetfeletti. A tudomány sosem fogja igazolni vagy cáfolni Isten létét, mert nem ez a dolga, és nincs is hozzá eszköze. A Szentháromságnak sosem lesz tudományos leírása, ahogy a teremtésnek sem. A hitigazságok alapvető kritériuma, hogy ellentmondjanak a természet törvényeinek. Ez a csoda lényege. Tudományos szempontból totális képtelenség szűztől születni, járni a vízen, vagy feltámadni a halálból. A hit tartalma viszont éppen a tudomány képtelensége, vagy ahogy Pál fogalmaz, a bölcsesség bolondsága.
Isten mint erkölcsi kérdés
A mindenható és jóságos Isten léte nem tudományos, hanem erkölcsi probléma. Olyan morális kérdéseket vet fel, melyekre a transzcendenciára éhes világban mindenki kíváncsi, és amelyekre megfontolt, tapintatos és körültekintő válaszok helyett általában csak enigmatikus sejtetés („az Ő útjai kifürkészhetetlenek”) vagy ingerült elutasítás („nehogy már a teremtmény akarja kérdőre vonni a teremtőjét!”) érkezik. Mindez, sajnos, édeskevés ahhoz, hogy igényesen gondolkozó és mélyen érző emberek kétségeit eloszlassa, sőt inkább azt a gyanút kelti, hogy a vallásnak nincs megoldása az általa gerjesztett problémákra. Ha van a hitnek és a vallásnak zsigeri elutasítottsága (van), annak nem az az oka, hogy a tudomány megcáfolta volna a vallást. Azért utasítják el sokan a vallást, mert a vele kapcsolatos erkölcsi problémák olyan mélyek, hogy egy Isten nélküli világ koncepciója egyszerűbb, tehát elfogadhatóbb.
Harmincas éveimben református presbiterként szolgáltam. Sosem felejtem el, a gyülekezet kapcsolatba került egy családdal, ahol szörnyű tragédia történt. A tehetős mérnök apa a családi házba saját tervezésű liftet szereltetett. Nem voltak otthon a szülők, a gyerekek játszottak. Az egyik viccből bebújt a liftaknába, a másik pedig lehívta a kabint, ami agyonnyomta a testvérét. A temetés után a lelkész társaságában meglátogattam a családot. Fájdalomtól megkövült emberek. Rövid és közhelyes beszélgetés után a lelkész meghívta őket egy templomi evangelizációra, ahová az asszony el is jött, sápadtan leült a leghátsó sorban. Ott ültem én is. A prédikátor egyszer csak Isten tökéletes jóságáról kezdett beszélni. Az asszony akkor felállt és gyorsuló léptekkel kiment, bevágta maga mögött az ajtót. Többet nem hallottunk róluk. Később a presbiterek fejcsóválva és szomorúan állapították meg, hogy sajnos, az ilyen viselkedéssel az ember elutasítja az isteni kegyelmet.
Apám rengeteg bibliai történetet hallott gyerekkorában, ennek következtében feszült istentagadóvá lett. Amikor már felnőttként megtértem, mélyen sértve érezte magát. Cirkusz az egész, és te vagy benne a bohóc, mondta. Az egyik unokája keresztelőjén dohogva és tüntetően kivonult a templomból. Nem nagyon lehetett vele ilyen kérdésekről beszélni, de a halála évében újra elkezdte olvasni a Bibliát. Azt mondta, sok jó dolgot talál benne, de az Isten, az borzalmas. Megkérdeztem, miért nem imádkozik ahelyett, hogy vádolná az Istent.
És akkor elmondta, hányszor könyörgött zokogva az Úrhoz, aki sohasem hallgatta meg. Hiába kérte, hogy védje meg a templomjáró katolikus anyjától, aki rendszeresen kékre-zöldre verte. Kamaszkorában a szeme előtt hurcolták el a kétségbeesett embereket a soá idején, látta őket felmenni rámpán a vagonba, köztük a Schön Évit, akibe szerelmes volt. A szeme láttára halt meg a bátyja paralízisben. Az apja elhagyta a családot. Később apám három évet ült Rákosi börtönében rendszerellenes tevékenységért, gyakran pofozták, és nem egyszer szétrúgták a tökét, kész csoda, hogy nemzőképes maradt.
Két házassága ment tönkre, mire megtalálta anyámat, de ekkor már nem imádkozott.
