Ahhoz képest, hogy a szlovákiai Pöstyénben született, és 2016-ban, amikor a Szentes leigazolta egyetlen szót sem tudott magyarul, most, hat évvel később szinte tökéletes kiejtéssel, nyelvtanilag is helyesen fogalmazva beszélget velem. Mennyi idő alatt sajátította el a nyelvünket?
2017-ben kezdtem el intenzíven tanulni. Akkor, amikor jött az ajánlat, hogy vegyem fel az állampolgárságot. Meg is kaptam abban az esztendőben, aztán két újabb év kellett, hogy zökkenőmentesen beszéljek és mindent megértsek. Az első fél évben jártam hetente egyszer-kétszer nyelvtanárhoz. Utána már csak magamtól tanultam. Folyamatosan rákérdeztem dolgokra, kifejezésekre. A szentesi Lekrinszki Gina, akivel ugyan már nem vagyunk csapattársak, mégis a mai napig az egyik legjobb barátnőm, rengeteget segített abban, hogy ilyen gyorsan elsajátítottam a nyelvet.
Az utóbbi években futballban, kosárlabdában, hokiban is egyre több honosított játékos szerepel a magyar válogatottakban, ellenben egyáltalán nem jellemző, hogy megtanulják a nyelvünket. A káromkodás még csak-csak megy, de nem ismerek honosított aktív sportolót, aki ilyen szép kiejtéssel, folyékonyan beszéli a magyart. Minek köszönhetjük ezt a megtiszteltetést?
A belső indíttatásomnak egyrészt. Másrészt 2017-ben Birge (Bíró Attila szövetségi kapitány – a szerk.) azt mondta, ha szeretnék felnőtt magyar válogatott lenni, muszáj nyelvtanárhoz járnom, és meg kell tanulnom a himnuszt.
Sokat kellett győzködni, hogy felvegye az állampolgárságunkat?
Egyből tudtam, hogy igent mondok.
Miért?
Mert óriási lehetőségnek éreztem.
Rapport Richárd neve mond valamit?
Bocsánat, őt nem ismerem.
A világranglista 8. helyén álló magyar sakkozó nemrég úgy döntött, hogy román színekben versenyez tovább. Történelmi okok miatt a magyar–román viszony nagyjából olyan, mint a szlovák–magyar. Hazájában nem tapasztalt nacionalista felhangokat az országváltása kapcsán?
A volt csapattársaim nem örültek, hogy otthagytam őket, de ezt inkább az irigykedés számlájára írom.
A sajtóban talán egy negatív cikk jelent meg, de az is csak azt vetette fel, lehet, hogy Szlovákia is kijuthatna a tokiói olimpiára, ha ott játszanék. Bár ezt kétlem, mert Szlovákiában még nem tudtam vízilabdázni. Magyarországon tanultam meg. Szélsőséges cikkről nem tudok.
De nem is zavart, nem is érdekelt volna. Nekem ezek a dolgok meg sem fordultak a fejemben. Sose voltak a magyarokkal szemben ellenérzéseim, nyilván azért sem, mert ez otthon sem volt téma, Pöstyénben sem tapasztaltam soha hasonlót.
Ezek szerint a szüleinek sem volt ellenvetése az állampolgárság-váltással kapcsolatban?
Á, dehogy. A szüleim mindig azt tanították nekünk: „Emberek vagyunk, mindegy, hogy hol születtünk”. Arra emlékszem, hogy amikor felajánlották, hogy vegyem fel az állampolgárságot, sírva hívtam fel őket, és miután elújságoltam a hírt, együtt sírtunk a telefonban, mert tudták, hogy mit jelent nekem a vízilabda, az, hogy magyarként elérhetem a célomat, olimpiai résztvevő, ma már olimpiai érmes lehetek.
Olvas is magyarul?
Ma már igen.
Csapattársai, az új-zélandi Parkes Rebecca és a francia Geraldine Mahieu maximum egy-egy szót beszélnek magyarul. Ők miért nem tanulnak meg?
Azt tőlük kell megkérdezni. Én szerencsés vagyok abban, hogy tanulok és megy is. Tudja, azért kértem mindig is a szentesi lányoktól, hogy magyarul beszéljenek hozzám, mert tudtam, ha nemzetközi eredményt szeretnék elérni, azt magyar színekben tudom megtenni.
Ha Magyarországot akarom képviselni, akkor hadd tiszteljem meg a magyar csapattársaimat, újságírókat, szurkolókat azzal, hogy magyarul beszélek hozzájuk. Magyarként ne kelljen senkinek plusz erőkifejtést tennie ahhoz, hogy beszélgessen velem.
