Ugyan a világháború után Európa keleti és nyugati blokkra felosztása hivatalosan a nemzetközi béke fenntartását szolgálta, az ilyen-olyan ideológiákba csomagolt rendszerek tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy elrejtsenek egy rakás sötét ügyletet. A kádári Magyarország hamar rájött erre, és arra is, hogy a nagypályás bűnözésben komoly pénz van, komolyabb, mint nagyjából bármi másban. Így esett, hogy a hivatalosan a szocializmust békéjét építő Magyarország a ’70-es évekre a nemzetközi terroristacsoportok főembereinek egyik kedvenc búvóhelye, machinációik, akcióik kidolgozásának helyszíne lett. Történt mindez a Belügyminisztérium és a titkosszolgálatok tudtával és beleegyezésével – a magyar álláspont ugyanis az volt, hogy amíg nem lóg ki túlságosan a lóláb, addig hagyták ezeket a nagypályásokat szabadon tevékenykedni.
Ezt a félrenézést Jamrik Levente filmjében Karasz Lajos személyesíti meg, aki a Belügyminisztérium állambiztonsági csoportjának ranglétráját szépen végigjárva gyakorlatilag évtizedeken keresztül volt komoly befolyása az efféle ügyekre – vagyis csak lett volna, ez a film ugyanis nagyjából azon logikára felfűzve mesél az ekkortájt hazánkban folyó terrorcselekményekről, hogy Karasz Lajos mi mindenről tudott, de nem tett ellene. Röviden: mindenről tudott, konkrét ellenintézkedéseket viszont alig foganatosított. Ezek a világhíres-hírhedt bűnözők gyakorlatilag azt csinálhattak a kádári Magyarországról, amit csak akartak.
Az időszak, amiről szó van, a mainál is intenzívebb izraeli-palesztin konfliktus kora, így a legtöbb hazánkból operáló terroristavezér is ebben a konfliktusban tevékenykedett, leginkább a palesztin oldalon, hol vallási meggyőződésből is, hol „csak” nyereségvágyból. Persze voltak kivételek, olyan ügyek, amelyekben nem volt jelen vagy nem volt kulcsfontosságú az izraeli-palesztin szembenállás, például az Aldo Moro olasz miniszterelnök elleni merénylet, amelyben olyan fegyvert is használtak, amit Magyarországon gyártottak és exportáltak. A korszak hazánkban zajló kétarcú, kifelé üldözöttnek mutatott, de valójában tűrt-támogatott nemzetközi szintű illegális tevékenységei közül ez, a fegyverkereskedelem volt az egyik legfontosabb – ez ugyanis elég szépen jövedelmezett az államnak. Elég szépen ahhoz, hogy szemet hunyjanak időnként olyan tragikus járulékos veszteségek felett is, mint például egy polgári Malév-járat 1975-ös lezuhanása – amit a brit hírszerzés tudomása szerint lelőttek, mert azt feltételezték, hogy fegyvereket és a Palesztin Felszabadítási Front vezetőségét szállította.
Ezek mellett a fő szállítóeszközök a kamionok voltak – bár ez nemcsak a fegyverekre volt igaz: a nyugati áruval az országon átutazó kamionok rakterében elfért még némi kábítószer, dohánytermék, műkincs, nemesfém és prostituáltak is. A Magyarországon futó illegális fegyverkereskedelem fő szervezője egy Ismail Oflu nevű, Patkány álnevű török maffiózó volt, aki Budapesten hozta létre csempészhálózata központját, és főleg a Szürke farkasok terrorcsoportnak dolgozott.
A másik ilyen jól termelő tevékenység a kábítószerüzlet volt: Magyarország ugyanis nyakig ült a morfiumbizniszben, a hazai gyógyszergyárak legálisan és olyan tételben gyártották a morfiumszármazékokat, hogy – kétes dicsőség – az ország nemzetközi szinten is az élmezőnyben tanyázott ezen a fronton, az abszolút vezető szerepet pedig akkor értük el, amikor egy újpesti gyógyszergyár a metakvalon nevű szert kezdte gyártani. A magyar metakvalont a török és kurd alvilág terítette Nyugat-Európában, majd – többek között Pablo Escobar munkásságának révén – eljutott Amerikába, és a Qualuude néven elhíresült drogként élt tovább, amely olyan népszerű lett, hogy betört a popkultúrába is. Ezt használta a Wall Street farkasaként ismert Jordan Belfort, de ezzel a „combnyitó”-nak is nevezett szerrel kábították a Playboy-villa nyuszilányait, Bill Cosby áldozatait, és azt a kislányt is, akit Roman Polanski molesztált. A szert végül amerikai közbenjárásra betiltották.
A kádári Magyarország még egy fronton kivette a részét a ’70-es – ’80-as évekbeli nemzetközi terrorizmusból, ez pedig a kiképzés. A néphadsereg tudását és eszközeit használva, sőt, MSZMP-pénzből képeztek közel-keletieket és észak-koreaiakat például Ferihegy mellett, Abasáron, Csopakon, Orosházán és Nyíregyházán, nem ritkán államközi szerződések alapján.