Elmondtam neki, amit magam is tanultam, hogy a bűn okozza a szenvedést; Isten szabaddá tette az embert, mi pedig visszaélünk a szabadságunkkal. Tönkretesszük egymást meg a teremtett világot. De Istennek fáj a fájdalmunk, együttérez velünk. Akkor már szinte csillapíthatatlan neuropátiás fájdalmai voltak apámnak, sziszegett és vonított éjjelente. Amíg beszélgettünk, borogatást cseréltem a nyomorék lábán, és bekészítettem egy enyhítő kenőcsöt.
Mit csinálsz, kérdezte. Próbálok segíteni, mondtam. Miért, kérdezte. Hogyhogy miért, mondtam, mert nem akarom, hogy kínlódj, azért. És az Úr miért nézi el, kérdezte. Nem tudom, mondtam, valahogy ez benne van a mestertervben, amit nem értünk. Hát megbaszom én az ilyen mestertervet, kisfiam, mondta ingerülten. Meg aztán ott a Biblia, nézzem meg, hát micsoda dolog, hogy az Úr kiviszi a népet Egyiptomból, de elküldi az angyalt, hogy ölje meg az egyiptomiak elsőszülött gyerekeit. És az asszonyok jajgatása felhallatszik az égig.
Papa, mondom, egyszer előtte fogsz állni. És akkor majd el kell számolni neked is.
Na hát, alig várom, mondta. De ott nem én fogok elszámolni, hanem a vén szarházi, aki így elbaszta az egészet.
Ezt a beszélgetést nem tudtam folytatni. Eszembe jutott a híres felirat, amit egy ismeretlen fogoly karcolt a mauthauseni KZ falára: „Ha van Isten, könyörögnie kell majd a megbocsátásomért.” És persze, eszünkbe juthat Ukrajna, Mianmar, Haiti, Jemen, Beszlan, Vietnam, Hiroshima; a csillapíthatatlan fájdalom, ami szaggatja a teremtményeket, mióta világ a világ.
Mérhetetlen szenvedést okozunk egymásnak, de ha ezt nem tennénk, akkor is mérhetetlen szenvedést okozna a természet erőivel való küzdelem. Meg a halállal, és a halál alattomos követeivel, a betegségekkel való küzdelem, ez a kegyetlen játék, aminek a végén biztosan veszítünk. Maga az Isten teszi ezt velünk, aki lemészárolta az újszülötteket Egyiptomban, mert úgy látta jónak, hogy megörvendezteti a választott népet az ellenfelei rettentő fájdalmával?
„Lesújtott Egyiptom elsőszülötteire, mert örökké tart szeretete” – így ujjong a zsoltárszerző. (Zsoltárok 136,10.)
Kiválasztottak és kárhozottak
A világ legrégebbi tételes vallása a zoroasztrianizmus. Ebben két istenség van, egy jó és egy rossz, és ezek szakadatlanul küzdenek egymással, az ember pedig dönthet, melyikhez szegődik. Erre a mintára működik a Star Wars-sztori is az Erő sötét és világos oldalával. Kicsit egyszerűbb így a kép. De a nagy monoteizmusok, a zsidó, az iszlám és a keresztény vallás közös nevezője szerint egy Isten van, aki egyszerre jó és mindenható, és nincs az a csavaros teológiai trükk, ami az ebből keletkező dilemmákat feloldaná.
Ha a Mindenható tétlen szemlélője a szenvedésnek, hogyan nevezhetjük jónak? Maga a Biblia mondja: „Ha valaki tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak.” (Jakab 4, 17.) A világi jog is ismeri a segítségnyújtás elmulasztása nevű bűncselekményt, pont e logika alapján. Ha az eredendő bűn terhét cipelő, gyarló teremtmények szíve megesik a szenvedőkön, és segíteni igyekeznek azokon, akiknek nyomorúságát tétlenül szemléli az Isten, akkor a bűnös ember irgalmasabb a teremtőjénél? A dolgot súlyosbítja, hogy a Mindenható végső soron nemcsak szemlélője a szenvedésnek és a halálnak, hanem előidézője is. Így szól az Úr a próféta szája által: „Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az Úr cselekszem mindezt.” (Ézsaiás 45,7.) Ki tartja jónak az Istent egy ilyen beismerő vallomás után?
Miért sír a pápa az ukrán nép gyötrelme felett? Amikor sírva imádkozunk a bajbajutottakért, a könyörülő és irgalmas Atyát kérleljük, hogy ne kínozza tovább a teremtményeit?
Isten ráadásul azt követeli, hogy szeressük őt, hiszen ez a törvény summája: „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, elmédből és erődből, és felebarátodat, mint önmagadat.”
