Vlagyimir Putyin hosszú éveken át sikerrel építette az emberarcú orosz vezető imidzsét, olyannyira, hogy még a nyugati közvélemény tekintélyes részével is elhitette, ő végre egy jószándékú vezető a Kremlben. Az orosz elnök mögött álló PR-gépezet hamar felismerte ebben a mosolyoffenzívában a szórakoztatóipar és külön Hollywood kiemelt szerepét, és rengeteg híresség, filmsztár, rockzenész, médiaszemélyiség és művész találkozott Putyinnal az évek során, így hát sokan magyarázkodhatnak most a közös fotók miatt. Ez még akkor is így van, ha e találkozások zöme Putyin elnöksége első éveiben történt: akkor még egy Nyugat-barát, laza politikus benyomását keltette, aki gond nélkül beült amerikai talk-show-kba, rendszeresen járt rockkoncertekre vagy filmfesztiválokra, és senkinek eszébe se jutott őt Sztálinhoz vagy bármelyik szovjet pártfőtitkárhoz hasonlítani.
Bele lehetett látni Putyin lelkébe
A hírességek korántsem voltak egyedül a szimpátiájukkal, hiszen a korabeli vezető nyugati politikusok is hasonlóan látták Putyint:
Amikor belenéztem a szemébe, egy egyenes és megbízható embert láttam. Beleláttam a lelkébe. Egy férfit láttam, aki mélységesen elkötelezett, így szolgálja országa érdekeit
– mondta például George W. Bush 2001-ben, miután találkozott Putyinnal Szlovéniában.
Ezt az idillt csúfította el, amikor pár év elteltével Putyin egyre inkább úgy kezdett viselkedni, mint ahogy az egy volt KGB-tiszttől elvárható: a kilencvenes évekből áthúzódó csecsen háborúra még kevesen figyeltek oda, ám a Politkovszkaja-gyilkosság, illetve Alekszandr Litvinyenko megmérgezése már komolyabb nemzetközi visszhangot váltottak ki 2006-ban, majd a következő évben a nevezetes müncheni beszédével Putyin egyértelművé tette, vége a jópofizásnak Amerikával és a NATO-val.
A következő évben jött is a grúziai háború, mely Abházia és Dél-Oszétia Oroszországhoz csatolásával végződött, és legkésőbb ekkorra már nyilvánvalóvá kellett volna válnia, hogy nem, Putyin nagy valószínűséggel mégsem az az egyenes és megbízható ember, akinek az ifjabb Bush belelátott a lelkébe. Ám ennek ellenére Putyin továbbra is barátkozott Hollywooddal és viszont. Sőt, a hollywoodi filmek is egyre több bevételre tettek szert a gazdaságilag magára találó Oroszországban, miközben maguk az oroszok is képesek voltak látványos, méregdrága blockbuster filmeket készíteni, melyek hatalmas nézettséggel futottak odahaza, és ez tovább erősítette az orosz filmes piac jelentőségét. És ez folyamatosan hozta is a lehetőségeket Putyin számára.
Kadirov már ciki volt, Putyin még nem
A Guardian most felidézte azt a nevezetes esetet, amikor 2010 decemberében, Szentpéterváron egy jótékonysági eseményen Putyin a színpadra lépett, hogy elénekelje a Blueberry Hillt, a Fats Domino által halhatatlanná tett örökzöld slágert, sőt, még a zongorához is leült. Az egészen szürreális videó nem is feltétlenül Putyin előadása miatt érdekes, hanem a produkcióhoz tapsoló világsztárok miatt: Sharon Stone, Kevin Costner, Mickey Rourke, Monica Bellucci, Goldie Hawn, Alain Delon, Gerard Depardieu, Ornella Muti, Kurt Russell, Vincent Cassel és Paul Anka mosolyogva, tapsolva asszisztálnak az országát akkor épp miniszterelnöki pozícióban vezető Putyin produkciójához. Erről később a Time cikkében a sztárokat utaztató, örmény származású amerikai producer, Samuel Aroutiounian azt állította, őt a gála szervezői nem tájékoztatták előzetesen arról, hogy részesei lehetnek Putyin zenei karrierje beindításának. De ha már így alakult, jó képet vágtak hozzá.
Putyin számos más hollywoodias megjelenéséhez hasonlóan a Blueberry Hill attrakció nem csupán a hiúsága kielégítését szolgálta. Segített megmutatni a választóinak és külföldi ellenfeleinek is, hogy Oroszország nem egy páriaállam. Megmutatta, hogy vezetője, minden fegyverekkel való nyilvános pózolása ellenére, azt akarja, hogy szeressék, és a nemzetközi sztárok tapsa és elfogadása nélkül a karizmája némiképp kevésnek bizonyult volna
– írta a Time 2014-ben.
De ez az eset nem volt egyedi: Jean-Claude Van Damme-tól Leonardo DiCaprióig többen is mutatkoztak Putyinnal abban az időszakban, a találkozókról szóló képek pedig bejárták a világsajtót. Mondhatta DiCaprio utólag, hogy kizárólag a kihalás szélén álló szibériai tigrisek megmentéséről beszélgettek, ő is hozzátette a magáét ahhoz, hogy az orosz vezető továbbra is szalonképesnek tűnhessen a közvélemény előtt. (Ugyanezen a tigrismentő eseményen készült közös kép Putyinról és Naomi Campbellről is.)
