Kultúra

A hatalom gyűrűi a szirupos, vontatott melodrámák szintjére rángatta le Tolkien világát

Amazon Prime Video
Amazon Prime Video
Mithrilnek ígérték, de csak strassz lett A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi indulásakor monumentális eposznak ígérte magát, ám az évad végére kiderült, a fenséges látvánnyal és epikus tálalással az alapok hiányát kendőzték el. Spoilermentes évadkritika.

Ha az ember kellő mennyiségű, aktuálisan felkapott sorozatot néz, és fokozná az élményt, akkor érdemes néhány sorozatrajongó mémoldalt követnie az általa preferált közösségi platformon. Sehol máshol nem foglalják össze a történteket olyan pontosan, olyan találóan és olyan viccesen egyetlen kép-szöveg párosításban, sehol nem lehet annyira felszabadultan rajongani/utálkozni a sorozat egy-egy húzásán, sehol annyi háttérinformációt, kivágott jelenetet, pletykát és rajongói elméletet nem találni, mint ezeken az oldalakon. Előszeretettel megy a poénkodás azon is, hogy az adott sorozatról valaki azt állítja, a történet miatt nézi, de valójában a történet nem áll másból, mint nagyon, nagyon vonzó emberekből – a Bridgertonról készültek például halomszám ilyen mémek –, esetleg menő sárkányokból – a Sárkányok házánál például ez a visszatérő elem.

Eleve beszédes, hogy A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi című sorozat alig-alig bukkan fel ezeken az oldalakon: amint arról A hatalom gyűrűit és a Sárkányok házát összevető videónkban is beszéltünk. A mémesíthetőséghez ismerősség, azonosulás szükséges, az Amazon Prime gigaköltségvetésű fantasy-projektje viszont olyan elrugaszkodott, hogy nem nagyon lehet megtalálni ezeket az azonosulásra alkalmas pontokat. Ám ha mégis készülne ilyen mém, azon alighanem a númenori városkép, a tünde tárgykultúra és a meseszép tájak kapnának helyet, értve ez alatt, hogy aki ezt a sorozatot nézi, azt valójában az abban felrajzolt világ meseszerűsége, szépsége vonzza. Ezek a mémek – nyilván – mind túloznak, hiszen kizárólag szép emberek meg sárkányok mutogatásával nem lehet egy sorozatot sikeressé tenni – és nem lehet csak a látvány fenségességével sem, mégis, A hatalom gyűrűi mintha ezt próbálta volna meg. Csupa külcsín, alig valami belbecs, szirup, melodráma és egy olyan lassan csordogáló történet, hogy ahhoz képest egy ent beszéde maga a rap: így sikerült A hatalom gyűrűi első évada.

Amazon Prime Video

Ahogy azt a sorozat nyitásakor írtuk, a történet ezer szálon indult: Galadriel és az őt vízből kihalászó Halbrand viselt dolgai mint fő-főszál mellett láttuk a gyaplábú Nori és az égből pottyant idegen útkeresését, az Arondir és Bronwyn között szövődő tünde-ember románcot a halandó emberek orkok által fenyegetett világában, Elrond és Celebrimbor törekvéseit a tündék érdekében, valamint Durin és törpjeinek szerepét mindebben. Abban azonban a sorozat eleje megtévesztett minket, hogy ezek a szálak az összefonódás irányába tartanak – mert ugyan ez az egy pontban találkozás a szálak többségével valóban megtörtént, ám ahogy a szereplők egy pillanatra összeértek, azzal a lendülettel szét is rebbentek ismét. És legfőképpen: az összefonódás olyan lassan jött el, hogy azt alig győztük kivárni. A hatalom gyűrűi a nyitány felvezetése után vontatottan, nagyon lassan haladt előre, és a hatodik részig gyakorlatilag nem történt benne semmi igazán mozgalmas – cserébe akkor úgy összezsúfolódtak a történések, hogy alig győztük kapkodni a fejünket.

Öt teljes epizódot az előkészítésre, a lassú feszültségfokozásra szánni akkor is óriási pazarlás lett volna, ha azután olyan csinnadrattát kaptunk volna, amit nem felejtünk el hetekig – ám itt nem ez történt. Az Ostirithért vívott csatajelenet mozgalmas, izgalmakkal teli és drámai volt ugyan, de azért messze nem annyira, hogy az indokolta volna ezt a ráérős előkészítést – ráadásul az epizód kihagyta a legnagyobb ziccerét, amikor a frissen elnevezett Mordor nevét nem mondta ki senki, hanem valami érthetetlen okból a képernyőre írták ki. Az egyetlen indok erre a komótos építkezésre az lehetett volna, hogy addig is a közönségnek van ideje igazán megismerni, megszeretni a szereplőket, hogy azután a csatáik fontosabbak legyenek, a győzelmeik édesebbek, a kudarcaik, veszteségeik, elválásaik fájóbbak. Ám a forgatókönyv ezen a fronton súlyosan hiányos maradt: a szereplőkről alig tudtunk többet az ötödik epizód végére, mint amennyit az első rész után, és amit tudtunk, az is feledhető.