A vallás egyik kézenfekvő vigasztalása az örök üdvösség a halál után. Csakhogy a monoteista hagyományokban a szenvedés önmagában nem jelent belépőt az üdvösségre. Aki nem kiválasztott, nem hisz Istenben, és nem követi az akaratát, annak kárhozat lesz a része, függetlenül attól, mennyit szenvedett életében. Találkoztam több olyan kis hittanossal, aki mélyen traumatizálódott, mert azt gondolta, hogy a „rosszaságai” miatt ő vagy a szerettei közül valaki a pokol tüzére jut. Az eddig élt több, mint százmilliárd ember nagy többsége e vallások szerint kárhozatra jutott, mert vétkezett Isten és embertársa ellen, és nem választotta a megtérés útját. A végén viszonylag csekély számú kiválasztott fog örvendezni az üdvösségben. De ki tudna jókedvűen ülni a mennyei lakomán abban a tudatban, hogy embertársai többsége, akár épp a szeretteinek egy része a pokolban senyved? Én biztosan nem, és az az érzésem, hogy az olvasó sem.
Ősszüleink az Édenben szabadságot kaptak a Teremtőtől, hogy válasszanak a rossz és a jó között, és a rosszat választották: némiképp egyszerűsítve ez a bűn, a szenvedés és a halál eredete a teológiában. Nem Istené a felelősség, hanem a miénk. A bűneset óta mind ebbe a bűnös állapotba születünk, ezért szenvedünk, és ezért halunk meg. A nagy képet tekintve lehet ebben logika, de mit kezdjen ezzel a logikával a kislány, akit Buchenwaldban kivégeztek Ilse Koch parancsára, de előtte végig kellett néznie, hogyan nyúzzák meg az apukáját? Mi a gyermekek, mi az újszülöttek vétke? Mit tehetek én róla, hogy Ádám engedetlen volt a Paradicsomban, mit tehetek róla, hogy gyarlónak születtem? Pontosan ugyanannyit tehetünk róla, mint a származásunkról. Schön Évi letépte a nagytétényi iskolában a sárga csillagot, és azt mondta: „nem akarok zsidó lenni”, mégis elvitték.
Hogyan lehetne összeegyeztetni a morális axiómát, miszerint senki nem ítélhető el azért, amiről nem tehet, azzal a dogmával, hogy minden csecsemő az eredendő bűn állapotába születik?
És a karácsonyi történet épp ehhez a vérző Istenhez enged közel minket.
Engem keresel, és rám haragszol
Egész idáig csaltam egy kicsit. A szakrális hagyománynak tettem fel őszinte, de jórészt inadekvát kérdéseket. Istent ültettem a vádlottak padjára, ami érthető gesztus, sokan megtesszük, de mégiscsak, beismerem, nonszensz. Az Isten, akit megvádolhatunk, tényleg csak a fejünkben létezik. Ha van Isten mint tőlünk független objektivitás, akkor ő minden létező forrása, sőt ő maga a Létező. („Ehje aser ehje”, tkp. „Én vagyok az, aki van” – így mutatkozik be az őt egyébként szintén inadekvát módon faggató Mózesnek a csipkebokornál, Mózes 2, 14.)
És akkor ő az erkölcs forrása is. Az igazságérzetünk szükségszerűen csökevényes a létező Isten tökéletes igazságához képest. Ha létezik Isten, aki a világot és benne az emberiséget megalkotta, akkor előtte a mi okoskodásainknak el kell csitulni. Kiabálhatunk vele, megengedi. Sírhatunk, toporzékolhatunk, meg is átkozhatjuk, tagadhatjuk, vagy tarthatjuk moral insanity-nek.
De a karácsony esetében mindenekelőtt egy történettel van dolgunk. Ami nem foglalható hézagmentesen teológiai, filozófiai, pláne természettudományos tételekbe. Az efféle törekvések óhatatlanul meghamisítják a történetet. Az evangélium üzenete egy kis zsidó szektából indulva azért tudta villámgyorsan elárasztani a tömegkommunikáció felfedezése előtt csaknem kétezer évvel a világot, mert az emberek el tudták hinni. Rá tudtak ismerni, mint olyasmire, amit régóta vártak, és íme, elérkezett. Az evangélium volt a szó, ami – Tyler Durdennel szólva – rég itt volt a nyelvünk hegyén, de senki nem tudta kimondani.
Jézus kedvenc tanítványa, János így szól: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” Később így folytatja: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (János 1,14.)
A mindenható Isten a történet szerint testet öltött Jézusban, és bemutatkozott, hogy én vagyok az. Engem keresel. Rám haragszol.