A Time említett cikke felidézte Hilary Swank esetét is, amikor a kétszeres Oscar-díjas színésznő 2011-ben Csecsenföldre utazott, ahol a Kreml meghosszabbított keze, Ramzan Kadirov születésnapi bulijához szerződtették. A Kadirovot bíráló emberi jogi szervezetek felháborodása miatt Swank később bocsánatot kért, amiért megtisztelte jelenlétével az eseményt, és megígérte, hogy az eseményért kapott hatszámjegyű fizetését jótékony célra adja. „A lényeg az, hogy tudnom kellene, hova megyek, és jobban utána kellene járnom” – mondta Hilary Swank.
Akik a Krím után is kitartottak
Kadirov tehát már akkor is kínos volt a sztároknak, de Putyinnal csak akkor szakítottak, amikor az oroszok 2014-ben elfoglalták a Krím-félszigetet. Ekkor vetették ki az első komolyabb szankciókat Oroszországra, és ekkortól számíthatjuk, hogy elmérgesedett Putyin és a Nyugat viszonya. Innentől kezdve már csak a kemény mag maradt meg, azaz azok, akik tényleg szimpatizáltak Putyinnal. Mickey Rourke 2014 augusztusában, hónapokkal a Krím annexiója után viselt nyilvánosan Putyin-pólót, és amikor erről kérdezték, csak annyit mondott: „Ha nem kedvelném, nem venném meg a pólót, higgyék el. Találkoztam vele néhányszor, és nagyon jó fej, normális srác volt, egyenesen a szemembe nézett.” Rourke aztán azt is elmondta, őt hidegen hagyja a politika, a barátnője viszont orosz, és azóta nem is igen nyilvánult meg a témában.
A többiek viszont nagyon is. Közülük Gérard Depardieu egészen mostanáig Putyin egyik legnagyobb külföldi támogatója volt. A színész – miután adózási okokból visszaadta a francia állampolgárságot – 2013-ban felvette az orosz állampolgárságot, nyilvánosan „nagyszerű demokráciának” nevezte Oroszországot, barátjaként beszélt Putyinról, Ukrajnáról pedig Oroszország részeként. Sőt, 2020-ban még az ortodox hitre is áttért, és még idén januárban is, amikor már egyre több hír jött az Ukrajna ellen készülő orosz invázióról, Putyinnal közös képet tett fel az Instagramra, és a francia tévének azt nyilatkozta, „szálljanak már le Vlagyimirről”. A háború azonban őt is meglephette, mert most először óvatosan szembefordult Putyinnal: „Ellenzem ezt a testvérgyilkos háborút” – mondta. „Azt mondom: állítsátok le a fegyvereket és tárgyaljatok.”
Oliver Stone viszont hallgat az invázió óta, bár ez abból a szempontból érthető, hogy neki sok munkája is volt abban, hogy a putyini propagandát erősítse. Részt vett például egy dokumentumfilmben is, ahol Putyin mellett a 2014-ben elűzött, oroszpárti ukrán elnök, Viktor Janukovics, illetve belügyminisztere, a tüntetők ellen éles lőszert is engedélyező Vitalij Zaharcsenko mondják el az ő verziójukat az Euromajdanról. Stone – az amerikai külpolitika régi bírálója – készített egy négyórás dokumentumfilmet is a Putyinnal készült interjújából, miközben számos alkalommal nyilvánosan kiállt Oroszország mellett, akár a 2016-os amerikai elnökválasztásba való beavatkozásukról volt szó, akár Ukrajnáról, akár a magyar kormánynak is mintául szolgáló melegellenes propagandatörvényről. Viszont Stone-nak köszönhető, hogy felvétel készült arról, ahogy Putyin és a rendező együtt megnézik Kubrick hidegháborús filmklasszikusát, a Dr. Strangelove-ot: az orosz elnök nagyrészt rezzenéstelen arccal figyeli, ahogy a filmszatíra végén csődöt mond a kölcsönös elrettentés doktrínája és elszabadul a nukleáris pokol, majd megjegyzi, hogy a film készülte óta ezen a téren nem sok minden változott, leszámítva, hogy ezek a nukleáris fegyvereket működtető rendszerek csak még összetettebbek és veszélyesebbek lettek.
Jól dokumentált Steven Seagal és Putyin barátsága is: a harcművész-akciósztár „az egyik legnagyobb élő vezetőnek” nevezte Putyint, kiállt a Krím orosz annexiója mellett, és Depardieu-höz hasonlóan felvette az orosz állampolgárságot is. Most, az invázió után sem ítélte el egyértelműen Oroszországot: „Oroszországra és Ukrajnára egy családként tekintek, és tényleg úgy gondolom, hogy egy külső entitás hatalmas összegeket költ propagandára, hogy egymás ellen ugrassza a két országot” – nyilatkozta a háború kitörése után.
Végül a világhírű szerb filmrendező, Emir Kusturica is ebbe a táborba tartozik: évtizedes barátság fűzi Putyinhoz, ő is támogatta a Krím elfoglalását, és állami kitüntetést is kapott az orosz elnöktől. Kusturicáról két nappal az invázió kezdete előtt jött a hír, hogy ő lesz az orosz hadsereg színházának főigazgatója, ám ezt a rendező később cáfolta: azt mondta, félreértés volt a hír, ő csak három előadás erejéig dolgozik a színházban, és semmilyen igazgatói tisztséget nem vállalt.