Azért érezte óriási lehetőségnek az állampolgárság-váltást, mert Szlovákiában a foci, a kézilabda, a kosárlabda is sokkal népszerűbb sport, a vizet pedig inkább megfagyasztják, hogy játszani tudjanak rajta?
Nyilván.
Ennek ellenére hogyan lett éppen vízilabdázó?
Pöstyén vízi város. Gyönyörű, termálvizes fürdőnk van, a kivételes szlovák helyszínek egyike, ahol a vízilabda mindig is jelen volt. Kisgyermekkorom óta imádom a vizet, de eredendően én is kosárlabdáztam ám, és mellette atletizáltam, magasat ugrottam.
Alkati adottságait tekintve ezt nem csodálom. Elég ritka jelenség lehetett átlag feletti magasságával, mégis atletikus alkatával. Melyik ment jobban, a kosárlabda vagy a magasugrás?
Mindkettőben jó voltam, általánosban és gimnáziumban is képviseltem a sulit országos versenyeken, korosztályos bajnokságokon is, de azt ne kérdezze, magasban hány centi volt az egyéni csúcsom, mert nem emlékszem.
Feltételezem, amikor Magyarországra költözött, már javában vízilabdázott is. Ezek szerint három sportot űzött egyszerre?
A vízilabdát tizenegy éves koromban kezdtem. A kosarat tízévesen abbahagytam, de nem is teljesen, mert edzésre ugyan nem jártam, viszont a sulicsapat meccseire rendszeresen. Az atlétika pedig csak amolyan szárnypróbálgatásnak számított, mert az iskolában minden létező sportversenyre beneveztek.
Ez a vitathatatlan sportszeretet belülről fakad vagy örökletes?
Inkább is-is. Anyukám atléta volt és kézilabdázott. Apu jégkorongozott és kerékpározott. Ennél fogva nálunk a családban mindenki sportol valamit. A három testvérem is.
Mi ragadta meg a vízilabdában a másik két sporttal szemben?
A víz közege, a nyitott és zárt medence jobban vonzott. Első pillanattól tetszettek a vízilabda-specifikus gyakorlatok, még a taposást is menőnek tartottam.
Amikor keresztbe úsztunk, mindig lehetett látni, ki mikor ér be, én pedig imádtam, hogy minden egyes edzésen versenyezhettem a csapattársaimmal. Feldobott a sikerélmény, amikor elsőként értem el a falat, láttam a fejlődést. Talán pont ez az erős versenyszellem az egyik fontos karakterjegyem.
A kosaras múltja mennyit segített abban, hogy a vízben sem zavarja a labda?
Annyi mindennel próbálkoztam a póló előtt, hogy az egyáltalán nem átlagos méreteim ellenére az átlagosnál sokkal jobb a mozgáskoordinációm és a labdaérzékem.
Ha a kosár mellett köt ki, most abban lenne szlovák válogatott?
Lehetséges, mert folyamatosan csábítottak vissza a pöstyéni kosárcsapathoz. Edzésre már évek óta nem jártam, ennek ellenére még 16 évesen is beugrottam centerként egy-egy meccsre, és állandóan le akartak igazolni profinak.
Mégis vízilabdában lett profi, ráadásul egyből Magyarországon, Szentesen.
Egy ifjúsági vízilabdatornán vettünk részt a szlovák korosztályos válogatottal, és nem képviseltünk túl nagy játékerőt.
Csak a fizikai adottságai, az abban rejlő lehetőség, vagy az akkori játéktudása is szemet szúrt a szentesi klubvezetésnek?
Gondolom mindkettő, mert hiába kaptunk ki rendre, a szlovák válogatottból minden értelemben kitűntem. Úszástudásban mindenképp. És azt nem mondom, hogy tudtam vízilabdázni, de húzójátékosnak tekintettek a csapattársaim. Állítólag Tóth Gyula bácsi szúrt ki, majd az egyik szentesi klubvezető, menedzser jelezte, hogy látnak bennem fantáziát. A torna után hivatalosan levélben is megkerestek.
Mit szólt, amikor otthon elolvasta az e-mailt?
Ki ne örülne, ha egy magyar OB I-es csapat le akarja igazolni? Lerohantam a konyhába anyáékhoz, és elújságoltam, hogy mi a szitu. Összeült a családi kupaktanács, mert azon a nyáron a Dunaújváros is megkeresett, illetve egy olasz, és egy német csapattól is érdeklődtek irántam.
Mi döntött a Szentes mellett, ha ennyi kérője akadt?