A fegyver- és drogügyletekben, valamint a terroristák kiképzésében való tevőleges részvétel mellett a Kádár-kori terrorérintettség legfőképpen a nálunk vendégeskedő hírhedt, nem ritkán akár nemzetközi körözés alatt is álló alakok számosságában mutatkozott meg: aki a nemzetközi színtéren terrorizmusban utazott, az szinte mind megfordult Budapesten, többen egyenesen évekig állomásoztak nálunk. Ilyen figura volt például az az Abu Daoud, akinek az ötlete és szervezkedése révén megvalósult a müncheni olimpián történt 1972-es terrortámadás az izraeli csapat ellen, melyben tizenegy sportoló és edző, valamint egy rendőr halt meg.
De nálunk lakott és szervezkedett Daoud egy jól ismert riválisa is, a sok nevű Iljics Ramírez Sánchez is, akit Carlosként és a Sakálként is emlegettek. Carlos nemzetközi taníttatást kapott, valamint közel-keleti katonai kiképzést, amit aztán a Husszein jordán király elleni háború elbukása után a terrorizmusban hasznosított, minthogy ebben látta az arab népek felszabadításának eszközét. Carlos néhány év alatt a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű csoport egyik európai vezetője lett, de Carlosékhoz köthető a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztősége elleni robbantásos támadás is (a román kormány megbízásából). Ezzel együtt a Párt mégis arra jutott, hogy a férfi Magyarországon maradhat, sőt, szabadabban élhet, mint egy átlag magyar honpolgár, például bárhova utazhat egy feltétellel: az országból nem szervezkedhet, és nem indíthat támadásokat. Aztán persze mégis indított – ez lett a veszte, legalábbis ami a kényelmes legvidámabb barakk-beli életet illeti. Ma már egy francia börtönben ül, ahová, bár bejutott a film stábja, de ott sem nem forgathattak, sem nem készíthettek hangfelvételt a bűnözővel.
Ezzel együtt A Sakál, a Patkány, a Kádár és a Laci már így is annyi adattal, évszámmal, névvel, helyszínnel, és folyamatos, sűrű narrációval operál, hogy azt szinte lehetetlen követni, és a mégoly izgalmas információkat nem sikerült emészthetőre formálni. Hiába dolgozik a film a teljesség igényével és rengeteg háttértudással, egykori terroristák és egyéb szakértők nyilatkozataival, sem dokumentumfilmként, sem a gyártó által aposztrofált dokumentumfilm-realityként nem élvezetes nézői élmény. A zsáner neve egyébként valójában fikcionalizált doku, ugyanis a filmben az archív anyagok és a nyilatkozók mellett egyes történéseket színészekkel játszatnak újra. Ezek a dramatizált újrajátszások ugyanakkor egyfelől nem is nagyon erősek, másfelől sokszor annyira összefolynak a többi képanyaggal, hogy könnyű elveszíteni a fonalat, hogy tulajdonképpen mikor mit látunk. Ennek egyik oka, hogy az archív felvételek feliratozása elmaradt, így nem tudjuk, hogy egy-egy képsor honnan és mikorról származik, hogy ki szerepel rajta és mi a relevanciája. Ráadásul a film a felidézett korszakot idézően retro formanyelvet választott és szinte folyamatosan osztott képernyővel dolgozik, ami szintén azt erősíti, hogy összefolyjon valóság és fikció, múlt és jelen.
És mindeközben folyamatos, sűrű narráció meséli el a történetet. Liszkai László beszél, aki egyébként a téma egyik szakértője, és amit mond, az fontos és érdekes – de belefullad a zajba. Átvitt értelemben is – egyszerűen túl sok az infó, nincs az elhangzottaknak fókusza, íve – és szó szerint is, ugyanis az osztott képernyőn futó összes képmező hangját rajta hagyták a filmen, így a narráció alatt végig hallani a változatos nyelvű halk mormogást, majd erre ráengedték a film gyakorlatilag szünet nélkül futó, bűnügyi sorozatokat idéző zenéjét. Ez a hangszőnyeg csak nehezíti az egyébként sem egyszerű befogadását a rengeteg, egyik hőstől és témától a másikig csapongó információnak. A néző le-lezuhan a dramaturgiai ívről, a bemutatott történések mai relevanciáját a film nem hangsúlyozza kellőképp.
Pedig nagyon is van relevanciája. Ám csak utána olvasva, a témába magunkat kicsit beleásva sejlik fel – miközben a filmből vastagon kiderülhetne –, hogy ez az időszak gyakorlatilag a nemzetközi terrorizmus hajnala, s mint ilyen, a történet messze többről szól, mint hogy „lám-lám, a kommunisták hagyták Magyarországon garázdálkodni ezeket a rosszfiúkat”.
ami a 2001. szeptember 11-i támadásokról – ami, ugye, szintén ebben a korszakban gyökerező indulatokból táplálkozott – a 2015-ös menekültválságon keresztül gyakorlatilag máig meghatározza a világpolitika irányait.
A Sakál, a Patkány, a Kádár és a Laci a Hír TV-n debütált, és kétségkívül lesz még alkalom ott is elcsípni, a további forgalmazásról az alkotók egyelőre nem tudnak részleteket azon túl, hogy az állami médiában lesz látható a film.