Mi is történik? Hagyjuk már az émelyítően bukolikus képeket az otthonos, meleg kis jászolról meg a decens, fuvolázó pásztorokról! El kellett tussolni Jézus születését, mert ha kitudódik, hogy Mária a házasság előtt teherbe esett, paráznaságért megkövezi a vallási közösség. A testet öltött Isten menekültként születik egy büdös istállóban. Felsír, mint bármelyik újszülött. Később, amikor megkezdi nyilvános szolgálatát, nem rejti véka alá, hogy a megvetettek és kirekesztettek földjéről, Galileából származik. Hajléktalanként éli az életét, nincstelenül. Ott alszik, ahol épp befogadják, akkor eszik, ha enni kap; vizet kér egy parázna asszonytól, akivel rajta kívül nem áll szóba senki. Betegeket gyógyít, kiáll a szegények mellett. Rendszeresen jár kurvák, vámszedők, tisztátalanok, leprások közé. Meg is kapja a magáét a vallásos politikai elittől: „Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja.” (Máté 11,19.) Nem kéri ki magának, jól van ez így.
Jézus nem valami idegesítően vigyorgó „joyful believer”, hanem egy néha dühös, gyakran bánatos fickó, aki annyira tiszta, hogy az emberek a közelében elkezdik bűnösnek érezni magukat. A korrupt vámszedő visszaadja, amit lopott. A rest munkába fog, a prostituált új életet kezd. A szenvedélybeteg meggyógyul, a házassságtörőt megkövezni készülők kezéből kihullanak a kövek.
A testté lett Ige, a názáreti csodarabbi megmutatja: a Mindenhatónak van hatalma arra is, hogy ne éljen a hatalmával. Képes három kenyérből jóllakatni ezreket, kövekből tud ételt varázsolni és a vízből bort, de éhezik és szomjazik a pusztában. Aki a teremtés jogán megítélhetne eleveneket és holtakat, így szól: „én nem ítélek el senkit” (János 8,12.) És igen, a világ bírája a vádlottak padjára ül, és halálra ítélik egy koncepciós perben.
Aki másokat meggyógyított, korbácsütések után támolyog a vérveszteségtől, úgy veszi vállára a kereszt felső fáját. Aki másokat megmentett, most elviseli, ha azzal gyalázzák röhögve, hogy „önmagát nem tudja megmenteni” – miközben levegőért kapkodva, átszögezett kezekkel és lábakkal vonaglik egy vércsatakos gerendán. Aki iszonyodik a bűntől, a világ összes bűnét magára veszi, és imádkozik a gyilkosaiért. A Mindenható áldozattá lesz, a mi áldozatunkká, és nincs senki, aki segíthetne rajta. Ahogy felzokog a születésekor, felzokog a halálakor is, mert elhagyta az Atya.
Az én apám, Isten megrögzött haragosa az utolsó karácsonyán – amikor még nem tudtuk, hogy csak pár hét van az életéből – velünk énekelte a Mennyből az angyalt a fánál. Mi, szégyenszemre, csak az első strófát tudtuk, de meglepetésünkre végigdanolta az öreges, csúszkáló hangán: „Istennek fia, aki született jászolban/ Ő lészen néktek üdvözítőtök valóban.” És csorgott a könnye az egykori ministránsnak.
Néhány nappal később, amikor a mentőre vártunk, és egyértelmű volt, hogy mi a helyzet, odahívott magához. Már csak suttogni tudott, erőtlenül. Bárcsak tudnék imádkozni, mondta. Miért ne tudnál, feleltem. Mert nem tudom már, csak a Miatyánkot, mondta. Hát elsuttogtuk a Miatyánkot együtt. És akkor úgy láttam, hogy már nem haragszik.
Hagyjátok abba, papok, a kárhozattal való riogatást! Az Isten azzal mutatta meg a jóságát, hogy gyenge lett, árva, kirekesztett és megkínzott. Alászállt a poklokra, hogy nekünk ne kelljen. Ez a dráma az evangélium, függetlenül attól, hogy hiszünk-e benne. Az egyháznak nem tudományos meg morálfilozófiai disputákból kell győztesen kijönni, hanem szolgálni a szenvedőket. Nem megvetnie kéne az ateistákat, kételkedőket és hitehagyókat, hanem tisztelettel meghallgatni és megérteni őket. Nem törleszkedni kéne a pénzhez meg a hatalomhoz, hanem képviselni a nélkülöző Krisztust.
Mindez persze nem szünteti meg a szenvedést, de adhat valamennyi reményt. Az pedig egyre inkább hiánycikk ebben a világvégi tülekedésben.