Hogy a város nagyon hasonlít Pöstyénhez. Egyből beleszerettem. Beszéltem az akkor már évek óta Magyarországon játszó, felvidéki magyar Máté Zsuzskával. Kikértem a véleményét Kolárik Martinnak is, aki hozzám hasonlóan Pöstyénben született, játszott Magyarországon, ráadásul az édesapja volt a kedvenc edzőm. Ők is segítettek a végső döntésben.
Felnőtt csapatba igazolták vagy az ifibe?
A felnőttbe. És bár eleinte sok játéklehetőséget nem kaptam, azért rendre leültettek a kispadra.
Ugyanis, amikor megérkeztem, hamar kiderült, a leggyengébb vagyok úszásban, mindenben. Viszont gyorsan fejlődtem.
Egy év elteltével már képes voltam tartani velük a tempót, a második év végére egy lány maradt, a kínai Niu Guannan, akit nem tudtam legyőzni úszásban. Ezért egyre inkább láttak bennem konkurenciát. De nem kell semmi rosszra gondolni, már az első pillanatban tökéletesen befogadtak.
Mekkora különbséget érzett a magyar és a szlovák póló között?
Óriásit. Igazából nem a lakás, az egyedüllét, hanem ez volt az első hatalmas pofon. Pöstyénben hetente háromszor edzettünk, és ugyan végeztem mellette pluszmunkát, futottam, kondiztam, de ezek együtt sem közelítették meg a szentesi napi három edzés intenzitását.
Miért, milyen körülmények közé csöppent, a 16 éves újoncnak hol biztosított a klub lakhatást?
A szentesi uszoda területén egy kis faházban.
Ehhez képest Pöstyénben?
Családi házban éltem. Mi a három tesómmal fent, az emeleti szobákban, lent a szüleim, kint szép kert.
A faház mit nyújtott?
Egy parányi szoba, konyha gyanánt egyetlen mikró és egy kis zuhanyfülke. Maximum 20 négyzetméter. Itt éltem két évig. De legalább nem kellett sokat utaznom, és biztonságban érezhettem magam, mert az uszodát éjjel nappal őrizték. Utóbbi a szüleimnek is nagyon tetszett, azt mondták, jobb ez, mintha egyedül lennék egy lakásban.
A munkamennyiség mellett az életszínvonalbeli különbség és a mama konyhájának hiánya is sokkolhatta. Hogyan élte ezt túl?
Nehezen. Talán az viselt meg a legjobban, hogy amikor megbetegedtem, és magamnak kellett bemennem a patikába, magamnak kellett megcsinálnom a forró teát, nem volt mellettem az édesanyám. Hívtam, panaszkodtam neki: „Anya, nincs itt mellettem senki, engem itt nem is szeretnek, minek csináljam én ezt?” – mert akkor eleinte nem is nagyon ment. Életem végéig emlékezni fogok rá, hogyan reagált. Annyit mondott tök tárgyilagos hangon: „Jó, akkor gyere haza, mert rajtad kívül senki más nem kényszerít arra, hogy ott legyél. Csak saját magadért csinálod, és ha nem szeretnéd ezt tovább csinálni, akkor gyere haza.”
Na, pont nem ezt akartam hallani, hanem azt, hogy sajnáljon. Ezt nem kaptam meg. Ez elgondolkodtatott. Igaza volt ugyanis. Tényleg csak saját magamért csináltam az egészet, és ha valami nem jó, nekem kell többet tennem annak érdekében, hogy jobb legyen.
Amikor tényleg leesett, hogy senki nem fog segíteni, saját magamnak kell újra felépítenem az életemet, onnan kezdve más szemszögből látom azt a két évet. Ez kellett ahhoz, hogy ma az lehessek, aki vagyok. Azt, amit tényleg a nulláról, ebből a kis faházból indulva hat év alatt elértem, azt mind magamnak köszönhetem, és ez büszkeséggel tölt el.
Ha három fő részre bontjuk a vízilabdához szükséges képességeket (fizikum, úszás- és taktikai tudás), miben fejlődött a legtöbbet Szentesen?
Mondok egy negyediket. 16 éves gyereklányból villámgyorsan felnőtté kellett válnom. Szülők, testvérek nélkül maradtam egyik napról a másikra úgy, hogy akkor még egy szót sem beszéltem magyarul. Úgyhogy mentális erőben. Az edzőm mindig azt mondta, „Natasa, kemény munka és alázat nélkül soha semmi nem megy az életben”. Ezt a két szót nagyon gyorsan megtanultam magyarul.