Amazon Prime Video

A hatalom gyűrűinek karakterei ugyanis túl semmilyenek, túl egypólusúak, vázlatosak, amit a történetmondás ködössége csak fokoz: még azt a keveset, amit tudhatnánk, csak célozgatások, sejtetések, drámainak szánt félmondatok hivatottak megértetni velünk, és ennyi alapján, bizony, nem mennénk csatába egyikükért sem. Beszélgetéseik rébuszokban zajlanak, eltúlzottan pátoszosak, nem ritkán ködösek a mondataik mögötti szándékok, az egymáshoz fűződő érzelmi viszonyulások – a fennmaradó időben pedig egyszerűen unalmasak. Az élénk, életszerű és humoros Durin és felesége jelentik az üdítő kivételt, de őket meg túl kevés ideig látjuk ahhoz, hogy megmentsék az élményt. Bármily üdítő végigolvasni a sorozat stáblistáját a sok-sok etnikum ezerízű nevei miatt, az mégis jobb lenne, ha az általuk alakított szereplők is ennyire sokszínűek lennének.

Maga a történet ugyancsak nem indokolta a lassú adagolást: nem történt itt annyi minden. A keményvonalas, nagy tudású Tolkien-rajongók szeretik hangsúlyozni, hogy A hatalom gyűrűinek különösen nehéz dolga van, ugyanis a korszak, amelyben a történet játszódik, a tolkieni világ leghomályosabban ismert időszaka, s mint ilyen, a forgatókönyvíróknak nem volt túl sok támpontjuk a sorozat megírásakor. Ez tagadhatatlan, ugyanakkor ez a helyzet egyben azt is jelenti, hogy mozgásterük viszont lett volna arra, hogy egy konzisztens, átgondolt, saját logikai szabályait tartó és legfőképpen izgalmas, szeretetreméltó karakterekkel teli világot alkossanak, amelynek a sorsáért akkor is képesek vagyunk aggódni, ha a Gyűrűk Ura-trilógiából, ugye, jó előre tudjuk, hogy a történet legeslegvége mi lesz. Ám itt ezt nem sikerült megoldani, így a kevés és nem is égbekiáltóan fontos esemény a nézőknek nem különösebben fontos hősökkel esik meg, ráadásul egy Tolkienhez nem túl hűséges formában – viszont egy nagyon, nagyon izgalmas látványvilágban.

Olyannyira izgalmasban, hogy nehéz nem azt érezni, tulajdonképpen erre ment ki a játék: egy fenségesen szép – illetve a vonatkozó helyszíneken stílusosan, már-már gusztusosan rút – világ megmutatásáról, a lehető leghatásvadászabb módszerekkel tálalva. Ezen a fronton a sorozat nem egyszer átlép az ízléstelenségbe is: a nyúlós, ólomlábakon vánszorgó jelenetben Galadriel lovának elindulása, míves páncélzatának, szőke hajszálainak lassított felvételes, centiről centire történő exponálása már-már nevetséges, az extra nagy képfelbontású tévék és monitorok tesztelésére szoktak ilyen látványpornó-jellegű videókat készíteni színes trópusi madarakról és a szárnyukról szitáló esőcseppekről. A hatalom gyűrűit mintha három fő célkitűzés szülte volna:

  • az egyik, hogy az Amazon nyolcepizódnyi mozgóképben demonstrálja, miként néz ki az, amikor ennyire sok pénzt költenek díszletre, jelmezre és látványtervezésre,
  • a másik, hogy a sorozat esettanulmányként funkcionáljon arról, hol tart ma a filmes utómunka technológiája,
  • a harmadik pedig, hogy a rajongók eltölthessenek ebben a világban némi időt hetente.

Ez utóbbi önmagában nem rossz cél, ám az ilyen hangulatidézés mégis csak akkor működik, ha van kivel, van milyen kalandra visszatérni a jól ismert világba, és akivel menni lehet, azt szeretjük annyira, hogy szívesen utazzunk vele – magyarán nem lett volna hátrány, ha egy negyedik célként kijelöli esetleg azt is, hogy egy érdekfeszítő karakterekkel teli, izgalmas történetet alkossanak.

A hatalom gyűrűi jelenlegi formájában akkor működne, ha egy videójáték volna, ahol nincs igazából végküldetés, csak hétköznapok: építgethetnénk a gyaplábúak álcáit, lakberendezhetnénk a festői tündepalotákban, megalkothatnánk a tökéletes númenori outfitet. Sorozatként azonban nem működik túl jól: félkómás nyálcsorgatásra alkalmas, a haverokkal közös, lelkes kibeszélésre – amire a kötelező összehasonlítások tárgya, a Sárkányok háza nagyon is – nemigen. Ráadásként pedig a sorozat elköveti azt a hibát is, hogy saját logikájához sem hű, ezért tele van indokolatlan mozzanatokkal – mi az ördög például a funkciója a záróepizódban a kopasz boszorkány alakváltásainak azon kívül, hogy menőn néz ki benne a CGI? A hatalom gyűrűi ezzel együtt még fordulhat jóra, hisz végre elindult, akinek el kellett indulnia, lelepleződött, aki rejtőzködött, elkészült, aminek el kellett készülnie – de az első évadon ez már nem segít. A sorozat első évada olyan lett, mint a táncos celebshowműsorok koreográfiái, ahol látványos emelésekkel és trükkökkel akarják elvonni a figyelmet arról, hogy valójában emberünk az alaplépéssel sincsen tisztában.

A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi első évadja az Amazon Prime Videón nézhető nyolc epizódban, akár magyar szinkronnal is. 24.hu: 5/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik