„Ma a demokráciát mindenütt olyan emberek fenyegetik, akik több hatalmat akarnak. Ha az emberek megtanulnak kritikusan gondolkodni, máshogy reagálnak majd az üzenetekre, például a propagandára.” (Philip Zimbardo, a pszichológia professzor emeritusa)
∗
Magyarországon sok minden fenyegeti a demokráciát. E fenyegetésnek most csak azokat a lényeges elemeit vizsgáljuk meg, amelyek a jogalkotásban és az igazságszolgáltatásban rejlenek – egyáltalán nem függetlenül egymástól.
A pandémia kezdete óta nem engedik be a sajtót a kórházakba, hogy tudósíthassák az embereket, milyen állapotok uralkodnak a sürgősségi osztályokon, pedig ha megszólalhatnának a Covid-osztályokon dolgozó orvosok, nővérek, talán mindenkivel könnyebb lenne megértetni, milyen veszélyt jelenthet a járvány. Persze azért akad kivétel, a királyi televízió „megbízható” munkatársai időnként néha bejuthatnak.
A Telex bírósághoz fordult a tiltások miatt, és némi bírósági hercehurca után jogerősen pert nyert. A Fővárosi Törvényszék január 27-én kimondta, hogy az Emmi jogtalanul utasította ki a Telexet a kórházakból. A jogerős döntés alapján a kórházigazgatók és nem a minisztérium hatásköre arról dönteni, kit engednek be az intézménybe. Ezzel a döntéssel a bíróság egyúttal azt is kimondta, hogy egy ilyen döntést nem lehet központosítani.
Nem kellett sokat várni, egy héten belül Orbán Viktor felülírta a bíróság jogerős döntését. Szándékáról Gulyás Gergely kancelláriaminisztert elfelejtette tájékoztatni, mert a kormányinfón még az hangzott el, hogy
a bírósági ítéleteket tiszteletben kell tartani, és a kórházigazgatóknak kell dönteni.
Mégsem ez történt. Február 4-én már meg is jelent a Magyar Közlönyben az a kormányrendelet – természetesen a veszélyhelyzetre hivatkozva –, amely szerint „az operatív törzs járványügyi érdekből meghatározhatja az egészségügyi intézményeknek az újságíróval, a tudósítóval, az internetes hírmegosztóval és -szolgáltatóval, valamint a sajtóterméket előállítóval (a továbbiakban együtt: sajtó) való kapcsolattartásának a rendjét, valamint a sajtó által az egészségügyi intézmény területére történő belépés rendjét”. Vagyis a kormány annyira tiszteletben tartotta a bírósági ítéletet, hogy az Emmit kicserélte az operatív törzsre, amivel a kórházigazgatókat döntéshozókból végrehajtókká degradálta.
A Telexet a TASZ képviselte a perben, az ő nevükben Pásztor Emese alkotmányjogász kommentálta a rendeletet:
a jogállamiság tisztelete azt jelenti, hogy a hatalom tiszteletben tartja a bíróság döntéseit, nem pedig erővel felülírja azokat. Az önkényes jogalkotás az alkotmányt az Alaptörvény mércéje szerint is sérti, ezért a TASZ vizsgálja a rendelet megtámadásának lehetőségeit.
Megjegyzem, ha a TASZ még bármiféle reményt fűz egy alkotmánybírósági döntéshez, némi naivitásról tesz tanúbizonyságot.
Nem szokatlan, ami történt, a kormány évek óta nem nyugszik a közigazgatási bíróságok ügyében. Alig több mint három éve létre akarták hozni a különálló közigazgatási bíróságok rendszerét. Talán a legszebb ötletük az volt, hogy az igazságügyi miniszter (akkor még Trócsányi László) dönthetett volna a bírák személyéről, ráadásul a bírókkal szemben előnyt élveztek volna azok a pályázók, akik közvetlenül a közigazgatásból érkeznek. Ám akkora volt a hazai és a nemzetközi felháborodás, hogy az ötlet hamvába holt, egészen pontosan jegelték a már meghozott törvényt.
