Mondani fogok valamit, amitől megváltozik az életünk. Ha gondolod, mész, ha gondolod, maradsz
– mondta Krisztina bő két évvel ezelőtt egy délután, miután megkérte Tibort, hogy húzódjon félre a kocsival az útpadkára.
A középkorú pár ritkán kocsikázik kettesben, mert többnyire együtt a család, de az asszony most kifejezetten ezt kérte. A családfő nem is tudta hirtelen, miről lehet szó, de aggódni kezdett, mert az akkor tizenkilenc éves fiuk, Gyurika már harmadik napja nem jött ki a szobájából. A srác ez idő alatt kétszer ment ki a mosdóba, és összesen egyszer evett. Tibor attól félt, hogy a fia halálos beteg. Krisztina aztán zokogni kezdett, és elmondta: a nagyobbik fiuk épp az imént vallotta be, hogy meleg.
„Ja, csak ennyi?” – kérdezett vissza az apa, mintha ezzel minden el is lenne intézve. Hát, ha meleg, akkor meleg, mondta, és úgy érezte, igazán megkönnyebbült. Saját bevallása szerint azt csak később kezdte felfogni, hogy éppen egy bonyolult, és nehezen feldolgozható folyamat egyik fontos állomásához érkezett a család. A folyamat persze Gyuri számára lehetett a legnehezebb. Anya és apa mindenesetre ekkor értették meg a fiuk olykor rejtélyes, máskor egyenesen érthetetlen viselkedésének okait.
Tibor, amikor erről kérdeztük, azt mondta, valóságos megvilágosodásként érte a fia vallomása. Élete korábbi szakaszában voltak meleg ismerősei, és velük még „olyan helyen” (melegbarát szórakozóhelyen) is járt, de azt az apró árulkodó jelek ellenére sem gondolta volna, hogy az ő fia érintett lehet. Krisztina azt mondta, úgy érzi, jobb emberekké váltak azáltal, hogy kiderült: egy meleg fiú él a családban. Szerinte Gyuri kisebb testvérei már azzal az előnnyel indulnak, hogy elfogadóak a mássággal szemben. A kicsiknek felnőttként így ez már nem lesz leküzdendő probléma, mint akár neki vagy Tibornak, és empatikusabb és érzelmileg kiegyensúlyozottabb felnőttek lesznek.
A gyász és ami utána jön
Krisztina és Tibor kilenc éve él együtt szülőpárként. Három gyereket nevelnek, egy tizenkét éves ikerpárt és a nagyobbik fiút. A nő korábban egyedülálló anyaként nevelte a három gyereket, s a férfi épp akkor került a családfő szerepébe, amikor a nagyobbik fiú kamaszodni kezdett.
„Megmondom őszintén, amíg nem voltunk érintettek, nem igazán foglalkoztam azzal, hogy a melegek hogyan vannak üldöztetve Magyarországon. Valahol, valamikor én is olyan ember voltam, mint akik most azt mondják: «fúj, buzik». Nem szégyellem, de büszke vagyok rá, hogy képes voltam változni” – vallja Krisztina. Hozzáteszi, amikor Gyuri elmondta neki a titkát, az bizony sokkolóan hatott rá.
„Ez egy gyászfolyamat. Van egy gyereked, gondolsz róla valamit, van róla egy képed, ami egyik pillanatról a másikra megváltozik. Ezen túl kell lenni, föl kell dolgozni és el kell siratni. És a neheze csak ezután jön. Mert attól a naptól kezdve másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy mi lesz a gyerekemmel” – avat be az édesanya.
Miért, mi lehetne még Gyurival? – kérdezem.
Az én gyerekemnek nem lesz teljes élete. Pláne nem Magyarországon.
Amikor belemegyünk a részletekbe, feltárul a vidék Magyarországának világa. Az, hogy egy meleg pár még ma sem járhat kéz a kézben az utcán. Az, hogy a gyereknek nem volt elég a serdülőkor terhével megbirkóznia, de évtizeden át őrizte súlyosnak hitt titkát is. Az, hogy ha majd odakerül, nem vállalhat saját gyereket, és nem lehet saját családja, mert a magyar állam szerint ez már végképp nem fér bele. Az elvesztett kamaszkor közös feldolgozása mellett ott sorakoznak a jövőre vonatkozó kérdőjelek.
