Miközben az elmúlt hónapokban egyre erősödött a félelem, hogy Kína orosz mintára lerohanhatja Tajvant a régóta tartó diplomáciai csatározások után, Hszi Csin-ping egy váratlan stratégiai húzással hatezer kilométerrel arrébb, a Csendes-óceán déli részén vetette meg a lábát.
Peking április elején kötött titkos biztonsági megállapodást a Salamon-szigetekkel, amelynek egyáltalán a létezéséről a világ nagy részének valószínűleg fogalma sincs.
Korábban Kína soha egyetlen kormánnyal sem jutott még hasonló egyezségre a csendes-óceáni térségben, de még ennek sem lenne túl nagy hírértéke, csakhogy a szivárogtatások szerint a kínai rezsim ezzel felhatalmazást kapott arra, hogy haditengerészeti bázist hozzon létre a Salamon-szigeteken.
A Csendes-óceán déli része és annak fennhatósága az elmúlt időszakban egyre többet vitatott kérdés volt, ezért is érte sokként a mostani bejelentés nem csak Ausztráliát és Új-Zélandot, hanem az Amerikai Egyesült Államokat is. Kína ugyan tagadja, hogy a jövőben katonákat telepítene a festői szigetcsoportra, ám erre semmilyen biztosítékot nem adott.
Olyan szigorú volt a hírzárlat, hogy még egy kormánytag is lemaradt róla
Ritkán számol be a teljes világsajtó egy nagyhatalom és egy miniállam olyan – elsőre jelentéktelennek tűnő – biztonsági megállapodásáról, mint amilyet április elején Kína és a Salamon-szigetek kötött egymással. Csakhogy az egész pikantériáját pont az adja, milyen csendben, szinte fű alatt született meg ez a paktum a két állam között.
Március végén Új-Zélandon szivárogtatták ki a szerződés vázlatát, ami nemcsak az átlagembereket, hanem országok vezetőit is derült égből villámcsapásként érte. Hogy mennyire rejtegették a felek az egészet, jól mutatja, hogy még a Salamon-szigeteki kormány tagjai között is akadt olyan, aki diplomáciai források szerint a Twitteren látta először a szövegezést, az új-zélandi és az ausztrál védelmi miniszter pedig arról beszélt a bejelentést követően, teljesen felkészületlenül érte őket a háttérben zajló egyezkedésről szóló információ, mert arról még a hírszerzés sem tudott nekik számot adni.
Az, hogy a felek eltitkolták a tárgyalásaikat egészen a bejelentés pillanatáig, egyáltalán nem véletlen. Valószínűleg pont azt akarták megakadályozni, hogy bárki már előre tiltakozzon ellene, mert ez előre megjósolható lett volna.
Ez utóbbi pontot a szerződés bejelentését követően mindkét fél határozottan és többször is tagadta, ám mivel nem tették közzé a végleges, aláírt szövegest, senki nem tudja biztosra mondani, hogy valóban kivették volna a dokumentumból az érintett részt.
Egy ilyen katonai létesítmény kialakítása egyébként azért is lenne szokatlan, mert Kínának mindössze egy, határon túli katonai bázisa van, az afrikai Dzsibutiban. Csak összehasonlításként, az Amerikai Egyesült Államok világszerte 70 országban közel 800 bázist tart fenn.
Egyként háborodott fel Ausztrália, Új-Zéland és Amerika
Ahogy lezajlott a szerződés ünnepélyes aláírása, úgy szólalt fel ellene Ausztrália, Új-Zéland és az USA gyakorlatilag egy időben. A megközelítésük némiképp eltérő, de a céljuk közös: nem akarják, hogy Kínának biztosított legyen a katonai jelenléte a Csendes-óceán déli részén, mert állításuk szerint azzal destabilizálnák a térséget, ahol korábban Canberra, Washington és valamilyen mértékben Wellington is status quót alakított ki.
A tiltakozók azt sérelmezik, hogy a két állam között megkötött biztonsági megállapodással valójában kevésbé lesz biztonságos a térség, ami nem utolsó sorban jelentős kereskedelmi hajózási útvonal is egyben.
Az amerikaiak nem sokat teketóriáztak azzal sem, hogy valamit kezdjenek a helyzettel. Daniel Kritenbrink, az USA kelet-ázsiai és csendes-óceáni ügyekért felelős külügyminiszter-helyettese a napokban a Salamon-szigetekre utazott, majd később sajtótájékoztatón arról beszélt, nem tudja teljességgel kizárni az amerikai katonai beavatkozást abban az esetben, ha tényleg haditengerészeti bázist nyitna ott Kína.
Tágabb geopolitikai viszonylatban a mostani megállapodás lehetett Kína érdemi válasza az ausztrálok, az amerikaiak és a britek által létrehozott AUKUS szövetségre, amelynek keretein belül többek közt nukleáris tengeralattjárókkal szerelnék fel Ausztráliát. Peking ezt a húzást nyíltan bírálta hónapokkal ezelőtt, mondván: visszatérhet a hidegháborús mentalitás. Mivel szavakkal nem tudtak hatni a szövetséges felekre, így Hszi vélhetően a Salamon-szigetekkel kötött megállapodással próbált visszavágni az érintett országoknak.
Ugyan egyetlen katonai bázisnak egyik napról a másikra nem lenne érezhető globális hatása, ám azzal hosszú távon Kína meghatározhatná az egész térség jövőjét.
A helyiek úgy vannak vele, egy bázis még belefér
A megközelítőleg hétszázezres Salamon-szigeteki közösség számára a haditengerészeti bázis csak másodlagos: inkább attól tartanak, hogy aláássák a szuverenitásukat, és az ország egy geopolitikai versengés középpontjába kerül.
A Salamon-szigeteken a kormány döntése társadalmi elégedetlenséget szülhet, ami aztán az elmúlt évtizedekben már sokszor tapasztalt tüntetéshullámba torkollhat. Csakhogy a legtöbben most attól is tartanak, hogy a kormány önkényesen felhasználhatja majd a telepített kínai hadsereget a demonstrációk feloszlatására.
A fiatalok szerint a kormány gyakorlatilag kapott egy saját hadsereget Kínától. A közösségi oldalakon ezrek osztottak meg egy karikatúrát, melyen Hszi Csin-ping kínai elnök katonai ruhába öltözve látható a tüntetőkkel szemben, mögötte pedig Manasseh Sogavare, Salamon-szigeteki miniszterelnök azt mondja:
ő véd meg benneteket magatoktól.
A Salamon-szigeteki kabinet egyébként azzal érvel, hogy a megállapodás fontos, mert betölt egy űrt. Hogy milyen űrt, azt nem pontosították. A szerződés szövegezése egyébként is azt az érzetet kelti, hogy Kínában írták, a Csendes-óceánra csak aláírni vitték. Jó eséllyel Peking kénye-kedve szerint formálta azt, a nyelvezet is erre utal, ráadásul aligha képzelhető el, hogy a Salamon-szigeteki vezetők kopogtattak Kínánál, hogy mindenképpen szeretnének egy ilyen együttműködést.
A legrosszabb forgatókönyvnek azt tartják, hogy egy esetleges gazdasági válságban Kína megragadná az alkalmat, hogy már saját magát „hívja meg” az országba.
Ezzel a megállapodással Kína utat nyitott a Csendes-óceán déli részén való terjeszkedésnek, és a jövőt az határozhatja majd meg, hogy az ilyen típusú kétoldalú szerződések miként alakulhatnak át egyfajta fegyverkezési versennyé – gyakorlatilag a semmi közepén.