Most – hasonló ötlettől indíttatva – csak átszabták a közigazgatási ügyek elbírálásának rendszerét. Gyakorlatilag megoldották, hogy ezekben az ügyekben a végső szót a Varga Zs. András által vezetett Kúria mondhassa ki. Ráadásul bizonyos feltételek mellett a Kúria „a jogegység biztosítása érdekében” előzetes döntést is hozhat, vagyis előre kötelező módon befolyásolhat majdan meghozandó döntéseket. Nem sorolom most fel, mely ügyek tartoznak a közigazgatási bíróságok hatáskörébe, csak egyet emelek ki: ide tartoznak a választással kapcsolatos vitás ügyek. Az is figyelemre méltó persze, hogy a törvény 2022. március 1-jén lép hatályba.
Eddigi példáink arról szóltak, hogy a jogalkotás egyrészt semmibe vesz egyes bírói ítéleteket, másrészt úgy csűri-csavarja a törvényeket, úgy alakítgatja át a bíróság szervezeti rendszerét, hogy az minél kedvezőbb legyen a hatalom számára.
De vizsgáljuk meg azt is, vajon mi a helyzet a bírósági rendszeren belül.
Nehéz lenne vitatni, hogy a Kúria elnöke politikai kinevezett. Már csak azért is – hogy visszautaljunk az előzőekben írtakra –, mert két jogszabályt is kellett alkotni/módosítani ahhoz, hogy Varga Zs. Andrásból kúriai elnök lehessen. De vajon mi a helyzet a bíróság igazgatási vezetőjével, Senyei Györggyel? Ő lett az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke, miután Handó Tündét alkotmánybíróvá „buktatták”. Természetesen Senyei is politikai kinevezett, hiszen kétharmados többséggel őt is az Országgyűlés választja. Nem is lenne ez gond, hiszen létezik a bíróságon belül egy olyan – a bírák által demokratikusan választott – testület, az Országos Bírói Tanács (OBT), amelynek éppen az a feladata, hogy ellenőrizze a hivatal elnökének igazgatási munkáját.
Ha ezt ilyen jól kitalálták, akkor vajon miért mondja Vasvári Csaba, az OBT szóvivője az Rtl Klub Híradójának, hogy
az utóbbi időben sajnos egyre több nyomásgyakorlás éri a független igazságszolgáltatást. Lehet ez kívülről is, de az sem szerencsés, ha az igazgatási vezetés részéről éri nyomás a bírákat. Gondolok itt az Országos Bírói Tanács több tagjának a lemondatására, illetőleg a legújabb ügyre, ami, ha igaz, szintlépést jelent, és nevezhetjük sokkolónak is.
A bírákat sokkoló ügy nem más, mint a Senyei–Schadl György–Tatár-Kis Péter között létrejött meglepő kapcsolat. Az események, pontosabban annak különféle interpretációi minden bizonnyal már jól ismertek. Dióhéjban: Schadl György, a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar korábbi elnöke személyes indíttatásból ki akart rúgatni egy bírót, ezért felkereste az OBH elnökét, aki összehozta őt Tatár-Kis Péterrel, a Fővárosi Törvényszék elnökével. Schadl állítása szerint Tatár-Kis azt mondta neki: a bírót ugyan nem tudja kirúgni, de megnehezítheti az életét.
Tatár-Kis másképp emlékszik a történtekre, igaz, ilyesmi már korábban is előfordult vele. Például akkor, amikor azt állította, ő nem írta alá a Handót dicsőítő ízléstelen búcsúlevelet. Csakhogy az aláírása ott díszelgett a levélen, és máig nem kellett tisztáznia, vajon hogyan került oda.
De ne kanyarodjunk el az OBT kontra OBH témánktól. Az OBT február 2-án egy nyilatkozatot adott ki:
Hatékony, azonnali és törvényben szabályozott fellépés szükséges a független igazságszolgáltatást veszélyeztető minden jelenség ellen! Az Országos Bírói Tanács az Országos Bírósági Hivatal Elnöke által a Fővárosi Törvényszéket érintően elrendelt igazgatási vizsgálat mellett szükségesnek látja a fegyelmi eljárás olyan időben történő kezdeményezésének megfontolását is, ami nem vezet az esetleges fegyelmi felelősségre vonás ellehetetlenüléséhez.