Mikor, hol kapta a második pofont?
Amikor az UVSE-be igazoltam.
Ha minden szempontból jól érezte magát Szentesen, és annyira beleerősödött a honi vízilabdába, hogy 2018 februárjában már a magyar válogatottban is bemutatkozott, miért döntött úgy, hogy két év után klubot vált, és Budapestre költözik?
Emlékszem, pont a nyári szünetben a pöstyéni házunk nappalijában ültem, amikor rám írt Benczur Márton, hogy szeretne velem találkozni, mert az UVSE-nek lenne egy ajánlata. Elkezdtem visítani anyukámnak. Értetlenkedve nézett rám, én meg eközben már buzgón pötyögtem a telefonba a választ, hogy „persze, miért ne”.
Mi volt a meggyőzőbb: hogy az UVSE-től jött a megkeresés, vagy a fizetési rubrikában szereplő összeg?
Sosem foglalkoztatott különösképp a pénz, nem ezért jöttem Magyarországra. Azért vízilabdázom, mert szeretem. Boldoggá tesz. Ez az életem értelme, és ez anyagi értelemben nem kifejezhető.
Az UVSE mégis csak Európa egyik legjobb csapata lett az utóbbi években, ezért ekkor is csak a lehetőséget láttam a továbbfejlődésre. És igazam lett, mert Szenteshez képest is hatalmas szintugrást jelentett az UVSE.
Amennyiben?
Ugyan itt is, ott is háromszor edzettünk naponta, de a mennyiség és minőség között óriási különbséget éreztem. Hosszabb és keményebb edzésekkel szembesültem az UVSE-ben. A kondiban kiváltképp. Ágó Renáta tartotta (jelenleg a női válogatott erőnléti edzője – a szerk.), és annyi energiát követelt a vele töltött egy-egy óra, hogy lényegében minden alkalommal hánytam.
Szó szerint vagy átvitt értelemben?
Szó szerint. Tényleg durva változást jelentett.
Azt mondta, a szentesi edzéseken egy év telt el, mire úszásban tartani tudta a tempót csapattársaival. Az UVSE-nél mennyi idő kellett ehhez?
Eleinte itt is mindenben az utolsó voltam a rangsorban, még játéklehetőséget is alig kaptam, mindent kezdhettem elölről.
Ez nem törte össze?
Inkább legyek én a legrosszabb a legjobb csapatban, mint a legjobb egy gyengébben. Tudtam, ez a csapaton belüli utolsó hely pillanatkép. A kemény munkámnak itt is eredménye kell legyen, mert a szorgalmas munka mindig kifizetődik. Azt szoktam mondani, edzésen egyéni sportoló vagyok, le akarom nyomni a többieket úszásban, mindenben, míg meccsen maximálisan csapatjátékos. A sportban az motivál leginkább, ahogy egymásért küzdünk. Azért az extázisért csinálom, amit a közösen elért siker adni képes.
A válogatott kohéziója a világbajnokság alatt még a televízión keresztül is átjött. Minek köszönhető ez az erős összetartó erő?
Egyrészt az edzőnek – olyan személyiségű játékosokat választ, akik ugyan egyéniségek, ám elfogadják a csapat elsőbbségét. Másrészt a csapatkapitányunk, Keszthelyi-Nagy Rita az, aki példát mutat mindenkinek. A csapaton belül mindenki tiszteli és elfogadja a másikat.
Hova tud még fejlődni egyénileg, és lehet-e még feljebb a válogatottal?
Idővel szeretnék a válogatottban is húzóemberré válni, és hogy az összes pozíciómban tudjam segíteni a csapatot. Bekkelésnél vagy centerezésnél, úszásnál, átlövésnél is univerzálisan bevethető, magasszintű játékos legyek. Csapatban pedig mindig a soros mérkőzés megnyerése a cél.
Azt szokták mondani, vízilabdázni nem lehet magas szinten, csak ha kellően csibész az ember. Háromszoros olimpiai bajnok centerünk, Molnár Papesz Tamás például, hogy kiállítást érjen el, képes volt a bal kezével rángatni a sapkája zsinórját úgy, mintha az ellenfél fojtogatná. Hogyan áll az ilyen típusú zsiványsággal?
Aki játszott már ellenem, azt tudja, hogy van bennem.
És a keménység?
Akadt már víz fölötti rúgásom, cserés kiállításom nem egy.
Ezek a férfiakra jellemző dolgok a női pólóban is előfordulnak?
