2011 decemberében a könnyeivel küszködve kísérte utolsó útjára elhunyt apját Kim Dzsongun, akiről akkor még csak nagyon kevesen hitték, hogy néhány hónapnál tovább el tudja majd vezetni Észak-Koreát. Az akkor mindössze 27 éves Kimből Dél-Koreában és Kínában is gúnyt űztek, aztán voltak olyan vélekedések is, hogy hosszú évtizedek után ő lehet az, aki a diktatúrából a demokrácia irányába lép el, és nyit majd a világ felé.
Az észak-koreai vezető komoly hullámhegyeken és hullámvölgyeken ment már keresztül pályafutása során, a gazdasági válság miatt most is gödörben van, de az utóbbi időszakban minden tőle telhetőt megtett azért, hogy nagyapja, Kim Ir Szen és apja, Kim Dzsongil hagyatékát hátrahagyva új szemléletet formáljon hazájában, amire már használják is a kimdzsongunizmus kifejezést.
Kevesen nézték ki belőle
Kim Dzsongunt hivatalosan 2012 áprilisában iktatták be, de a gyakorlatban már 2011 végétől ő van hatalmon Észak-Koreában. És bár a legtöbb szakértő egyetértett abban, hogy nem áll készen egy diktatúra vezetésére, hamar a világ tudtára adta, hogy a vérében van a diktátori szerepkör. Az elmúlt tíz évben nemcsak magának és a politikai elitnek, hanem az ország lakosságának és a nagyvilágnak is be akarta bizonyítani, túl tudja szárnyalni az elődeit. Tíz év elteltével pedig elmondhatja magáról, hogy alapvetően sikerült a terve.
Kim Dzsongun a gazdaságot tekintve nem tud komolyabb sikereket felmutatni, de tisztában volt vele, hogy a hatalmon maradáshoz számára az atomfegyvereken keresztül vezet az út. 2013 februárjában hajtották végre irányítása alatt az első nukleáris tesztet, ami mindössze a harmadik volt Észak-Korea történetében. Ezt később újabb és újabb kísérletek követték, miközben interkontinentális ballisztikus rakétát is fejlesztettek, ezzel az ország papíron képessé vált az Egyesült Államok megtámadására is. A fiatal diktátor hatásosabb módját aligha választhatta volna annak, hogy elérje, komolyan vegyék.
Emlékezetes, Donald Trump akkori amerikai elnökkel élénk szócsatába keveredtek több ízben is, majd egy váratlan fordulat eredményeként 2018-ban Szingapúrban végül szemtől szemben találkoztak. A részben a szigetország atommentesítésről szóló tárgyalások később megrekedtek, de mindez Kimnek a malmára hajtotta a vizet, mert elkönyvelhette, hogy jelentős szereplőként tartják számon.
Kilépett apja és nagyapja árnyékából
A koronavírus-járvány kirobbanását követően Kim Dzsongun érezhetően háttérbe vonult. (Még olyan hírek is felröppentek, hogy halálos beteg, és a húgának adja majd át a hatalmat.) Eleinte inkább azért, mert tartottak attól, hogy megjelenik a fertőzés az országban – ami a hivatalos tájékoztatás szerint a mai napig nem történt meg –, majd azért, mert a járvány és az áradások együttes hatása rendkívüli gazdasági válságot eredményezett.
A diktátor maga vallotta be, hogy rengetegen éheznek az országban, és igyekezni kellett, hogy elkerüljék a komolyabb humanitárius katasztrófát.
Kim mindeközben nem tétlenkedett, és még inkább a tetszése szerint formálta a hatalmi rendszert. Januárban ő lett a Koreai Munkapárt főtitkára. Ez azért volt lényeges lépés, mert apja és nagyapja csak ötvenéves kora után tölthette be ezt a tisztséget, ráadásul Kim mindkettőjük képét eltávolíttatta a kongresszusi teremből.
A hivatalos magyarázatok szerint a kimdzsongunizmus előtérbe helyezi az embereket, szemben az apja politikájával, amelyben a hadsereg állt mindenki felett.
A diktátornak tényleg javítania kell az életminőségen az országban, év végi beszédében maga ismerte el újfent, hogy „élelmiszer-probléma” van az országban. Mindezt úgy, hogy a koronavírus miatt még a humanitárius segélyeket sem engedik be az országba. Kérdés, mennyi ideig tudják fenntartani ezt a szinte felfoghatatlan elszigeteltséget úgy, hogy hiába ajánlanak fel számukra vakcinákat, még abból sem kérnek.
Észak-Koreában október után január elején teszteltek ismét ballisztikus rakétát, ami a tengerbe csapódott be. A látszólagos nyugalom egyáltalán nem jelenti azt, hogy visszahúzódtak volna, inkább arról van szó, hogy mivel Kínában rendezik a téli olimpiát, mint az egyetlen stratégiai szövetséges, vélhetően Peking helyezett nyomást Phenjanra, hogy fékezzen be rövid időre. Hiú ábránd lenne azonban azt feltételezni, hogy a félszigeten végleg leálltak a nukleáris fegyverek fejlesztésével. Sőt, minden évben bővül a fegyvereik száma, és javul a minőségük is. Ezzel együtt a nullához közeli az esélye, hogy atomháborút indítsanak, hiszen azzal a saját vesztükbe futnának.