Miről is szól ez a nyilatkozat? A bíróságon belüli felháborodás – és nem utolsósorban Tatár-Kis Péter némileg ellentmondó nyilatkozatai – hatására Senyei György Tatár-Kis igazgatási feletteseként egy célvizsgálatot rendelt el. A célvizsgálat nem csak az előbb említett Schadl-féle esetet és nem csak a Fővárosi Törvényszéket, hanem valamennyi kerületi bíróságot, valamint az egész 2021-es évet érinti, vagyis az egy év alatt beérkezett összes panasz intézésének kivizsgálását. Ebből nyilvánvaló, hogy ez a célvizsgálat jó ideig eltart majd, a megállapításait április 15-ig kell írásba foglalni.
És vajon kik végzik ezt a célvizsgálatot? Két olyan bírósági elnök, akiknek az OBH elnöke az igazgatási felettese, valamint egy olyan, az OBH-ban dolgozó főosztályvezető, aki közvetlen beosztottja Senyei Györgynek.
Erre két alapos indokuk is van. Mint említettük, a célvizsgálatot három olyan bíró végzi, akik így vagy úgy függenek az OBH elnökétől. Ezzel szemben a fegyelmi eljárást az úgynevezett szolgálati bíróság folytatná le. A szolgálati bíróság tagjaira az összbírói értekezleten maguk a bírák tesznek javaslatot, és az OBT választja meg őket.
Kicsit emlékeztet ez az amerikai választás elektori rendszerére, a választók megválasztják az elektorokat (esetünkben a szolgálati/fegyelmi bíróságba alkalmasnak ítélt bírókat), és a demokratikusan megválasztott OBT csak e jelöltek közül választhat. A hasonlat persze sántít, az azonban egyértelmű, hogy ebben a procedúrában a demokrácia tökéletesen érvényesül. Magyarán: az így kiválasztott szolgálati bíróság egy független testület.
A fegyelmi eljárás lefolytatásának az is feltétele, hogy azt három hónapon belül meg kell indítani. A három hónapos határidő pedig akkor kezdődik, amikor a fegyelmi elrendelésére jogosult vezető – ez esetben Senyei György – tudomást szerez az esetleges fegyelmi vétségről.
A 444 próbálta megtudni az OBH elnökétől, hogy mikor szerzett tudomást arról, hogy a Schadl-botrány elérte a bíróságot is. Erre olyan dodonai válasz érkezett, melyet érdemes szó szerint idézni:
a tudomásra jutás időpontjának meghatározása olyan ténymegállapítási és jogértelmezési kérdés, mely kizárólag az eljárást kezdeményező beadványban fejthető ki, annak megválaszolása így meghaladja a sajtómegkeresésre adandó válasz kereteit.
Vagyis a hivatal elnöke majd utólag esetleg eldönti, hogy mikor is szerzett tudomást az ügyről. Persze majd a megfelelő „jogértelmezéssel”.
Jogosan aggódik tehát az OBT, amikor attól tart, a célvizsgálat alkalmas lehet arra, hogy Senyei „kicsússzon” a fegyelmi eljárás megindításának határidejéből. Egy fegyelmi eljárásnak – már persze akkor, ha megállapítják a fegyelmi vétséget – számos kisebb-nagyobb következménye lehet, egészen odáig, hogy a vétkes bíró akár a hivatásától is eltiltható.
Vasvári Csaba a Népszavának úgy fogalmazott, „ha bármely magyar bíróval vagy alsóbb szintű bírósági vezetővel szemben hasonló gyanú merült volna fel, mint a Fővárosi Törvényszék elnökével, akkor az illető már másnap nem mehetett volna be a munkahelyére – és ez így van jól”.
És hogy Senyei György mennyire veszi komolyan az OBT-t, azt mi sem bizonyítja jobban,
Zimbardo A Lucifer-hatás című könyvében, mely – az azóta vitatott – börtönkísérletéről szól, azt vizsgálta, hogy bizonyos körülmények között egyesek miért válnak „gonosszá”, míg mások – a kisebbség – a legnagyobb nyomás ellenére is ellenállnak.
A feladat nem egyszerű, de nem mellőzhető. El kell érni, hogy megszűnjön a bírákra nehezedő nyomás, valamint azt is, hogy a kisebbségből többség legyen. Ez elsősorban nem a bírák, hanem minden jogkereső ember érdeke. Hogy a „jognak asztalánál mind egyaránt” foglalhasson helyet.