Nem én vagyok az egyetlen, aki csinálja. Persze nem mindig szándékos, néha csak annak látszik, hogy fejbe rúgom az ellenfelemet. De aki kap, az ad is. Viszont ezen a téren is fejlődtem. Ma már nincs kiborulás, hiszti, sokkal jobban kezelem, ha én kapok. Nem borul el azonnal az agyam, és nem akarom azonnal megtorolni. Ha nem fejlődött volna az önfegyelmem, nem lehettem volna olimpikon sem. A kapitány nem tűri a csapatot sújtó egyéni meggondolatlanságot. Forró szív, hideg fej. Ma már ez jellemez.
Ha a csibészség és a keménység is rendben van, miben kell még fejlődnie egyáltalán?
Mindenben.
Ahogy hallgatom, úgy érzem, a pozitív tulajdonságai közül is kiemelendő a folyamatos fejlődni akarása.
Olyan típus vagyok, aki képtelen teljesen leállni. Most például pihenőt kaptunk, mégsem ülök otthon a karosszékben feltett lábakkal, inkább jógázom, futok. Fejben nem tudok kikapcsolni, amíg a testem nem mozog. Mindennapos szükségletem az endorfin, amit sport közben kapok.
Ki lehet jelenteni, hogy munkamániás?
Á, nem a munka tetszik nekem, hanem a fejlődés. Ha tudom, hogy az előrelépés érdekében valamit el kell végezni, azt megteszem.
Benedek Tibor hasonló munkaszeretettel, alázattal nézett a vízilabdára. Ismerte személyesen?
Hogyne. Végső soron az UVSE-ben ő volt a klubigazgató, vele kellett tárgyalnom a szerződésemről is.
Felnézett rá?
Nincs a világon olyan vízilabdázó, aki ne gondolkodna tisztelettel rá.
Milyen embernek ismerte meg?
Nem tudom, hogy tudok-e annyira jól magyarul, hogy kellő érzékletességgel körülírjam az érzéseimet. Életében legenda. Minden pillanatban alázat, emberség sugárzott belőle, még akkor is, amikor éppen edzést tartott. Imádott a csapatával dolgozni. Még nézni is élményt jelentett, ahogy a srácaival foglalkozott.
Az UVSE-s lányok munkájába is beleszólt? Esetleg adott tanácsot, például: „Natasa, amikor center vagy, ne így, hanem úgy tartsd el az ellenfelet”?
Sajnos nem.
Azért kérdezgetem Benedek Tiborhoz kötődő viszonyáról, mert az ausztrálok elleni negyeddöntő után a meccs legjobbjaként Benedek Tibor-díjat kapott. Mit érzett, amikor átvette?
Tibor két éve nincs velünk. A nevét viseli a díj, az ő örökségét hordozza magában, és ez különös értéket ad neki. Azért is sokat jelent ez nekem, mert eddig a pillanatig soha, sehol nem kaptam MVP-díjat. Bár tudom, hogy még nem vagyok az, de ez egyben visszajelzés is, jó úton járok azon a téren is, hogy a válogatottban is húzóember legyek.
Pont ennek a mérkőzésnek az ikonikus pillanata, amikor egy előny végén a vízből csípőig kiemelkedve, magasan az ellenfelei felett lőtt húzásból gólt.
Van egy úgynevezett „bójás edzésünk”. A kétfős gyakorlat lényege, hogy a sípjelre indulva, úszva helyet cserélünk a bóják között, amint odaérsz az egyikhez, pont ilyen kiugrásokat kell csinálni, mondjuk tízet, majd újabb síp, helycsere, vissza a másikhoz, és egy ötkilós medicinlabdát tartva a fejed felett taposol harminc másodpercig. Persze ezt nem egyszer csinálod meg, hanem szériázol oda-vissza, oda-vissza.
Gyilkos lehet.
Főleg, ha edzésen úszás vagy kondi után csináljuk. Amikor az ausztrál meccs másnapján edzettünk a szigeten, hátul a Széchy-medencében, Tóth Laci (a válogatott másodedzője – a szerk.), aki ezeken az edzéseken ott állt felettem a medence szélén, és csak sípolt, sípolt, sípolt, és dobta a labdát, én meg azzal a fejem felett minden alkalommal majdnem belehaltam a vízbe, megkérdezte: „Emlékszel ezekre a pillanatokra? Na, látod megérte” – mondta.
Egyáltalán tehetségesnek tartja magát?
Nagyon nem vagyok tehetséges. A vízilabdához nyilván remek fizikai adottságokkal rendelkezem. De tök béna voltam, amikor ide jöttem. A játéktudásom, a technikám száz százalékig munka.