A család jelenleg a Fejér megyei Újbarokon lakik, ahol velük együtt alig több mint négyszázan élnek. A felcsúti Pancho Aréna csak öt percre van innen kocsival, és mint oly sok helyen az országban, az újbaroki templom előtt is öles tábla hirdeti:
Védjük meg a gyerekeinket! Április 3-án szavazzunk nemmel.
Itt hajtanak el minden nap kocsival, ha hazafelé tartanak.
Amikor a gyermekvédelminek nevezett törvényről és a közelgő népszavazásról kérdezzük a szülőket, rögtön kiderül: nem sok jót gondolnak róla. Magyarországon szerintük akkor sem igazán fog változni semmi, ha nem a jelenlegi kormány marad. Anya és apa egybehangzóan állítják: a terveik között szerepel, hogy külföldön éljenek, de konkrét úti célt nem neveznek meg.
Az iskolában
Költözésben persze szereztek némi rutint az elmúlt évek során. Korábban Kisújszálláson, aztán Szolnokon élt a család, és csak nemrég jöttek ide, Fejér megyébe. A kisebb gyerekek hatodik osztályba járnak, de már a harmadik iskolaváltáson vannak túl, ami a szülők szerint nem független a bátyjuktól.
A legfőbb kérdés: a te bátyád tényleg buzi?
– mondja a tizenkét éves Kira, amikor arról kérdezem, szokták-e piszkálni őket az iskolában.
És mit lehet erre mondani? – kérdezek vissza.
„Semmit. Én nem szoktam válaszolni.”
A gyerekek édesanyja az iskolaváltásokkal a háta mögött már valamivel árnyaltabban látja a helyzetet. Az új iskolában, mint mondja, kifejezetten arra kérték, hogy a nagyfiú homoszexualitásáról ne beszéljenek. Szerinte ez nem kifejezett tiltás volt persze, de az osztályfőnök állítólag azt mondta, higgye el, ismeri jól a többi szülőt, és nem lehet másképp megvédeni a gyerekeket. Az osztályfőnök ezzel együtt állítólag bizonygatta, hogy megérti az édesanya helyzetét.
„Nem gondolom azt normálisnak, hogy a tizenkét éves gyerekeimet konkrétan arra kell tanítanom, hogy hazudjanak” – érzékelteti a dilemma súlyosságát Krisztina.
Más is történt az iskolában nemrég. Kira egy „harcos amazon”, magyarázza az édesanyja, és egy nap azzal állt elő, hogy megelégelte a csúfolódást. A kislány bejelentette a napközis tanárnak, hogy aláírásgyűjtésbe és kampányba kezd az iskolában terjedő homofób beszéd ellen.
Kira hozzáfűzi, a napközis tanártól még bátorítást kapott: „persze, jó ötlet, csináljátok!”
Aztán meglátta az osztályfőnöke az íveket, elvette tőle, és azt mondta, hogy ezt az iskolában nem engedi meg – fűzi tovább Krisztina a történetet.
Hát, mégis, hogy a túróba van, hogy egyes gyerekek bemehetnek az iskolába és buzizhatnak, más gyerekekkel meg, akik azt mondják, álljatok már meg, azokkal közli a tanár, hogy ez nem az iskolába való?
Hogy egyetértenek-e a kormány állításával, mely szerint a gyerekek szexuális nevelése a szülő feladata, az édesanya az mondja, normál esetben így kellene lennie, de mint sok mindent, ezt sem lehet ennyire általánosan kezelni.
„Minden család más. Vannak olyan lányok, akik az első menstruációnál kétségbe esnek, netán azt hiszik, meg fognak halni, mert ennyire nem kapnak felvilágosítást a szülőktől. Hogyan lehetne akkor a szülőkre hárítani a szexuális felvilágosítás felelősségét?”
Tehát az iskolának is felelősséget kellene vállalnia ebben?
„Szerintem egyértelműen igen” – mondja Krisztina.
A coming out
Gyuri saját bevallása szerint már kilenc-tíz éves korában pontosan tudta: másképpen működik, mint a többiek. A tapasztalatai viszont azt súgták, hogy erről nem szabad beszélnie. Amikor aztán végre párt talált magának – egy vele azonos korú fiút –, az mindent megváltoztatott. Gyuri azt mondja, a fiú ragaszkodott hozzá, hogy csak akkor válhatnak egy párrá, ha ő mindent elmond otthon a szüleinek. Ekkor kezdődött a rejtélyes háromnapos betegsége is.
Napokig az ment, hogy sírógörcs, meg akarok halni, sírógörcs, meg akarok halni. Pedig közben már az összes barátomnak elmondtam az igazat. Úgy voltam vele, hogyha elvesztem őket, az sem igazán érdekel
– idézte fel a két évvel ezelőtt történteket Gyuri.
Gyuri azt mondja, tizenhat, tizenhét éves lehetett, amikor arra eszmélt, hogy szinte az összes barátjának van már valakije. Látta, milyen jó azoknak a lányoknak és fiúknak, akik egymásra találtak, de ő sehogy se találta a helyét. Szeretett volna ő is valami hasonlót átélni, de aztán úgy gondolta, a legjobb, ha aszexuális lesz.
A fiú jó ideig a tagadás stratégiáját választotta. A szülei azt mondják, nem is vehették volna észre, hogy Gyuri meleg, mert többször előfordult, hogy megjegyzéseket tett a környezetükben felbukkanó melegekre. Egy alkalommal, amikor a család Londonban nyaralt, egy gyorsétteremben láttak egy csókolódzó meleg párt, és Gyuri undorral fordult el tőlük. Más alkalmakkor felháborodva mesélte otthon, hogy az iskolában lebuzizták.
„Egyszer elmentünk a Holt-Tiszára a haverokkal. Egész éjszaka fent voltunk, és amikor elkezdett pirkadni, az egyik osztálytársnőm azt mondta: „Te, Gyuri, ha meleg vagy, nekünk elmondhatod, nincsen belőle semmi baj. Én meg hazamentem, és megint előadtam, hogy Úristen, a Bogi lebuzizott” – idézi fel a fiatalember.
Tibor azt mondja, csak utólag értette meg, hogy a fia így próbált védekezni, így küzdött önmaga ellen. Ráadásul korábban annyira sokszor fordultak meg náluk lányok, hogy fel sem merült: a fiú meleg lehet.
„Egy anya azt tudja, ha a gyerekének valami baja van. Én is tudtam” – veszi át a szót Krisztina.
Ő azt a történetet idézi fel, amikor Gyuri egyszer késő este bejelentette, hogy írt neki egy „fotós gyerek”, és most elmennek csillagokat fényképezni. Krisztina úgy emlékszik, aznap éjjel koromsötét volt, felhők borították az eget, de Gyuri állítja, készültek értékelhető fotók a csillagokról azon az éjszakán.
„Megbeszéltük Tibivel, hogy a gyerek hülyének néz bennünket” – emlékezett az édesanyja. Másnap Gyuri bezárkózott a szobájába.
Ami a történet tanulságait illeti: Krisztina szerint egy homoszexuális fiatalnak fel kell dolgoznia a tényt, hogy homoszexuális. Szerinte ezt a folyamatot borzasztóan megnehezíti, ha ezzel egy serdülőnek egyedül kell megküzdenie. És bár – mint mondja –, Gyuri története kedvezően alakult, sokan még ma is egy egész életen át kénytelenek súlyos teherként cipelni a titkukat. Szerinte ha erről nem lehet nyilvánosan beszélni, akkor még több ember él majd hazugságban vagy kiközösítve, még többen kényszerülnek bele olyan házassága, amelyet nem kívántak maguknak.
„Én azt mondom, szülőként innentől kezdve az életem egyik célja, hogy az ilyen gyerekek mellett kiálljak, amikor és ahol csak lehet. Mert ennek csak így van értelme” – összegez az édesanya. A fiú hozzáteszi, ma már senkivel nem cserélne a világon: „Meleg férfinak lenni a legjobb dolog.”
